Amikor az Eötvös József Collegium otthonos épületéből a Teams felületére volt kénytelen költözni az esemény, kissé elkeseredtem, egy személytelennek ígérkező online beszélgetésre számítottam, semmi többre. Ám szerencsére csalódnom kellett: barátságos, közvetlen, szinte már bensőséges hangulat fogadott. Az ELTE Diagram Kutatóközpont Stíluskutató csoportja jól láthatóan egy összeszokott csapat, látszott a felkészültségükön és a gördülékeny műsoron a sok munka (és akarat!), amivel ezt a dupla bemutatót megvalósították. Körülbelül hatvanan gyűltünk össze, talán ennek is köszönhető, hogy komoly párbeszéd alakult ki a hallgatók és az előadók között, ami jól rímelt a projekt egyik fő célkitűzésére.
Az ELTE Diagram Funkcionális Nyelvészeti Központjának Stíluskutatói ugyanis arra törekedtek a Líra, poétika, diskurzuscímű kötet megalkotásakor, sőt a projekt vezetése alatt, hogy valódi párbeszédre és közös gondolkodásra szólítsák fel az irodalmárokat, nyelvészeket. Erre nemcsak Dr. Laczkó Krisztina köszöntője utalt, hanem szinte minden résztvevő kitért rá valamilyen formában. Talán a tanulmánykötet két ismertetője hangsúlyozta leginkább ezt a jellegzetességet. Imrényi András, bemutatva az előzménynek tekinthető Diagram-könyveket és a projekt eddigi eredményeit, arra a megállapításra jutott, hogy a Líra, poétika, diskurzus különleges helyet foglal el a kutatás történetében. A funkcionális kognitív nyelvészet célja az emberek nyelvi tevékenységének megértése, alapvetése, hogy a szöveg nem információforrás csupán. A kutatás során abból indultak ki, hogy a jelentés interszubjektív és időben képződő, a nyelv nemcsak ábrázol valamit, hanem önmaga által próbálja megérteni (és megértetni) a világ dolgait. A most futó kutatás arra a hipotézisre épül, hogy a személyjelölés és egy szöveg versként való olvasása között szoros összefüggés van, de a személyjelölés grammatikai leírása mellett teret akartak nyitni a probléma összetettebb és rétegzettebb vizsgálatának; így kerültek képbe az irodalmárok. A projekt végeredményben nem csak nyelvészeti irányultságú, ugyanis egy annotált, több alcsoportból álló lírakorpuszt szeretnének létrehozni. A bemutatott kötet az előzetes vizsgálatról szólt, amiben meghatározták az elméleti feltevéseket, összeolvasták a nyelv- és irodalomtudományi előzményeket, illetve a személyjelölés különböző konstrukcióit elemző tanulmányokat közöltek egészen tág határokon belül (az ódától az avantgarde-on át a szerepköltészetig). Ahogy Molnár Gábor Tamás kiemeli, a szerkesztés során a diszciplínák elkülönítése helyett olyan blokkokat hoztak létre, ahol a tanulmányok vegyesen jelennek meg, egymásnak felelgetnek, egymáson alakítgatnak. Mint szerkesztő úgy tapasztalta, hogy az egyes tudományágak ugyan eltérő oldalról közelítenek a személyjelölés kérdéséhez, de a retorika, stilisztika és az oktatás területén megfigyelhető egy közös metszet. A nyelvészek többnyire Jonathan Culler líraelméletéből indultak ki és az aposztrophé alakzatát vették alapul, de ha összeolvassuk megfigyeléseiket az irodalmárok versfelfogásával, határozott körvonalú definíció alakul ki a költészetről – annyi bizonyos, hogy a szerzők egyaránt az értelemmel való ellátást nevezik meg a líra alapjaként. Megérthető ez a teória a fordítói gyakorlat felől is, jusson csak eszünkbe Kosztolányi, aki szerint a költő nem fordíthatja le csak a hangzást, mert a jelentés és az akusztika egyszerre alkotja a fordító művét. A hallgatóságnak volt szerencséje bepillantani a kötet tartalomjegyzékébe, és ebből világosan látszott, hogy a tanulmányok írói számára az elsődleges probléma a jelentés létrehozása, kialakulása, közvetítése. Több irodalmár (például Kulcsár Szabó Ernő vagy Osztroluczky Sarolta) írásában az intertextualitás érzékeny pontként jelenik meg, azt fejtegetik, az átemelés hogyan működik egy új kontextusban, de ezen túl a könyv szerzői bő témamerítéssel dolgoztak: biopoétika Szabó Lőrinc kapcsán, a halottbúcsúztató versek személyjelölései, Kovács András Ferenc költészetének formai vizsgálata, az empirikus kutatások kérdései mind helyet kaptak a könyvben.
