Mióta van egy kenunk, az emlékezés folyóján is messzebbre evezhetek. Úgy alakult, hogy soha nem volt semmiféle vízi alkalmatosságunk, noha a Dunától száz méterre laktunk. Nem is tudom, miért. A szüleimet mintha nem érdekelte volna. Holott szerették a vizet. Anyámtól többször hallottam az évek alatt, hogy csak a Duna hiányozna neki, ha valamiért el kellene költöznie innen. Csak a Duna ebből a rohadt országból, így mondta. Hogy miért éppen így mondta, az egy külön jegyzetet érdemelne, amitől most megkímélnék mindenkit. Magamat is megkímélném tőle. Ebből a mondatából azért látszik, hogy miféle hatással volt rá a Duna egész életében. De soha nem beszélt róla, amit meg tudok érteni. Én sem szívesen beszélek arról, ami életem mélyebb rétegeit meghatározza. Miközben úgy tűnik, másról sem beszélek. Mindig gyanús, ha valaki sokat beszél arról, ami fontos neki. Mintha folyamatos árulást követne el. Egész gyerekkoromban vágytam egy kenura, ami valamiért nem lett soha. Néhány évig kajakoztam és többek között azért sem lett belőlem rendes sportember, mert az edzéseken soha sem a teljesítményem érdekelt, hanem inkább nézelődtem, figyeltem az akkor még szinte érintetlen holtágak életét. Ezek a holtágak nyilván már akkor sem voltak érintetlenek, de jóval vadabbak voltak, mint manapság. Mára sikerült szinte teljesen megsemmisíteni őket, alig maradt belőlük valami. Nem beszélve a Zebegény felé eső partokról, amelyek nyomtalanul eltűntek. Ezek az eltűnt partok felbukkannak bennem olykor, ha arra járok. Látom magam előtt az ártéri erdőket, a régi autóút bukkanóit és a „sarkantyút”, amitől kezdő kajakosként rettegtünk. A sarkantyú egy ormótlan kövekből épített, vízbe nyúló gát volt, ami a csúcsánál annyira felgyorsította a sodrást, hogy a kajakot pillanatok alatt meg tudta fordítani. Megvolt a maga technikája, hogyan kell átkelni rajta, ha nem akartam, hogy beboruljak. A kajak lábbal irányítható botkormányát keményen a part felé nyomni és teljes erőből lapátolni. A mozdulatok ma is bennem vannak, érzem a nagylábujjamon a botkormány nyomását. A sarkantyún átkelni egyfajta beavatás volt, akinek sikerült, nem volt többé egészen zöldfülű. A „homoki bója”, a „kilencvenkettes tábla” és az „egyenes fák” voltak az edzések rendszeres végpontjai, ma is így hívom ezeket a helyeket magamban, de élőszóban soha nem használom ezeket a neveket. Ezek a nevek csak a hajdani kajakos topográfiában léteztek, a gyerekkor vízrajzi térképein. Azokban az években ismertem meg behatóan a Duna áramlatainak tulajdonságait, ma is látom a víz felszínén, színén, mozgásán, hogy mire számíthatok. Amúgy sem volt soha olyan érzésem, hogy a Duna veszélyes lehet rám. Egyszerűen tudtam, hogy nem lehet semmi bajom, hogy nem bánt, hogy nem akar elveszejteni. Az efféle bizalomnak rejtélyes gyökerei vannak és nem sok köze van bármiféle vakmerőséghez vagy önhittséghez. Olyasmi ez, mint amiről anyám is egy hosszú életen át hallgatott. Mióta megvan ez a kenu, olykor azon kapom magam, hogy ismét a gyerekkori perspektívából látom a vizet. De amikor azt írom, a vizet, közel sem csak a Dunára gondolok. A Duna amúgy sem csak folyó, ezt mindenki pontosan tudja, aki évtizedeken át élt a közelében. Beevezünk a sodorvonalba, ahol meglódít a víz elementáris ereje, ami mégis szinte alig észrevehető. Végtelenül finoman ragad el. Az elém táruló panoráma azonnal átemel azokba az időkbe, amikor annyi idős voltam, mint most a nagyobbik fiam. A tájat a vízről látni egészen más, mint a megszokott szárazföldi ösvényekről. A tükröződések és csillámlások függönyén át a képeket mintha a tudatalatti vetítené elém. A kenu mozgása alattam, a lapát nyelének érdes otthonossága, a vízi térbe való belépés egésze mindent kicsit magasabbra helyez, minden áttetszőbbé és súlytalanabbá válik. A zátonyon aztán sokáig nézem, ahogy a gyerekek a langyos, sekély vízben futkosnak. A sóder enyhe iszapszagáról eszembe jutnak azok a középiskolás koromban tett végtelen séták, amelyek végül megnyitották az utat az írás felé, miközben folyamatosan igyekeztek is elzárni azokat. Így megy ez, ugyanaz az erő terelt az írás felé, amely egyúttal az egész vállalkozás lehetetlenségére is figyelmeztetett. Gém álldogál a zátony alsó csücskén mozdulatlanul, a kanyarban uszály tűnik fel. A partra húzott kenut kis hullámok emelgetik. Ha nem figyelek, nemsokára magával viszi a víz.
