November 18-án Szegeden, a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtárban került sor a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában megjelent Magyar irodalmi művek 1956–2016 című lexikonjának bemutatójára.
A kötetet megjelenése óta a szerkesztők és a szócikkszerzők igyekeznek minél több helyre elvinni és népszerűsíteni, ennek egyik állomása volt Szeged. Az eseményen Falusi Márton költő, a kötet egyik főszerkesztője, és Smid Róbert irodalomtudós, a szerkesztőbizottság egyik tagja vett részt, akiket Kollár Árpád költő, irodalomszervező és Gortva Tamás, egyetemi oktató kérdeztek. A beszélgetés közönségét – bár minden irodalmi eseményen értelemszerűen fontos szerepet töltenek be – ez esetben különösen érdemes kiemelni, hiszen mindannyian tanárszakos hallgatók voltak, amely meghatározta a kérdéseket, a válaszokat, valamint a társalgás menetét és célját.
A lexikon létrejöttének szükségességéről Falusi Márton azt emelte ki elsőként, hogy tapasztalata szerint nemcsak az olvasók, de a magyartanárok is könnyen zavarba jöhetnek, amikor el kell dönteniük, milyen kortárs magyar szerzőt tartanak arra érdemesnek, hogy tanóráikon beszélgessenek róla a diákokkal, annak mely műveit emeljék ki a sok közül, mit tehetnek meg érettségi tételnek, vagy akár egy egyetemi kurzus tematikájába kiket emeljenek be az oktatók. Ez a „rendhagyó irodalomtörténet” pedig éppen ezekben a kérdésekben nyújthat segítséget: egyrészt „irodalmi kalauzként” válaszlehetőségeket kínál az olvasmányok kiválasztásakor, másrészt rövid szócikkeivel az adott mű lényegi pontjait gyűjti össze, értelmezési szempontokat ad, emellett további szakirodalmi olvasmányokat is javasol a szócikkek végén.
A kötetet azért nem lehet klasszikus irodalomtörténetnek nevezni, mert nem pályaképeket mutat be, hanem lényegében műelemzés-gyűjteményként funkcionál, amely kronologikusan, évről évre veszi a műveket. Smid Róbert mutatott rá arra, hogy még ma is szerzőkben gondolkodunk – az egyetemen is –, pedig hány évtizede már, hogy mindannyian azt az álláspontot képviseljük, a szövegek állnak egymással párbeszédben, nem a szerzők. Erre reagál tehát a lexikon összetétele, amely egy releváns szempont a kortárs magyar irodalom interpretálására (pontosabban annak a 61 évnek a szöveganyagára, amelyet a kötet tartalma lefed), hiszen mi másból is áll az irodalmunk, mint könyvekből?
Kollár Árpád legtöbb kérdése arra vonatkozott, hogyan állt össze a kötet tartalma, hogyan kell elképzelnünk a szerkesztőbizottság üléseit, miképpen jutottak abban a kérdésben konszenzusra, mely műveket vegyék be a lexikonba és melyek maradjanak ki. Megtudhattuk, hogy a Falusi Márton és Pécsi Györgyi főszerkesztők által vezetett, havonta ülésező szerkesztőbizottság tizenkét kutatóból állt, akik irodalomszemléletükben egészen különböző iskolákból érkeztek, azonban közös céllal rendelkeztek: létrehozni egy olyan lexikont, amelyet ha bármely magyar irodalomtörténész kézbe vesz, a kiválasztott tartalomnak legalább a nyolcvan százalékával értsen egyet. Mind Falusi, mind Smid egyetértett abban, hogy ha más tizenkét ember felelt volna a tartalomért, részben más szövegek kerültek volna elemzés alá, azonban bíznak abban, hogy ezt a hozzávetőleges nyolcvan százalékot senki nem kérdőjelezi meg. Tehát nem állítják, hogy ez az egyetlen legitim kötet, amit meg lehet szerkeszteni ebből a korszakból, azt azonban igen, hogy amely műveket értelmezték, azok mind értékesek az adott időintervallumból.
A szócikkek egyenként mindössze hatezer karakterből állnak, így természetesen nem mélyelemzést, de egy alapvető tájékozódást mindenképpen nyújtanak. Falusi célja az volt (akinek egyébként először fogant meg a fejében a lexikon ötlete), hogy egy recepcióesztétikai vállalkozást hozzanak létre, vagyis a szócikkek közé való „beszavazásnál” fontos szempont volt az adott műnek saját korabeli recepciója. Ez a kiindulópont, bár elsőre megvalósíthatónak tűnt, hamar problémássá vált, hiszen tudjuk, hogy a recepció több szempontból is torzulhat: többek között a politika vagy a marketing is nagyban befolyásolta, egyes években hány kritika jelent meg az adott kötetekről. Ebben nyújtott értékes hozzájárulást a számos különböző kiadóban éveket eltöltött Ács Margit, aki Smid Róbert beszámolója alapján olyan bennfentes információkkal tudta ellátni a szerkesztőbizottság tagjait, amik a „hivatalos” irodalomtörténetben nem szerepelnek. Ács többek között arról mesélt sokat, hogy bizonyos kötetekről hány kritikát rendeltek el, másokról pedig miért hallgattak – ez könnyen a recepció torzulásához vezet, és hamar megdöntheti azt a naiv és jóindulatú elképzelésünket, hogy a legjobb, leginkább figyelemre érdemes művekről születik a legtöbb kritika, míg amelyekről semmit vagy szinte semmit nem írnak, bizonyára nem is figyelemre méltók.
