A Helikon legújabb számát 2021. november 29-én mutatták be a Kelet Kávézó és Galériában.
A Realizmusok címet viselő számról a főszerkesztő, Földes Györgyi – a tematikus lapszám két szerkesztője, Deczki Sarolta és Káli Anita rövid ismertetése után – beszélgetett a kutatókkal: Bárány Tiborral, Kutasy Mercédesszel és Szolláth Dáviddal.
A lapszám bemutatása előtt magáról a fogalomról elmélkedett a két szerkesztő. Deczki Sarolta szerint mostanában a realizmus a 19. századi értelemben jelentkezik az irodalomban: példaként a szegénységgel foglalkozó műveket említette, vagy azokat a prózai alkotásokat, melyek a múlt elhallgatott, feltáratlan szegmenseit tárják az olvasók elé. Káli Anita is így vélekedett, ugyanis szerinte a realizmust nehéz „tetten érni” a kortárs művészetekben. A szerkesztő a többes szám használatával érzékeltette, hogy az aktuális lapszám címe nem csupán izoláltan, az irodalomtudományban van jelen, hanem összművészeti kérdéskörként kell(ene) tárgyalni. Káli szerint a modernség már önmagával hozza alapvető kérdésként, hogy létezik-e egyáltalán a klasszikus értelemben vett realizmus – s ha körül tudjuk írni, meg tudjuk határozni a fogalmat, akkor is vissza kell nyúlni a 20. század szövegeihez, hiszen a hermeneutikai folytonosság szemmel látható.
A kerekasztal-beszélgetés keretén belül következő témaként a kortárs realizmus, azaz az új érzékenység témaköre merült fel: mit lehet, és mit kell kezdeni ezzel a fogalommal? Bárány Tibor szerint már maga a fogalom is problematikus: nem tudja leképezni a látszólag egy korszakban született, de mégsem ugyanabba a kategóriába tartozó műveket. A kritikus szerint ugyanis volt egy pillanat az irodalomtudományban (a prózafordulat) amikor úgy tűnt, hogy megjósolhatóvá válnak a következő időszakban keletkező szépirodalmi művek műfaji sajátosságai. Ez azonban nem így következett be – hanem (ezt már én teszem hozzá), kaleidoszkópszerűen széttöredezett a műfaji háló. Bárány szerint ugyanis – ezzel többi beszélgetőtársa is egyetértett – az irodalomtörténetben a kényszeres kategorizálás szindrómája érezhető. Muszáj irodalomtörténeti narratívát létrehozni, rendszereket, hálózatokat alkotni. Ez kétségtelen, hogy minden műfaj velejárója, de egészen egyszerű indokra vezethető vissza: az ember ezek által tud eljutni a megértésre (ez a narratíva, ha mindenképpen szeretnénk példát hozni, az élet minden területén érvényesül.) Bárány tanulmányában különböző időszakokban megjelentetett Körkép-szövegeket hasonlított össze: azt vizsgálta, milyen morális, politikai meggyőződés húzódik meg háttérükben. Bárány szerint ugyanis az irodalom kettős feladatot lát el: egyfelől egyfajta társadalmi realizmusként láttatja a hátrányos helyzetű sorsokat, bemutatja az ott (eddig talán elhallgatott) történteket; másfelől pedig egyfajta pszichológiai realizmusként elénk tárja különféle individuumok élettapasztalatát. Ebből a tekintetből pedig állítása szerint megtörténik a fogalom relativizálása, széttöredezése: ha ezek szerint az előbbiekbe példaként említett események is mind-mind a realizmus esernyője alá tartoznak, akkor bizony létezik realista fantasy is. Személy szerint nekem az est egyik legerősebb megállapítása ez volt – a másikra még kitérek Kutasy Mercédesz megszólalásánál –, hiszen hogyha az egyes egyének társadalomban betöltött szerepét vizsgáljuk, hogy milyen hatással vannak döntéseik akár egy kisebb csoportra, akár egy nemzetre – mint a görög sorstragédiák héroszainak! – akkor miért okozhatna akadályt, hogy pl. Alina Starkot (Shadow and Bone), Zelda Spellmannt (Chilling adventures of Sabrina) vagy a Doctor Who, a The Wheel of Time, a Foundation vagy jó néhány kiváló DC-s képregényadaptáció szereplőjét ilyen szemüveggel vizsgáljuk? S a sort még számtalan fantasyval lehetne kiegészíteni, ezek csak az általam ismert (és kedvelt) adaptációk.
