Október 14-én reggel szép számban gyülekeznek az irodalomtudósok a balatonfüredi Hotel Blaha Lujza udvarán. Mindenki messziről jött, hiszen Debrecenből, Budapestről és környékéről, illetve Szegedről érkeztek az előadók. A reggeli kávék után felkerekedtünk, hogy meghallgassuk az előadásokat a Vaszary Galériában berendezett Szőcs Géza Irodalmi Szalonban. Balatonfüred városa nemcsak igényesen felszerelt helyszínt, hanem érdeklődő közönséget is biztosított. Mivel Pataki Viktor, a FISZ társelnöke az esemény fotózását vállalta, engem ért a megtisztelő feladat, hogy a Tempevölgy folyóirat főszerkesztőjével, Tóbiás Krisztiánnal közösen megnyissam az eseményt.
Az első szekció a 20. század költészeti termését és a kortárs költészet ahhoz való hagyománytörténeti kapcsolódását tárgyalta. Utóbbihoz csatlakozott Pinczési Botond előadása, amelyben Szijj Ferenc Agyag és kátrány című kötetének lehetséges kontextusait vizsgálta, párbeszédbe lépve a Szijj-recepció legfontosabb szövegeivel is. Néhány kérdés, amit Pinczési előadása vetett fel: Mi lehet a szerepe a versekben a „szocialista éra rekvizitumainak?” Milyen a viszonya a Tűzfalak című versnek József Attila Elégiacímű költeményéhez? Illetve felvillantott egy olyan lehetséges értelmezési keretet is, amelyben Martin Heidegger A műalkotás eredete Szijj Ferencnél felbukkanó kulcsszavait vizsgálná.
Mezei Gábor Oravecz Imre A megfelelő nap című kötetének három verséről (Csendélet, Szóló, Aggastyán monológja) adott elő, a fájdalom és a nyelv lehetséges viszonyaira fókuszálva, vagy másképpen fogalmazva: az Oravecz-versek biopoétikai relevanciáját kutatta. A konferencia előtt néhány héttel Mezei a Tempevölgy irodalomelméleti podcast-sorozatának (Tempepodcast) is vendége volt, ahol kifejtette, hogy a biopoétika egy olyan alakulóban lévő értelmezési hagyomány, amely az élet és a nyelv közös képződését kutatja. A nyelv irányítja azt, ahogyan a biológiaihoz hozzáférünk, de ezzel párhuzamosan a biológiai már eleve kondicionálja azt, ahogyan a nyelvről gondolkodunk. Mezei előadása kitűnő példája volt annak, miként lehet a biopoétikai olvasásfókuszt érvényesíteni költői művek értelmezése során.
Az első szekcióban hangzott el az én előadásom is, ami egy korábbi, az Alföld folyóirat hasábjain megjelent írásom újragondolt, illetve kiegészített változata volt. Kassák Lajos 4. számú költeményének egyes interpretánsaiból (színpadiasság, evolúció, gyász) kiindulva igyekeztem elgondolkodni az állatoknak az avantgárd költészetben betöltött szerepén. Az előadás végső konklúziója úgy hangzott, hogy az avantgárd-költészet állatai csak úgy képesek fennmaradni, a mindenkori jelen olvasóihoz szólni, ha adaptálódnak, méghozzá jelen esetben szövegkörnyezetükhöz. Ebből következően az állat jelentése egy adott szövegben nem tárható fel a szimbólumtár segítségével, hanem az csak az adott szövegből vezethető le.
Az első szekciót követő vitában Szirák Péter minden előadáshoz nyújtott elméleti, történeti és értelmezésbeli segítséget, majd a tanácskozást követően megnyitotta a második szekciót. Témája már előzetesen is egy izgalmas előadást vetített előre, mert a jelentős életművekhez mindig akkor a legnehezebb hozzászólni, amikor egy monográfia meghatározza az értekezés lehetőségeit. Ehhez képest Szirák Péter, bár számolt Szolláth Dávid Mészöly Miklósról szóló könyvével, de képes volt revelatív olvasataival új megközelítési lehetőségeket biztosítani, hiszen a Magasiskola azon léthelyzeteit vizsgálta, amikor az idomítás során az ember mozdulatait, látásmódját, önmagáról kialakított képét a madarak idomításának tapasztalata határozza meg.
