A BALATONFÜREDI SZÍNHÁZ OSZLOPAI
Kiserdő
Laborfalvi Róza és a füredi színház
1859-ben elterjedtek a pletykák, majd a hírlapok is megírták, hogy Laborfalvi Róza tervezi elhagyni a Nemzeti Színházat előrehaladott kora miatt. Erről akkor még Laborfalvi semmit nem tudott, azonban a színház igazgatósága nem cáfolta meg a hírt. Jókainét egyébként viszonylag fiatalon, ötvenévesen menesztették a Nemzeti Színháztól. Ezután Balatonfüreden a „magyar színművészet csillagaként” ünnepelték: Füreden az Anna-bálokon, a nyári színkörben és a Gyönyördének nevezett sétányon csilloghatott – miközben nem hanyagolta el gazdasszonyi teendőit sem. Szekeres László szerint a színház tapintatlan gesztusa nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Jókaiék elhatározták a nyaraló megépítését.
Jókai felesége kedvéért vett részt Balatonfüred kulturális rendezvényein. A helyi „színházépítési választmány” tagjaként hozzájárult a színházi élet fellendítéséhez, előadták drámáit (pl. a Dalmát vagy az Egy akol és egy pásztor című humoreszkjét), felolvasásokat tartott (pl. a Milyen democraták vagyunk mi? című szövegét adta elő), 1882-től pedig a Balaton-Egylet irodalmi szakosztályának elnökeként tevékenykedett.
Szekeres László, Jókai a Balaton-vidéken, Jelenkor, 21(1978), 743.
Jókai Róza a füredi színházról
A füredi társas élet bennünket körülvevő gyűrűje akkor ér össze, ha a színészek is belekapcsolódnak.
Laborfalvy Róza valami színészkirálynő volt köztük. Hódolt neki, lényének, a legutolsó ripacs is, saját tudása szerint. Kedvességgel, szentimentálizmussal vagy humorral, aszerint, milyen volt az igazgatópár alaptermészete. Voltak ötletes, kedélyes igazgatópárok, kis poétikus gondolatokkal cifrázták az obligált hódolatot.
Például, míg a Gerő pár járt Füredre, minden megérkezésünkkor és minden Róza napjára a régi biedermeier vándorszínészek stílusában gitárokkal, lampionokkal fölszerelve eljött az egész társaság a Jókai pár fiatalkorából való dalokat, karénekeket előadni. „Föl, Tihanynak riadó leánya”, „Fridolin lim-lam”, „Kóristakenyér, kutyakenyér”, „Földiekkel játszó égi tünemény”, stb.
Könnyűzenét, jó cigányt, operetteket Jókai nagyon élvezte. Ahol megjelent, rázendítették a Szerenade-walcert, kedvenc darabját. Miután úgyszólván csak a színházban látták – nagyon megsüvegelte őket az egész közönség. Jobbról az első páholy mindig a mienk volt. A színészek oda szavaltak, énekeltek, onnan várták a napfényt és felleget.
Kedves kis színház is volt az! Első ifjúságom legintenzívebb örömének, szórakozásának forrása. Azok a kedélyes, 5 órakor kezdődő előadások! A kopott falakat, olcsó festéket, még olcsóbb kosztümeket ugyan kegyetlen humorral világította a nap. Néha egy nagyobb zápor meg is mosogatta kicsit – de milyen festői hatásokat vált ki egy ilyen miliő! Mennyire természetes, a nyárhoz illő, ha eső kopog, a szél rázza a függönyöket, a madarak közben dalolnak. Hársfaillat tölti be csoda édesen a kis fehér bódét – vagy templomot – ahogy vesszük. A karzat oly közel van a páholyhoz, hogy a grófnak, fűszeresnek, kis parasztgyerekeknek csak a kezüket kellene kinyújtani – összeérnének.
A karzaton csupa parasztgyerek mezítláb. Kisebb, nagyobb, mint a piros almák a polcon. A módisabb parasztok már lent állnak vagy ülnek a földszinten. Méltóságosan, feszesen az illedelemtől, minél nagyobb hasúak, annál tekintélyesebbek. Akár a templomban.
Olcsó volt még akkor a jó balatoni bor, gazdag a paraszt, méltóságos, és úgy is mérlegel, élvez a pénzéért minden szót.
