Könyvtolmácsok címmel indított beszélgetéssorozatot az Élet és Irodalom az Írók boltjával karöltve, amelynek első vendége a Műfordítók Egyesületének (MEGY) elnöke, Nádori Lídia műfordító volt.
A szervezők feltett szándéka, hogy kicsit ráirányítsák a figyelmet egy olyan szakmára, amelynek képviselői amolyan „háttéremberek”, akikről ritkán hallani, holott szerepük és tevékenységük a könyvkiadásban és -piacon nélkülözhetetlen. Kérdés, mennyire képes elérni a deklarált célt egy ilyen rendezvény.
Mindenesetre örvendetes, hogy a csütörtök kora esti kezdés ellenére az Írók boltjának galériája – pótszékestől, állóhelyestől – bőségesen megtelt. Ráadásul az érdeklődők korösszetétele is felettébb változatos volt, merthogy egyetemisták és szépkorúak egyaránt akadtak. Sőt a közönség soraiban nem egy szakmabeli és pályatárs is megbújt.
A beszélgetés két moderátora Hegedűs Claudia újságíró, szerkesztő és Csuhai István kritikus, esztéta volt. Előbbi egy közel húsz évvel ezelőtti idézettel indított, amellyel sikerült némiképp zavarba hozni a meghívottat, kiderült ugyanis, hogy Ingo Schulze Szimpla sztorik című könyvének előszavából származik, amelyben Esterházy Péter a fordítót, nevezetesen Nádori Lídiát méltatja. A rövid magyarázatból kiderült, hogy Nádori mindössze négy-öt éve dolgozott műfordítóként, amikor az említett könyv hazai bemutatóján egy színpadon találta magát a német íróval és „magával Esterházyval, ami rettegéssel töltött[e] el.” Az indulás kapcsán megtudtuk, hogy nem is készült műfordítónak, mert középiskolásként inkább nyelvi játékként viszonyult a műfordításhoz, mintsem foglalkozásként. Miután azonban magyar-esztétika szakon végzett a pécsi egyetemen, az akkortájt induló Jelenkor kiadó vezetője, Csordás Gábor felkérte, csatlakozzon a szerkesztőséghez, mert történetesen tud németül. Ebből aztán az lett, hogy hirtelen beugróként le kellett fordítania egy kétnyelvű antológiát, és ezután „egyik munka hozta a másikat.”
A következő „nagy” név, akinek műveit (többek között) Nádori tolmácsolásában vehették kezükbe a magyar olvasók, a soproni születésű, ámde német nyelven alkotó Terézia Mora volt. Ennek kapcsán Hegedűs egyrészt az író és fordítója közti kapcsolatról, másrészt a kétnyelvűség kérdéséről faggatta a meghívottat. Nádori az első felvetés kapcsán megemlítette, hogy ebben az esetben régi kapcsolatról van szó, de ettől függetlenül megjegyezte, hogy „az ember [ti. a szerző személye] érdekel, nem csak a szöveg.” Ezért nem egyszer előfordult, hogy munka közben szándékosan kitalált néhány alibi kérdést, csak hogy felvehesse a kapcsolatot azzal, akinek a könyvét éppen fordítja. Természetesen előfordult már, hogy valaki nemigen volt vevő az ilyen jellegű ismerkedésre. A kétnyelvűség kérdése kapcsán Nádori elmagyarázta, hogy noha Mora először magyarul írta meg A szörnyeteg női főszereplőjének naplóját, hogy aztán az németül szerepeljen a regényben, a célja az idegenség érzékeltetése volt, így bár segítséget nyújtott Nádorinak a magyarításkor az eredeti napló, neki is egy idegenül csengő nyelvváltozatot kellett létrehoznia.
Ezen a ponton Csuhai István a moly.hu-n végzett kutatására hivatkozott, amelyből az derült ki számára, hogy a Nádori Lídia nevéhez köthető 145 cím körülbelül kétharmada gyermek- és ifjúsági könyv, életvezetési útmutató vagy éppen zenetörténeti munka, és nagyjából egyharmada tekinthető kortárs „elit” szépirodalomnak. Utóbbi kapcsán Csuhai arra lett volna kíváncsi, a vendég nem szeretett volna-e soha „egy halott klasszikust” fordítani. Nádori erre azt válaszolta, hogy ehhez tetemes filológiai apparátust kellene mozgósítani, márpedig „[ő] nem germanista.” Ez a megjegyzés különösen szöget ütött a fejembe, mert bár természetesen léteznek kivételes nyelvi érzékkel megáldott zsenik, akik szinte bármilyen korból származó szöveget képesek hitelesen közvetíteni, nem beszélve arról, hogy a jó paphoz hasonlóan a műfordító is holtig tanul, mégis dicséretes, ha egy szakmabeli tudja magáról, meddig tart az ő kompetenciája, milyen munka az, amit autentikusan és jó minőségben el tud végezni. Mindenesetre Nádorinak megadatott, hogy újrafordíthatta Felix Salten Bambiját, ami valóban tekinthető klasszikusnak. Csuhai aztán a korábban általa használt jelzős szerkezet másik elemébe („elit”) belekapaszkodva azt tudakolta, érzi-e a műfordító munka közben, hol helyezkedik el az éppen adott szöveg azon a bizonyos minőségi skálán („mennyire [vagy] kritikus, és mennyire megértő?”). Nádori kifejtette, hogy mindig vannak bizonyos periódusok, amikor az aktuális szöveg valamilyen jellegzetessége elkezdi idegesíteni, mert „túl közel kerülnek a pórusai”, de ettől függetlenül tisztában van a mű értékével. Már a fordítandó könyvvel való ismerkedés fázisában reflexszerűen elkezd magyar címeken morfondírozni, ugyanakkor szerinte a címadás végső felelőssége a kiadóé. Nádori egyébként nem tudott semmilyen rendkívüli műhelytitokkal előállni; egyszerűen kinyitja a könyvet és nekiáll, mintha kapálna – „oda-vissza a sorok között.” Még annyit tett hozzá, hogy lektűrt sosem szokott előre elolvasni, mert neki is kell egy kis izgalom munka közben.