Mindezek ellenére, illetve ezt figyelembe véve, a kiindulópont a recepció maradt, amelynek eredménye, hogy sok olyan könyv is bekerült a lexikonba, amely a maga idejében sok olvasót elért, de ma már kevesen ismerik, olvassák – a kánonból való kiszorulását azonban a szerkesztőbizottság sajnálatosnak tartja, e beemelés által pedig reméli, megmutathatja elfeledett értékeit. A lexikon célja továbbá, hogy az olyan szerzők esetében, akiknek életművük hatalmas, megmutassák a „csúcspontokat” (bár a szerkesztők itt is kiemelték, hogy mindig lehetne olyan könyvet mondani, amelyet az adott írótól az olvasók jobbnak gondolnak), hiszen nincs olyan író, akinek csak kiemelkedő írása lenne – azt azonban fontos rögzíteni, melyek azok, amik a legnagyobbfigyelemre érdemesek.
Kollár szerint a lexikon egyik legnagyobb erénye, hogy „bátran plurális”, vagyis látványosan szakmai szempontok, és nem politikai nyomás hatására állt össze a tartalma. Emellett fontos megfigyelése, hogy a kötet a magyar irodalmat egységében kezeli, és nem folytatja azt a – szocializmusból ránk maradt – hagyományt, amely a „határon túli magyar irodalmat” elkülöníti. Látványos, hogy a szerkesztők nem törekedtek arányosságra, vagyis nem vették azt figyelembe, hogy minden évből ugyanannyi művet emeljenek ki, hiszen az nem is lett volna szakmai szempont. Így, hogy látszik, mely évekből szűrték ki a legtöbb könyvet, olyan interpretációs lehetőség nyílik meg, amely éppen abból tud kiindulni, mely évek voltak a legtermékenyebbek és melyikek (milyen okokból) nem voltak azok.
A szerkesztők számos fontos döntésük közül néhányat külön kiemeltek a kötetbemutató során: a lektűrirodalmat és a gyerekirodalmat nem vonták be lexikonjukba (bár utóbbinak legfontosabb képviselőiről azért néhány szócikket talál az olvasó), és ezen a ponton vállalják is támadhatóságukat; illetve csak azokat a nem magyarul író magyar írókat vették számításba, akiknek a szövegeik valamilyen szempontból köthetők a magyar irodalomhoz. Elismerték továbbá, hogy mivel 2018-ban kezdtek el dolgozni és a legutolsó szövegek 2016-osak, az időben haladva egyre több nehézségük támadt: minél közelebb jutottak a jelenhez, és minél kisebb volt az időbeli rálátás a művekre, annál hevesebb volt a vita a szerkesztőbizottság tagjai között. Gortva Tamás ezen a ponton rá is kérdezett, hogy az online felület – amelyen egyébként az összes szócikk ingyenesen hozzáférhető: https://www.mmalexikon.hu/kategoria/irodalom – megadja-e a szerzőknek azt a lehetőséget, hogy bővítsék a lexikon tartalmát. Falusi válasza az volt, hogy van törekvés a bővítésre, hiszen az online felület parttalansága csábító, ugyanakkor veszélyes is tud lenni, hiszen komolytalanná tenné munkájuk produktumát, a lexikont, amelynek megszerkesztése és tartalmának összeválogatása éppen annyira fontos részét képezte a feladatuknak, mint maguknak a szócikkeknek a megírása.
A lexikon legnagyobb erényeként az útmutatást, a rengeteg fontos kortárs magyar mű közötti válogatásban való segítségnyújtást lehet kiemelni, valamint alapkoncepcióját: a szövegek egymással való párbeszédének láttatását. Az olvasó ugyanis nem egymástól független, különálló elemzéseket fog találni ebben a kötetben, hiszen minden szócikk igyekszik kontextust teremteni, a szócikkszerzők hivatkoznak és utalnak egymásra. Tehát, a szó legszorosabb értelmében, lexikonként is forgathatjuk a Magyar irodalmi művek 1956–2016-ot, egy-egy számunkra éppen aktuális szócikknél fellapozva a könyvet (vagy ráklikkelve a honlapon a megfelelő linkre), de ha megpróbáljuk „klasszikus irodalomtörténetként”, kronologikusan haladva olvasni, sem marad ki annak az élménye, hogy rálássunk az itt ábrázolt 61 év irodalmának alakulására.
