Nem járunk kifőzdébe, vendéglőbe, étterembe, bisztróba, pizzériába, nem rendelünk kaját, mi főzünk. Pontosabban én főzök, a Komoly Párkapcsolatom pedig a kiskukta. A Komoly Párkapcsolatom persze ellenzi, hogy ilyesmivel fecséreljem el a napom egy jelentős részét, az értékes délelőttöket és a kutatásra, anyaggyűjtésre alkalmas kora délutánokat, bár azért, valljuk be őszintén, enni nemcsak szükséges, de jó is. Mióta Magánkaranténba vonultunk, szinte minden pillanatunk az étkezésről (a nemlétező éléskamránk felméréséről, a leltározásról, a be- és előkészítésről, a tervezgetésről, a sütés-főzésről, par excellence az evésről) szól. Meg a takarításról, hiszen a lakásfelújítási tervekkel (az ajtócserével, a burkolással, a csempézéssel) le kellett állnunk, miközben a jelenlegi harminc négyzetméterünk egyszerre szűkös és lehangoló.
Nem akarok belőled háziasszonyt csinálni, ezt a frissen sült, kívül ropogós, belül puha, levegős fánkba harapó, porcukros orrú Komoly Párkapcsolatom mondja, pedig én amiatt érzem rosszul magam, hogy jobban szeretek dagasztani, nyújtani, klopfolni, kifőzni, pirítani, rántani, göngyölíteni, tölteni, blansírozni vagy súrolni, portalanítani, pókhálózni, sikálni, mosni, mint szellemi munkát végezni. Tanulmányt, kritikát írni. Szépprózához anyagot gyűjteni, ha már nem lehet terepmunkát végezni. Kutatni és olvasni. Olvasni, olvasni, olvasni. Órára készülni. Ráadásul a heti menü megtervezése komoly agyi teljesítményt jelent: ez a lassú, nehézkes folyamat, mely a különböző igények, az imaginárius spájzban levő kellékek, a korlátozott hozzávalók és a szakácstudományban való jártasság, de a fejleszthető kompetenciák összehangolásából áll, csöppet sem tűri meg a szétszóródó figyelmet. Például egy közbeékelt, laza Heidegger-olvasást. Egy kis Foucault-szakirodalomba való belepillantást. Egy levezető, kikapcsolódásként szolgáló Urbán András-előadást. Nem tudom megnézni a reggelire tervezett virsliskiflik már fejben történő dagasztása és az esti paradicsomos-kapros cukkinifőzelék kapcsán belém fészkelő aggodalom (vajon jó lesz-e a két éve lejárt, szárított kapor, bajunk lesz-e tőle, megfelelő ízintenzitást ad-e?) miatt Castellucci Requiemjét. Nem köt le semmilyen művészfilm, semmilyen regényecske, verseskötetecske, drámácska, hiszen mindez úri mulatság, a mi valóságunk pedig echte dráma. A Komoly Párkapcsolatom eddig nem létező, ám most hirtelen eposzi jelzővé dagadó, szűnni nem akaró evésvágyának a kielégítése az én új, sziszüphoszi munkám. Igen, boldognak kell elképzelni engem, még ha közben örökké azon szorongok is, hogy hiába imádom Főzelékes Ferit, főzném naponta a receptjeit, az imaginárius spájzunk készlethiánya miatt nem jut a szervezetünkbe elég tápanyag és vitamin.
Az vagy, amit megeszel, ezt olvasom mindenhol az interneten, szajkózzák már évek óta a barátaim, ismerőseim, még apám, a Vajdaságba hazaköltözött ex-magyarországi kisnyugdíjas is ezt írja a Skype-on. Ez hát a sorsunk? Újabban mindenki fókuszáltan zabál? A szabadkai haverom magvakat eszik, zabkását, bulgurt, rizst, fagyasztott zöldségmixeket. Anyámék kenyeret sütnek, a hatalmas fagyasztójukban dátummal ellátva sorakoznak a fagyasztott csirkecombok, kompótnak való gyümölcsök. Anna barátnőm krémleveseket főz, a barátom, aki nő, kilószámra süti a linzereket. Én hatvanhét kiló szorongó, mégis boldog szénhidrát, finomított cukor és zsír vagyok. A Komoly Párkapcsolatom oldalbordája. Apám lánya. Tűrök, tanulok: kelesztek, dagasztok, sikálok. Van már annyi lelkiismeretem, önfegyelmem, hogy nem tudok léha tudománytól bezabáltan elhenyélni csak úgy napokat. A magyar nemzet életét! Küzdök a legnemesebbért, a Komoly Párkapcsolatomért. A feneketlen bendője békéjéért. A Magánkarantén pici univerzumában esténként, amikor már horkolva alszik mellettem (arca ilyenkor a Nyugalom Tengere), azért szakítok magamra némi self time-ot. Nyitott szemmel fekszem a virágornamentikás paplan alatt, ezekben a lopott percekben én vagyok az elszabadult hajó, az aprócska lélekvesztő, aki szándékosan sodródott le a tájképről. Csak a horkolás van, meg én. A félig lehúzott rolón beszűrődő utcai lámpafény kirajzolja a szürke fémcsillár hat ágát (tudom, már nem porosak, nem pókhálósak), a könyvespolcon sorakozó könyvek olvashatatlan gerincét. Megvolt ez a nap is, evett mindenki. A női munkától elfáradva, laposakat pislantva, azon próbálok elmélkedni, mégis, mi végre írok. Halad-e ezáltal előrébb a világ? Jó-e ez az én lelkemnek? Vagy a testemnek. Mintha jobban fájna tőle a derekam, a hátam, sőt újabban mindkét csuklóm. Egyre löttyedtebb tőle a fenekem. Jó-e ez a Komoly Párkapcsolatomnak? Jó-e ez a folyóiratoknak, a könyvkiadómnak, a könyvesboltoknak, a könyvtáraknak, az olvasóknak? Mielőtt a kószáló, aprócska lélekvesztőm végül az álom partjára sodródna, még eszembe jut apám utolsó fotósorozata. A címe: My other world. Még látom a tata padlásfeljáróját, aminek az ajtajára apám a kilencvenes években a kishegyesi Sógor Vendéglő logóját szitázta. Még látom a létrát, de már a fokain nem tudok felkapaszkodni. Nem jutok fel, mégis belém hatol és együtt lélegzik velem a padlás. Az embernélküli, fenti világ. A lógó zsinóroknak, a manillamadzagoknak, a vendéglyukakkal ellátott nadrágszíjaknak, Elek dédapa BE monogramos, üres gabonazsákjainak, a fényesre dörzsölt, bordó, üres zsírosbödönöknek, az üres műanyag csirkeetetőknek, a rézmozsaraknak és az egérszaros szitáknak a boldogsága. Az ő boldogságuk a pihenés, az enyém az etetés.
Fotó: Bencsik Árpád: My other world (2020)
