A mama a hét napból hetet feküdt a barna kanapén. A leopárdmintás plüsstakarón. Persze különböző intenzitással, mert néha főzni is kellett, vagy telefonálni. Májusban volt a szülinapja, ha nem ölte volna meg magát, a kilencvenegyedik. Amikor még óvodába jártam, tagja volt a Topolya Község Női Kézimunka Egyesületének, nyert is díjakat a MIRK-en. Emlékszem a kötött pulóverekre, arra is, ahogy a lyukas szivacspárna közepén ülve, háta mögött négy párnával, sebesen kötöget. Közben nézte a tévét, benne valami régi magyar filmet. Vagy a misét, akár magyar nyelven prédikált a pap, akár szerb nyelven a pópa. Karády volt a kedvenc színésznője, lánykorában és fiatal asszonyként karádysan öltözködött és hordta a haját. Szerintem nem sokat tudott Karády életéről, a filmbeli szerepeivel azonosult. A nővel, aki a vonatból veti ki magát. A nővel, aki ezt is túléli. Még nem volt hetven, amikor otthagyta az egyesületet. Azt mondta, zavarja a sok utálatos asszony. Nincs erő a kezében. Fáj a szeme. Megmutatta, hogyan kell kötni, de a tekintetéből kiolvastam, nem látja bennem hozzá a tehetséget. Az affinitást. Én semmire nem lehetek büszke, ezt hallottam tőle vagy harminc éven át. Meg azt, hogy nem lenne szabad írnom, mert a leírt szavak, mondatok veszélyesek. Nem szerette a könyveket. Újságot se olvasott. A franciaágyat csak alváshoz használta, a hálószobát az éjszakának tartotta fenn, napközben a nappali lehúzott rolóinak takarásában erőt gyűjtött. A kötéshez, az imádkozáshoz, a főzéshez, a telefonáláshoz. A mamát nem szabad zavarni, mert rosszul van, ezt a tata mondta, amikor bekopogtam hozzájuk. Délutánonként zárva volt a bejárati ajtajuk, én mégsem vettem a célzást. Jöttem és kopogtam. Anyám szerint ilyen volt az egész életük, zárt ajtók mögötti délutánokkal, senki se zavarhatta őket, akkor még azért, mert a tatával feszt szeretkeztek. Nem aludt éjjel, szédül, magas a vérnyomása, szorít a szíve. A mamának mindig szorított a szíve, főleg nyáron, én pedig leginkább olyankor szerettem átmenni hozzájuk. Nem zavarom a mamát, csak be akarok feküdni mellé, ezt mondtam a tatának, ő pedig erre mindig beengedett. Bebújtam a mama mellé, és megígértem neki, hogy nem mocorgok. Megígértem, hogy mozdulatlanul fogok mellette feküdni legalább egy órán át. A mamától tanultam meg az ágyban fekvést, a szorító szívet, a melegtől és fénytől való rosszullétet, az izomgyöngeséget, a pajzsmirigytúlműködést. A prasnya beszédet. A mama mutatta meg, hogyan kell jól elsötétíteni a szobát, kizárni minden napsugarat, a nyári forróságban éjszaka huzatot csinálni, olyan férfit találni, akit nem zavar a megállíthatatlan gyöngeség. Volt egy fenékig érő, bő, csíkos trikója. Talán lila-fehér, de lehet, hogy zöld-fehér. Lógtak már benne a nagy körtemellei. Jó volt ezekre a nagy mellekre ránézni. Láttam, hogy ráncosak. Láttam, hogy ilyenek lesznek az enyémek is. Az utóbbi években a zöld-fehérről mindig a Fradi jut az eszembe. A Fradiról a foci, a fociról pedig csak félig a tata, mert az alakját elnyomja a sok népművelő, népsegítő magyar stadion. A magyarok és a csapatjáték. A kórház mellett levő, egykori focipálya helyett már az új fociakadémiára gondolok. A sport és a lelki egészség összefüggéseire. Kézikönyvekre, tanulmányokra, amiket soha nem fogok elolvasni. Meg a mama sport iránti undorára. A testnevelésekkel, testedzésekkel, tornagyakorlatokkal, de a csapatjátékokkal szembeni ellenérzést is tőle tanultam. A mama azt mondta, valójában senki sem csapatjátékos. Meg azt, annyit egyél, amennyi beléd fér, ki tudja, lesz-e mit enned a jövőben. Már megint mész valahova, hát nem bírsz magaddal, viszket a micsodád, ezt a kapuból kiáltotta hétvégenként utánam. Az olvasás ártalmas az idegrendszerre! Ne olvass már annyit! Ki kellene dobnod ezt a sok könyvet! Ne mocorogj, maradj nyugton! Ne higgy senkinek! Ne mondj senkinek semmit! Ne felejtsd el, hogy a valódi természet mindig rejtve marad, ez is mind ő. Talán két trikója volt. Megkérdezhetném az apámat, ő biztos emlékszik rá, a mama halála után ő pakolta össze a ruháit. Nem adta el a házat. Hetente többször is átmegy, kitakarít, télen befűt, hogy ne fagyjanak be a csövek. Fotózza a szobákat, a bútorokat. A mama trikóját. Átsüt rajta a fény, nem lehet tőle nyugodtan feküdni. Erőt gyűjteni. Bezavar, gyöngíti a szemet, a kezet, nehézzé teszi a testet, alvászavart okoz és kiégeti a megtanított kötéstechnikát. Két világban lakunk, és az álmokéban lenni a legjobb. A mama szerintem az álmokra készült örökösen, és hozzábújva, nem mocorogva én kértem, hogy erre készítsen fel engem is. A tavasznak vége van és kezdődik egy újabb nyári délután. Bezárom az ajtót, lehúzom a rolókat, behúzom a függönyöket, felkapcsolom a kislámpát. Hátam mögött négy párna, kezemben könyv. Sebesen olvasok. Hallom a nehéz szuszogása közepette formálódó szavakat. Semmire nem lehetünk büszkék.
Fotó: Bencsik Árpád: Cím nélkül, 2020
