Ablakot körbevakoltatunk, utána ablakot pucolunk.
Beázásokat és penészfoltokat tüntetünk el, mennyezetet meszeltetünk. Konvektort javíttatunk, lámpát szerelünk a konyhában. Felváltva két lefolyót tisztítunk, közben vízkövet is oldunk: súroljuk a mosogatót, a fürdőszoba csempéit, a tusolót. Mestereket fogadunk (jót és kóklert, szélhámost és megbízhatót) és apám mesterkedik. (Apám Szerbiából a Skype-on engem hívogat. Erőszakosan és szédelegve. Megtörten. Vagy nagy vággyal, általam soha nem ismert szenvedéllyel – a holnap, az idő új arcának már tiszta, immár örökké ősz énekeseként.) Bár folyamatosan történik az aprómunka, változás, maga a szépség, amire törekszünk, nincsen. És meleg, jó illatok sincsenek, csak szagok. Ez a százéves falakból és a lefolyó kipiszkálhatatlan, soha nem látott zugában, a bomló ételmaradékokba kötöződő hajszálak új testéből áramló, belénk tolakvó világ. A tégla, a malter és a vakolat, velük együtt pedig a pusztulásra ítélt hüvelyesek, húsok és kenyér világa. A büdös, a mi szagunk.
Én vagyok a lakás haszonélvezője, de se tudós, se papnő, se hős nem vagyok. Szerte az egész világban alig tud rólam valaki. Sem Rómában, sem Párizsban, sem Moszkvában. Talán egyedül egy fél tucat ember Berlinben, Londonban és Budapesten. A körúton belül. A körúton kívül. A periférián. A művelődési házban. Az egyetemeken. A szomszédságban. Huzatos minden, és én vagyok az impotens: akinek vagy a pénze kevés, vagy ami van, az az ízlésének nem megfelelő. Aki ragaszkodik a régihez, mert introvertált, mert képtelen kilépni a komfortzónájából, mert lusta, mert életképtelen. Aki nem tudja elviselni, hogy kilátszódó téglák és purhab között éljen, még ha utána rend lesz a lelke mindennek. Az örökös beszédtéma a Skype-on a bejárati ajtó cseréjének újabb és újabb állomásai, a jelentések bővülése és benne ami fix és kimozdíthatatlan (a nyakasság), hogy műanyag nem, csak fa, hogy sok üveg legyen, amin majd bedől a fény. Október óta gazdagodunk a történetszálakkal – én tárgyalok végig mindenkivel, én, a par excellence tehetetlenség közvetítem és élem át a sztorikat, időnként a megaláztatást, hogy nőként nem vesznek komolyan és nem hallják meg, hogy mit mondok. Hogy pofátlanul számolják a zsebemben a forintjaimat. Mindent én (egy Önismétlő, nem eléggé fenyegetett Kisebbségi Impotensnő) narrálok az apámnak (egy Ősz Énekesnek) a határon túlra. A holnap, az idő új arcának nyugdíjas, mégis szenvedélyes bárdja pedig egyszerűen nem érti, hogy mit jelent, és miért mond az ő örök infánsnőjének egy cégigazgató olyat, hogy nem az a szint. „Elnézést, de ez egy Mercedes típusú ajtó. Mercedes minőség. Ön nem az a szint!” Így. A büdös, aki még árajánlatot se kap a cégtől, mert tőle még a pénz se kell. A büdös, aki trendi akar lenni, de még elég eszköze sincs rá: egy lepukkant semmire, putrira akar építkezni. Aki a meglevő elemeket hordja, gyűjti össze, az unalomig ismertet, a nem-egzotikumot, aki még lopni se szégyell, de aki csak az elhagyott országból lop: a szerbektől, a horvátoktól és a bosnyákoktól, akiket szinte senki nem ismer. Akinek a lopásaitól, súrolásaitól, mosásaitól, foldozásaitól és építéseitől nem lesz értékesebb a ház. Nem lesz több a Katona József utca 57. egyik legkisebb lakása, ahol hiába az igyekezet, a megfeszülés, a csúnya, tömpe ujjakkal végzett, ismétlődő (kézi)munka, nem sikerül a fenyegetettségről megfelelően jól írni.
Csak két ablak van, mindössze ennyin keresztül látok a világra: az utcára, a háztetőkkel, villanypóznákkal, áramvezetékekkel szabdalt, egyre szürkébb égre és az alatta levő buszmegállóra, ahol a 90-es és a 76-os, amire soha nem szállok fel, óránként közlekedik.
Appendix a fényképekhez
A topolyai Umetnost (szerb szó, magyarul művészetet jelent) konyhabútorgyárat 1996-ban zárták be. A fáma szerint a balkáni háborúk idején a vezetőség hanyagsága vagy lopása vezethetett a becsődöléséhez, valószínűleg a „privatizáció szellemében” maguknak akarták megvenni a gyárat aprópénzért. (Mindez nem bizonyított.)
Apám anyja 1950 és 1981 között dolgozott a könyvelőségen mint bérszámfejtő, Luka bácsi, a mama nővérének férje pedig a szállítmányozói részlegen, a nyolcvanas évekig. Apám a lepusztult gyárról 2018-ban készített egy nagyobb fotósorozatot. Ez a családi szál. Amikor elküldte nekem a képeket, arra gondoltam, apám, akárcsak Tolnai Ottó, valójában gyáros, csak ő nem a költészet, hanem a fény segítségével privatizál, és ,,próbálja beindítani, újraindítani a termelést”. (Tolnai O.: Szeméremékszerek, 2018)