Az est második részében az induló projekt bemutatása volt terítéken, előre adott kérdésekre – szám szerint hétre – válaszoltak a kutatócsoport tagjai. A személyjelölés konstrukcióinak korpuszalapú, kognitív poétikai vizsgálata (OTKA K 137659) című programot Tátrai Szilárd vezeti, ő válaszolt az első kérdésre, amely a vizsgálat általános bemutatását célozta. Bár sokan csatlakoztak a kutatáshoz eddig, mondta, a Stíluskutatók bíznak abban, hogy további tagok is jelentkeznek majd, mert ez egy szerteágazó és sok részterületet lefedő vizsgálatnak ígérkezik. Jelenleg a személyjelölés szisztematikus, empirikus, elméletileg összetett és alapos áttekintése a cél, nemcsak a mibenlétét kívánják megérteni, de arra is keresik a választ, hogy egy szöveget miként tesz poétikussá a megszólítás. Tátrai Szilárd szerint a személyjelölés figyelemirányító szereppel bír, az érzelmeknek és a mentális állapotok kifejezésének fő eszköze, amely komoly jelentésalakító erővel rendelkezik. Előadásában kiemelte, hogy a személyjelölésnek vannak bevett formái, ismétlődő (és akár műfajokhoz köthető) konstrukciói, így a megszólítás egyéni esetei helyett a kirajzolódó mintázatokra fognak koncentrálni. Ehhez van szükségük a „Magyar Lírakorpusz” felépítésére, amit Horváth Péter mutatott be részletesen. Maga a korpusz a tervek szerint körülbelül hatszáz szöveget foglal majd magában, egyenként százötven alkotás kerül a négy alkorpuszba: a klasszikus szövegek közé a 20. századi, közoktatásban tárgyalt versek kerülnek, a kortárs líra csoportjába a DIA szerzői közül válogatnak véletlenszerűen, ezek mellett lesz még slam poetry- és dalszövegkorpusz is. Természetesen ez egy annotált adatbázis lesz, amit a kor elvárásaihoz igazodva (és mintaként véve az ELTE Verskorpuszát) TEI-XML formátumban kódolnak majd, így egy összetettebb megszólítás grammatikai szerkezetét is átláthatóvá teszik. Színes ágrajzok, egyértelmű jelek mutatják majd az egyes elemek közötti viszonyt. Simon Gábor a projekt irodalomtudományi oldalát mutatta be, utalva arra, hogy a vállalkozás a kognitív poétika területével mutat átfedést. Irodalomelméleti szempontból az olvasói elmének és a befogadó mentális hátterének feltérképezése volna a cél. Az irodalmi szövegre adott reakció és a műalkotás megértésének feltételeit, stratégiáit kutatják, arra kíváncsiak, hogyan ismerünk fel egy szöveget irodalmiként, milyen módon olvassuk azt művészetként, hogyan hozzuk létre a szöveg jelentését. Egyszerűen fogalmazva meg kérdésüket: mitől poétikus egy szöveg? A válaszhoz a személyjelölés felől közelítenek, ugyanis kiinduló feltevésük szerint a „ki beszél” kérdése összekapcsolható a befogadás körülményeinek kérdésével: a mindenkori értelmező lírai beszélőhöz való viszonyát igyekeznek feltárni. Úgy gondolják, a személyjelölés olyan eszköz, amely jelentésalkotásra hívja a befogadót, és általa az irodalmi mű tapasztalati forrásként, átélhető módon válik olvashatóvá.