A konferencia tematikai sokszínűsége nem hagyott kívánnivalót maga után, ahogy a kutatások párbeszédképessége sem. A második szekcióban leginkább Fodor Péter és Vincze Richárd előadásai tartottak egy irányba. Míg Fodor Jonathan Franzen amerikai író munkásságában vizsgálta a madárvédelmi szólamok önellentmondásait vagy – egy megengedőbb értelmezésben – átalakulását, addig Vincze tudományelméleti perspektívákat tárt fel az animal studies, a literary animal studies és a biopoétika fogalmain keresztül, és érte tetten az aktivizmus és az elmélet átjárhatóságának pontjait.
A határok köztiséget Császár Tímea szekciózáró előadása is tematizálta. A Metamorfózis a képregényben című előadásában ugyanis egyszerre mutatta fel az emberi és tündéri, az antropomorf és természeti kódjait a Vízitündér-univerzumban. Császár problémaérzékeny előadása ezentúl rámutatott arra is, hogy Maria Surducan (író) és Benczédi Anna (rajzoló) szerzőpáros képregénye rendkívül ötletgazdag alkotás, amennyiben fordítástechnikai és transzmediális szempontok felől közeledünk hozzá. Ezen szempontokat a szekció utáni vitában is többször körüljártuk, melynek során talán azt volt a legjobb megtapasztalni, hogy a különböző generációhoz tartozó és más-más érdeklődési körrel bíró kutatók ugyanolyan (ha néha nem nagyobb) lelkesedéssel és értő kérdésekkel, meglátásokkal viszonyulnak a pályatársak kutatói érdeklődéséhez.
A szombat reggel többféle tanulsággal is szolgált számomra. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a Balaton északi partján a kora őszi reggel miképp serkenthette alkotói munkára Jókait, Csokonait, irodalmi nagyjainkat, hiszen az utolsó szekció az eddigi legpezsgőbb vitához vezetett. Mindezt valószínűleg a lélegzetelállító balatonfüredi tájon és a tanácskozás helyszínéül választott Vaszary Villán túl a gondos szekcióbeosztás is segítette. Szilágyi Zsófia, Mészáros Márton és Pataki Viktor előadásainak közös pontjaként érhető tetten az Oravecz Imre prózai életművéhez való kapcsolódás. Szilágyi Zsófia áttekintést nyújtott a „parasztregényekről”, a paraszti kultúra átalakulásáról, valamint a magyar nyelvű publicisztikákban megjelenő megítéléséről. Szilágyi a paraszti lét mint antropológiai alakzat strukturális és lélektani szakítópontjának egyik fontos rögzítőjeként mutatta fel A rög gyermekeit.
Az Oravecz-trilógiát egészen máshogy, a második könyvben emigrációba vonuló Árvai szemszögéből elemezte a második előadó. Mészáros Márton szemléletes részeket választott ki a Kaliforniai fürjből tézise alátámasztására, mely többek között abban állt, hogy a regényben megjelenő akácfa nem véletlenül idézhette elő az emlékezés aktusát a főhősben, hiszen maga is csak „honosítottként” volt jelen az Egyesült Államokban.
A konferencia záróelőadását Pataki Viktor tartotta meg, aki szintén egy, az otthonosság és idegenség közt oszcilláló Oravecz-műre helyezte a hangsúlyt. Pataki a levélregény hagyományán, az életmű kontextusán, a paratextuális viszonyokon keresztül ébresztette fel a késztetést a Kedves John (Levelek Kaliforniába) című könyv (újra)olvasására.
A kétnapos tanácskozás rendkívül szempontgazdag előadások bemutatását tette lehetővé, és nemcsak irodalomelméleti belátásokat hozott, hanem közismert szépirodalmi művek újraolvasását is serkentette – olyannyira, hogy az előadások szerkesztett változatát három folyóirat (Alföld, Szépirodalmi Figyelő és Tempevölgy) is közlésre érdemesnek tartotta.