Mi minden színészt ismerünk. Páholyunkból be lehet látni a kulisszák mögé. Szemünk előtt történik ott minden. Odahozza a pesztonka a naiva kisbabáját megszoptatni; most ráér, most van a hősnő nagy ájulási jelenete, az eltart tíz percig – vagy a szubrett nagy duója a komikussal, táncbetéttel – azt meg is szokták újrázni. Ni, hozzák a Huray bácsi két faragott karszékét; azokon ül a legközelebbi felvonásban a hercegi pár. Az asztal mitőlünk való, a szőnyeget viszont a patikáriusék adták.
A tenorista már kicsit öreg, s öreg a fekete bajusza is – már az enyv lekopott róla, mindig leesik az egyik vége. Persze ez nagy baj, próbálja – végre, miután már az egész kar egy helyett háromszor elénekelte „Itt jön ő”, „Itt jön ő” – végre is kénytelen fél bajusszal kijönni, zsebkendővel iparkodva eltitkolni a hiányt.
Az igazgatóné fügére alkuszik egy parasztkofával, megveszi és nyomban meg is eszi. Láttunk néha kisebb féltékenységi, pofozkodási jeleneteket is, az nem baj, azt legalább teljes természetességgel játszották.
Feszty Árpádné Jókai Róza, Akik elmentek… A tegnap, Bp., Athenaeum, 2017, 186–188.
A Jókai-pár ezüstlakodalmára sok mindenféle ünnepély volt B.-Füreden. E hó 28-án a Füreden időző vendégek közül egy küldöttség, Berecz Antal tanárral élén tisztelgett s kívánt minden jót az ünnepelteknek. – Este a „Szigetvári vértanúk”-at adták a színházban, s az előadás után fáklyászene volt az ismert író s művésznő tiszteletére. Jókairól a „Hon” munkatársai is megemlékeztek és ezüst serleget küldtek az ünnepelt princzipálisnak. Az ismert regényíró a „Hon” esti lapjában maga és neje nevében köszönetet mond mindazon tisztelőknek, kik róla és nejéről ezüstlakodalmuk alkalmával jó kívánataikkal megemlékeztek.
N. n., Nefelejts, 1873. szeptember 6.
Blaha Lujza a füredi színházban
1891-ben Blaha Lujza pár hetet Füreden töltött. Ez volt második, hosszabb füredi tartózkodása. Jókai az előző évben adta el a villát, Blaháné viszont még nem villatulajdonos ekkoriban. A pihenés és a fürdőkúra azonban váratlan vendégszereplést hozott a számára a füredi színházban. Erről a vendégszereplésről jegyezte fel azt az anekdotába illő, mókás esetet, amikor görög jelmezben, rizsporos parókában énekeltette el vele Bizay biztatására a színház közönsége az akkoriban divatos magyar nótát, a „Jer, szívemre, tubicám!” kezdetűt.
„Ma ismét egy régi színlapra találtam, abból az időből, amikoriban másodszor időztem pár hétig Füreden. Bizay odajött hozzám, hogy lépnék fel kétszer-háromszor az ott időző társulatnál. Az egész fürdőközönség óhaja ez, tegyem meg. Első előadásom Tündérlak volt. Akkoriban nagyon szerették a »Jer, szívemre tubicám!« kezdetű nótát. Bizony ezt elújráztatta velem, a jó Isten tudja, hogy hányszor. Másnap a Szép Galathea ment. Amint a darabot elvégeztük, Bizay felkiáltott hozzám: »Jer, szívemre, tubicám!” Tapsolt, felállott a pad tetejére, onnét integetett a színpad felé, a páholyokba. Persze mindenki utána indult, tapsolt, és nem hagytak békében addig, amíg újra el nem kezdtem énekelni a „jer, szívemre, tubicáma«-at. Mint szobor, fehér parókával, görög kosztümben, magyar nótára gyújtani?! … De hát mit volt mit tennem? El kellett énekelnem, mert Bizay úgy akarta. Azért tettem el ezt a színlapot is, ha valaha kezembe akad, jót nevessek. Bizay olyan hangadó volt Füreden, hogy neki, kivált a színház kötelékébe tartozók ellentmondani nem szoktak. Ő vitte abban az időben a nagy szót; a fürdőközönség nagy része úgy táncolt, ahogy ő fütyült. Mindennapra gondolt ki valami elmésséget. Ezért aztán az ott időző mágnások, valamint a többiek is szerették.”
Blaha Lujza naplója, közreadja Csillag Ilona, Bp., Gondolat, 1987, 250.