Szolláth Dávid kitért a beszélgetésben többször is említett Takáts József-szövegben előforduló markáns, de mégis roppant találó megfogalmazásra: „metafikciós-kombinatorikus próza és a realista próza ingája.” A kutató ugyanakkor kifejezte félelmét, miszerint a Takáts-féle megfogalmazás magában rejti annak a veszélynek a lehetőségét is, miszerint túlságosan is leegyszerűsödik a realizmus meghatározása. Szolláth szerint az újrealizmus válaszként is szolgál a posztmodernre.
Kutasy Mercédesz a latin-amerikai mágikus realizmus témakörében vizsgálódott, s tekintette át a vonatkozó magyarországi recepciótörténetet, s megállapította, hogy nincs konstans megfogalmazása a kérdéskörnek, sőt! Kutasy okfejtésében a Bárány Tibor által felvetett problémához csatlakozott: hogyan is tudjuk definiálni a realizmust? Véleménye szerint már maga a meghatározás is kétségeket ébreszt a kritikus olvasóban. Példaként a dél-amerikai kronológiát említette, hiszen oda nyilvánvaló történelmi okok miatt az egyes stílustörténeti irányzatok már eleve késéssel érkeztek meg. (S itt jegyezném meg a magyar irodalomban sokszor előforduló megkésettség állandó jelzőt, mint csimborasszót: tulajdonképpen minden a narratívába helyezésen múlik – ha a dél-amerikai irodalomtörténettel állítjuk szembe a magyart, máris újszerűségről, s nem megkésettségről beszélhetünk.)
Végül pedig Szolláth Dávid is ezt a megkezdett témát fejtegette tovább: különféle realizmustapasztalatokról beszélt (példaként említve Illyés Gyulát, miután hazatért Párizsból.) A jól használható Takáts-fogalomhoz visszatérve, hipotézise szerint az inga időnként vissza-visszaleng; s mindig a recepció feladata eldönteni, hogy az elkészült alkotás hova fog tartozni. Véleményem szerint ez a téma igazán izgalmas kérdéseket vet fel – ugyanakkor a lapszámbemutatóba ezek megvitatása már nem fért bele.
A beszélgetést végül a két szerkesztő zárta. Deczki kitért a színház létjogosultságára –szerinte az irodalom és a színház között megfigyelhető a szinkronicitás, példaként pedig Pintér Béla darabjait említette. Káli ezt azzal egészítette ki, hogy a realizmus kapcsán felmerülő értelemzavar szerinte már a prózafordulatnál is jelen volt: beszélhetünk-e egyáltalán fordulatról a realizmus kapcsán? Amennyiben létezik, poszt- vagy netán poszt-posztmodern ez a fordulat? Vagy csak egész egyszerűen arról van szó, hogy ugyanazokat a problémákat járjuk körbe és körbe, mindig más nézőpont felől? Bárány szerint a már korábban megállapított narratív magyarázatkényszer az oka a meghatározhatatlanságnak, de erre Szolláth csak annyit felelt, hogy ez az élet minden területén így működik.
A Helikon új lapszámának bemutatója fájdalmasan kevés nézőt mozgatott meg – naivitásom azonban azt mondatja velem, hogy ez minden bizonnyal a járványnak köszönhető. Ugyanis véleményem szerint az ott eltöltött másfél órában számtalan olyan probléma- és kérdéskör merült fel, melyek kibontásával nemhogy egy lapszámot, hanem egy egész irodalomtörténetet ki tudnának tölteni. Visszacsatolva pedig a felvetett kérdésekhez, a narratív kényszer kapcsán csak annyit mondanék: ha valaki ezt le tudja képezni, illetve tisztázni a fogalmakat (vagy legalább egy kerekasztal-beszélgetést létrehozni róla), akkor várom. Illetve kérem, siessen! Én mindenesetre ott leszek.