„Egy mondatszerkezet nem csupán formai, grammatikai szerkezet, hanem szemantikai struktúra is” – jelentette ki Tolcsvai Nagy Gábor felszólalása elején. Ha így tekintünk a vers mondataira, tette hozzá, akkor szoros összefüggést feltételezhetünk az irodalomtudomány és a különféle nyelvészeti területek között. Tolcsvai interakcionista szemlélete szerint a jelentés, a mondatszerkezet és a pragmatika harmonikus viszonyba állítható az irodalomtudománnyal. Ő, bár tárgyszerűbb leírásokat vár eredményül, úgy gondolja, hogy a projekt eredményeképpen új olvasatok, korábban nem létező értelmezések alakulhatnak ki, aminek jelentőségét aláhúzza a program nemzetközi szintű nóvuma. A személyjelölés korpuszalapú és dialogikus vizsgálata nem követ semmilyen külföldi mintát, hanem az élen jár: megteremti a mintát. Az ezzel járó presztízs főként a befogadáselmélet új koncepciójának kidolgozásából és annak pedagógiai hasznosíthatóságából következik. Ha versek elemzését tanítjuk, mondhatjuk Szemes Botond előadása után, akkor alapvető kérdés, hogy a megszólítás eszköze milyen pozíciót foglal el. A szövegek alapja általában egy beszédhelyzetként is meghatározható, a lírai én a megszólaló helyét foglalja el, és ennek a kommunikációnak mindig van egy megszólítottja, ha más nem, az olvasó. Ez a beszédhelyzet (a megszólítás, a valakihez való szólás) minden olvasás során aktualizálódik, a kimondás vagy (f)elolvasás átmenetileg megszünteti a szöveg rögzítettségét: jelenbeli eseménnyé válik. Gondoljunk csak az imára, amivel Istenhez szólunk, vagy arra a jelenségre, amikor eléneklünk egy dalt: ilyenkor a megszólító helyébe lépünk, újra érvényessé tesszük a megnyilatkozást.
A személyjelölés aktualizáló hatása a két nem (tisztán) irodalmi szövegműfaj esetén válik világossá. Mészáros Márton a slam alkorpusz építője arról beszélt, hogy a műfaj mediális rétegzettségét csonkítja az, hogy a slam poetry írott szövegként kerül be a korpuszba, hiszen elsődlegesen az oralitásban létezik. Ráadásul maga a szerző olvassa fel a közönségének – de előadás előtt szemrevételezi a nézőket, a hangulatot, a (verseny)társakat, abból a célból, hogy utoljára igazítson szövegén: azaz mind a mű, mind az előadás aktualizálódik, sosem hangzik el ugyanaz ugyanúgy. A slam azért került be a vizsgált műfajok közé, mert felszínre hozza, milyen dialógus van a megszólaló és a közönség, a szöveg és a befogadó között, és ez milyen mértékben járul hozzá a jelentéshez és hatáshoz. A dalszövegkorpuszt építő Ballagó Júlia az aposztrofikus fikcionalitás különös hangsúlya okán foglalkozik a műfajjal, magát az adatbázist a köz- és felsőoktatás résztvevőinek véleménye és különféle slágerlisták alapján kívánja felépíteni, ugyanis végső célja a dalszövegelemzés pedagógiai hasznosíthatósága. Új értelmezői hozzáállást vár a vizsgálattól Domonkosi Ágnes, aki valódi hidat kíván építeni az oktatás felé (valós kapcsolatot szeretne kialakítani a tanárokkal, bemutatva nekik a korpusz alkalmazhatóságát), másrészt híd épülne a diákok nyelvtani és irodalmi olvasási stratégiája között, végül, de nem utolsósorban a populáris kultúra termékeit erőteljes integráció érné, hogy a magyarórák hasznosabbak, színesebbek és aktuálisabbak legyenek. A hétköznapi igények szem előtt tartása támogatható szempont, de szemrevételezve a YouTube trending listáit, kérdéses, mennyiben adna pontos képet a személyjelölésről az a trash kultúra, amit a középiskolások óriási mértékben fogyasztanak; a kérdőíves felmérés ez esetben talán nem lesz a legjobb megoldás. Reményeim szerint a legközelebbi workshopon vagy konferencián erre is választ kaphatunk majd. Tátrai Szilárd záró beszédében biztosította a közönséget arról, hogy a kutatócsoport gyakran jelentkezne majd konferenciákkal vagy workshopokkal, hogy a munka ne elszigetelten folyjék, hanem lehetőséget hagyjon a dialógusra. A projektbemutató éppen ezért vágott verzióban (a tervek szerint) visszanézhető lesz az https://diagram.elte.hu/ oldalon.
