Végre fagy. Nem mintha elhinném, hogy – Oravecz Imre szép szavaival – a fagyban nem romlik tovább a világ.
Mégis jó, hogy végre nem a sárban cuppogva vágunk neki erdőnek a kutyával. Már több mint egy évtizede járom ezeket a környékbeli erdőket, de minden alkalom olyan, mintha az első lenne. Vagy nincs is első alkalom, mert egyszerre ismerős és teljesen ismeretlen minden. Mintha láttam volna már, mintha a születésem előttről ismerném, de ebbe az életembe csak a távoli emlékét hoztam volna el. Ami közel sem olyan meghitt és otthonos érzés, mint amilyennek elsőre tűnhet. Vagy nem mindig az. Sokszor jut szembe, amit Rilke ír Worpswede című esszéjében: „Mert hát, valljuk csak be: a táj idegen számunkra, s az ember a virágzó fák, tovasurranó patakok közt rettenetesen egyedül van. Egyedül lenni egy halott emberrel távolról sem akkora kiszolgáltatottság, mint egyedül lenni a fákkal. Bármily titokzatos is legyen a halál, sokkal titokzatosabb az olyan élet, amely nem a mi életünk, amelyben nem vehetünk részt, s amely minket észre sem véve a maga ünnepeit ünnepli, míg mi némiképp zavarodottan szemléljük, véletlenül érkezett vendégekként, akik más nyelvet beszélnek.” Így van ez, nem másként, bár olykor – talán egyfajta önámítás hatására – úgy tűnik mégis, mintha az, amit az ember természetnek nevez, mégis csak rendelkezne valamiféle tudással arról, aki benne jár. Nem tudom. Ha létezik is bármiféle kapcsolat köztem és az „erdő” között, az legfeljebb a tudattalanom ismeretlen tereiben van jelen. Az erdő nem ember, a táj sem ember, erre nem árt emlékeztetni magam. Ami azt is jelenti, hogy az életemre vonatkozóan a természet semmiféle megoldást nem kínál, nem is kínálhat. Ami az embert emberré teszi, ahhoz a természetnek nincs semmi köze. Amihez lehet köze, az egyszerre van innen és túl az emberen. Ha azt szeretném elérni, hogy közöm legyen a természethez vagy hogy a természet tudomást vegyen rólam, az első lépés az, hogy felejtsem el az egyes szám első személy használatát. A legkevesebb, hogy a nyelv, amit használok, lökje ki magából. De sokkal inkább a lelkem felejtse el, hogy: én.
A fagyott utakon megdermedt a sár, a tócsák a fenekükig befagytak. A közeli forrás csobogása hallatszik csak, egyébként sűrű és mély a csend, de ez a csend is szinte felszívódik a vastag ködben. A levegőben füstszag, nem messze egy idős, magányos férfi él egy kis faházban. A völgynek ő az egyik állandó lakója, rajta kívül még egy másik magányos, valamivel fiatalabb férfi él még errefelé. Két magányos férfi, pár száz méterre egymástól a félhomályos völgy bükkösében. Mindketten kemény küzdelmet folytatnak a maguk módján azért, hogy a természet ne nyelje el őket végérvényesen. Egyikük a védekezésnek azt a módját választotta, hogy megőrül. Vagy nem is megőrül, hanem olyan emberré változik, akit általában bogarasnak, dilinyósnak, ütődöttnek neveznek. Magában beszélő, ufókat látó, nyakában zsebrádiót hurcoló, terepszínű ruhában járkáló, hetven körüli férfi. Korábban volt egy kistermetű, keverék kutyája. Amíg volt, vele beszélt. Mióta nincs, a fákkal, a kövekkel, az időnként őt meglátogató földönkívüliekkel. A másik férfi, a fiatalabb, az irodalomban, a filozófiában, a kábítószerekben és az alkoholban rejtőzött el. Mindkettőjüket mélységesen megértem, mert mindazt, amit ez a völgy sugall, alig lehet elviselni. Vagy elrejtőzöl az őrületbe, a könyvekbe, a spangliból fölszálló kesernyés füst mögé, vagy megsemmisít ez az atmoszféra. Aki egyedül jön ide, hogy itt éljen, általában nem számol ezzel a lehetőséggel. A magányt elviselni a legerősebbeknek való feladat, amiből a lehető legkevesebben kerülnek ki győztesen. Nekem – úgymond – szerencsém van, mert nem vagyok egyedül, bár nyilván ez sem teljesen igaz. Mert a természettel szemben, a természet árnyékában – ahogy Rilke is írja – csak az egyedüllét lehetséges. A család sem óv meg ettől, igaz, nem is azért van a család, hogy ettől megóvjon, annak ellenére, hogy sokan valamiféle búvóhelynek tekintik. Ezt a két férfit már régóta a völgy sugallatai uralják, amit nyilván nem úgy kell elképzelni, mint egy ócska horrorfilmet, amiben az erdő szelleme megszállja a szerencsétlen túrázókat. Ezek a sugallatok semlegesek, nem ártanak vagy gyógyítanak önmagukban, inkább csak a felszínre rántják mindazt, ami az emberben már eleve ott rejtőzött. Ha az, ami ott rejtőzött, sötét, akkor ezt a sötétséget szabadítják fel. Ha valami fénylő rejtőzött odabent, először azt is próbára teszik. Ha kibírod, utána olyan, mintha folyamatosan áldás alatt élnél. Ez a ritkább változat, mondanom sem kell.
Lassan kiérünk a völgyből, a kutya a mezőkön szemmel láthatóan jobban érzi magát. Puli-mudi keverék, a puszta az igazi otthona, a szabad, nyílt térségek. Van egy megrögzött szokása ilyenkor: távolról nekem rohan, teljes erejéből felugrik rám és megpróbálja megnyalni az orromat. Ezt csak itt, a mezőn csinálja. Elemi élvezetet okoz neki ez a fékevesztett nyargalás, mintha láthatatlan birkanyájakat hajtana ilyenkor. Ösztönei mélyvilágában, egy másvilági pusztán talán valóban létezik egy időtlen, örök birkanyáj.
