Eszter, aki már korábban is módosította az álom kristályszerkezetét, aztán elmesélte a módosítást,
most elmagyarázza a palindrónokat, amelyek könnyű viccek egy piramisábra bal oldalán, vagyis költészet és élet, amelyek azonos értelmű szavak, és én kinézek a zúzmarás háztetőre, ami megtévesztőn havasnak tűnik, de ha kedd este az utcán megyünk haza, a levegőben, a hatos út autóinak, buszainak és kamionjainak fényszórófényében üvegszilánkporként szikrázik, ami messziről, például kertvárosból, a déli dombról bizonyára vattaködnek tűnik, a városra boruló sűrű dunyhaálomnak, az élet fehér masinájának, amiről Ben tudna többet mesélni talán, ha véletlenül válaszolna a levelemre, de levéltelenül énekelnek a napok, kopaszon, kopáran, és a megfaragott örökzöldek a kukák mellé vándorolnak, és a fiatal lányok átmennek az utcahosszon, és nem válaszolnak az üzeneteimre, amelyekben fröccsözni hívom őket, könnyed beszélgetésre a költészet dolgairól, amit szemforgatón kínos hallgatások tarkáznak, mivel nem válaszolnak az üzeneteimre, sokat gondolok rájuk szépen, mint egy híd, mi engem velük összeköt, mint egy hasonlat két jelentésmezőt, kedd, aztán szerda délelőtt van, péntek éjjel óta nem írnak vissza semmit a fiatal lányok, akiknek rövid a haja és a lába hosszú, enyhén aszimmetrikus a neve, talán szólnom kellene nekik erről a mérsékelten szerencsés körülményről, így aligha kerülhetnek fő helyre a tisztaság könyvében, itt lehetne a szívhez szóló gitárszóló helye, válaszuk helyett itt van ez a félrecsúszott lila dal legalább, miben benne élhet mégis, amit itt hagyok, hiszen ha Hanna nem is örök, az élet megy tovább a tarka utcahosszon, amin vattaköd ül, messziről legalábbis annak tűnhet, de benne, akár egy diszkóban, ahol még sosem jártam, nem úgy, mint egy szép szonettban, ahogy apró magnéziumforgácsok lobbannak fel, szikráznak mind a levegőben lebegő apró csapadékszemcsék, molekulák talán, nem ismerem a megfelelő szavakat, felgombásodott fogalomtárammal dermedten sétálok hazafelé kedd este, és Cappuccino azt énekli, titokban félek a haláltól, de titokban mégse, reggel a vécén Vicente Huidobrót olvastam, és elnéztem egy szót, elgondolkodtam a szívrohamon, ahogy a mellkasban felrobban egy sziromhalom, távoli rímként Freudot leszarom, és közben elfelejtem a folytatást, ahogy lassan Laci bácsi káptalan fejéből hullanak ki képtelenül a költemények, azt hiszem, Benről akartam még mesélni, Eszternek például, a módosításra válaszul, miközben végzem a szintakszis felbombásítására törő aknamunkámat, ha Hannának nem lehet, nem jött még az ideje el, egyelőre, merül fel bizakodó kérdésként, egy versében azt írja, mocskosnak érzem magam, ahogy a vécén ülve olvasok, én ugyanezt nem mondhatom el magamról, és ugyanitt írja azt is, hogy, legyen ez itt metareflektív beékelés, a két világháború közötti kollázskísérletek az érthető világból való fokozott kiábrándulásra reflektálnak, a Lichtenberg-ábrákban, amelyek az anyagra faszerű mintákat rajzoló nanoszekundumnyi elektromos kisülések, a jégvirághoz hasonlók, ugyanis kint a városban tél bimbózik, hiszen belül élünk egy kristályló ködben, furcsa dunyha, különös álom, módosítsd, kérlek, Eszter, vagy magyarázd el legalább, mielőtt a számból újra hullani kezdenek a lassú zöngék.