Ha már ismét szót kapott, Hegedűs visszakanyarodott a korábbi témakörhöz, azt szerette volna ugyanis tudni, volt-e még valaki, akivel sikerült „intimebb szakmai kapcsolatba kerülni.” A meghívott erre Timur Vermest hozta fel példaként, akinek Nézd ki van itt!című regényének fordítása szerepelt a Libri által kiadott első tucatnyi könyv között, most mégis sokkal aktuálisabb. Mivel már több kiadó neve is elhangzott, a szó a megrendelőkkel való munkakapcsolatra terelődött. Kiderült, hogy Nádori legfeljebb a szűkös határidő vagy a vállalhatatlan honorárium miatt mondott eddig nemet megkeresésre. Az a tendencia is szóba került, hogy a kiadók többségét nemigen lehet meggyőzni a műfordítók által nagyra tartott szerzők műveinek megjelentetéséről, olyannyira csak a piaci szempontok diktálnak. Azért elhangzott néhány ellenpélda is, mint Karen Duve Esőregénye (JAK) vagy a svájci Lukas Bärfuss 100 napja (Scolar). A beszélgetés egy későbbi pontján Csuhai felidézte, hogy míg korábban a „fontos” könyvek megjelentetése foglalkoztatta a kiadókat, mára az „eladható” mindennek a fokmérője. Nádori ezt a megállapítást sommásan úgy támasztotta alá, hogy „ez tény, nem vélemény.” Ehhez kapcsolódóan az is szóba került, hogy mivel a kiadók a publikálás költségeit folyamatosan faragják/átcsoportosítják, az esetek túlnyomó többségében egyetlen szerkesztő gondozza a leadott fordítást, és ő is csak angolul tud. Nádori gyorsan hozzá tette, hogy bármennyire is sajnálatos, nem elvárás, hogy mindenhol üljön „kisnyelves”, ugyanakkor az igazán jó szerkesztőnek nyelvtudástól függetlenül kell hogy legyen füle a suta megoldások kihallásához.
A beszélgetés végéhez közeledve szóba került a MEGY és Nádori elnöki tevékenysége. A magyar műfordítók érdekvédelmi szervezete 2003-ban jött létre Halasi Zoltán kezdeményezésére, a jelenlegi ötfős elnökség pedig negyedik éve működteti az egyesületet. Talán a legfontosabb missziójuk a fordítók láthatóságának növelése, amely nemzetközi törekvés is (ld. #namethetranslator), de bőven van még tennivaló. Itt Hegedűs arra kérte a vendéget, nevezzen meg egy olyan fiatal kollégát, akiről érdemtelenül kevés szó esik. Nádori némiképp kitérő választ fogalmazott meg, ugyanis inkább két „lapot” nevesített, ezáltal több fordítókollektívát is a vendégek figyelmébe ajánlva: a nemzetközi líra online fórumát, a versumot, valamint a Skandináv Ház tudományos és kulturális folyóiratát, az Északot.
Mivel hagyományteremtő szándékkal hívták életre a szervezők a rendezvényt, zárásként elhangzott, hogy májusban Greskovits Endre lesz a meghívott beszélgetőtárs. Sőt, a Facebook-esemény leírásából kiderül, hogy a továbbiakban Mesterházi Mónika és Forgách András érkezik majd az Írók boltjába. Kívánom, hogy valamennyi alkalom legalább olyan népszerű és tartalmas legyen, mint a legelső, ugyanakkor részben az utolsó kérdésfelvetés farvizén eltűnődtem azon: mi lesz a fiatalabb műfordítónemzedékkel? Véleményem szerint príma alkalom lenne egy ilyen sorozat, hogy a pályakezdő vagy fiatal, de már bizonyított műfordítók is megjelenjenek és megnyilvánulhassanak. Talán majd a második évadban…
