K anyja szerint az irodalomnak a szép dolgokról kell szólnia. Közönségesnek tartja, hogy gyermeke a szarásról, a fingásról, a hányásról, a baszásról ír. Nincsen semmi baj, mondom. Ez is csak azt igazolja, hogy az élet nem szép. Erre K méltatlankodva azt válaszolja, hogy ráadásul engem úgy szerveztek be ide, mint Pilátust a Krédóba. Ezt nem más mondta, te mondtad. Engem ide beszereltek, mint Ádám torkába az almacsutkát. Te mondtad, nem én. Ez van, mondtam. Némelykor magamagamnak vagyok adatközlője.
*
Micsoda érzés úgy nézni a világot, amely mint valami szép pöttyös labda, a szemünk előtt lassan fakul és ereszt. Lenyűgöző, fordulj meg és nézz oda, nézd végig az egészet, ahogyan feketén belénk harap az élet. K, mintha nem lenne holnap, de előállt volna a teremtés alternatívájával, azt mondja, nekem a nyelvvel van dolgom, a témákat majd megírják mások.
*
– Rendben, viszek vörösbort, bár pazarlásnak érzem.
– Jó, akkor ne hozzál.
– Viszek. De ha valaki beleönti a pörköltbe, hazamegyek.
– Én akkor megyek haza, ha nem lesz bor a pörköltben.
– Ne vagánykodjál, mert messze van a hegy.
– Lefelé a szar is elgurul.
– Ezt írd bele a következő versedbe.
– Tudod, bizonyos szint alatt nem megyek bizonyos szint fölé.
*
Másnap úgy kezdődik az érzés, hogy érzek valamit. Valamifajta gyűlést a torzóban. Ekkor még, szalaglakásom közepén állva, bármerre indulhatok, mind a dolgozószoba, mind a vécé felé. Ritka esetekben a két ellentétes irány nem zárja ki egymást, és egyik után a másik helyiségbe is eljutok. Bármerre indulok is, általában helyzetemet olyannyira érdekesnek és megörökítésre méltónak találom, hogy mondatokat kezdek gyártani e roppant zsigeri témakörben. Fészkelődöm rajtuk kicsit, ficergek, és kijön belőlük egy rövidebb-hosszabb bekezdés. Így működik a konstruktivizmus. A téglahalomból, amit magadból kipakoltál, építkezni kezdesz, raksz egy téglarakást. A tohuvabohuból semmit csinálsz. Roppant teljesítmény. Megelégedésre ad okot, és büszkeséggel tölt el.
*
K együtt ebédel az anyjával. Még a leves közben előkerül, hogy K új profilképe nem jó. Hogy szar. K értetlenkedve fejtegeti, hogy de hát mitől lenne rossz, a feje van rajta, és nem rondább, mint a valóságban. Ilyennek szültél meg, anyám. Olyan gondterhelt vagy rajta. Torkomon akad a spenótkrémleves. Talán ha mosolygós képet tennék fel magamról, attól nem lennék gondterhelt, fáradt, kiábrándult, csalódott meg minden?
*
Próbálok itt leírni valamit, de kurva nehéz. Ez egy mondat. A jól idézhető mondatok mindig gyanúsak. Nem látszik belőlük az egész, tehát végeredményben valami lényegeset fednek el, a bonyolultat egyszerűre cserélik. Például milyen érdekes, hogy mindannyiunkat szénalapú vegyületek alkotnak, mégis mást gondolunk az életről. És az is egy mondat, hogy milyen szépen sárgulnak a falevelek. Legalább egyszer mindenki kimondta már előttem. K-ról írok pályaképet, kellene írnom pontosabban, de jönnek a töredékek, jönnek a szarból. Még fél kilenc sincs, és már föl akarom gyújtani a laptopomat. Mediterrán hangulatú a boncasztalom.
*
Néha különös vágyak buzognak föl bennem. Dalba foglalni a fülzsírt. Elharsonázni egy Lantos Ferenc-festményt. Vonaton utazni valakivel, aki a társam. Krakkóban lenni. Kenyeret kérni a pincértől. Rendes fizetést kapni a munkámért. Megölni az invazív katicákat, az összeset. Nem köszönni többet a doktornőnek. A konyhában passzív dohányzásnak kitenni az unokámat, miközben elmagyarázom neki az életet. Aludni nyolcvan évet. Csak találgatni tudom a túlnyomásos vérköreimben zajló biokémiai folyamatokat.
*
Megkérdezem K-t, hogy van. Parázik-e már, vagy majd jövőre? Harmincas parám nincsen. Az élet meg már régóta szar. Sommás válasz. Nincs megfelelő emotikon, amit válasz gyanánt küldhetnék neki vissza. És folytatja. Az életnek három értelme lehet. Ha tanítasz, de a pedagógiai vénám csekély. Ha a kultúráért dolgozol, de kulturálatlan világban élünk. Ha gyereket vállalsz, de nincs manapság nagyobb felelőtlenség a gyerekvállalásnál. Főleg, ha tanítasz, vagy ha a kultúráért dolgozol. Szépen végiggondolta az életet. Az életét. Bizonyára jól van.
*
Rossz neked, ez állandóan látszik. Mondasz valamit, és lopás tárgyát képezi. Például 2019. október 25-én, 12 óra 7 perckor a kedves és mindenkor közlékeny szomszédnéni képében, akivel a kapuban találkozol, azt mondod, jaj, K, kedves, alig ismertem meg napszemüvegben. Kinyitod a kaput, előreengeded magad, botorkáljál teelőtted a botoddal a harmadikra, olyan rég beszéltél veled. Néha szoktad is mondani, hogy te vagy a láthatatlan ember, talán már el is költöztél, csak nem vetted észre. Jaj, K, kedves, ilyen időben a strandon kellene napozni. Emlékszel, ’56-ban, október 23-án is ilyen nyári meleg volt. Akkor Budapesten dolgoztál. Sétáltál hazafelé a Margit-hídon, és jöttél szembe tüntetőn a híd teljes szélességében. Ugyanilyen nyári meleg volt. Szép és bonyolult, mint a cirill zsébetű.
*
Gondolkozzunk el a következőn. Az írás: szerkesztés.
A szerkesztés: utólagos értelemadás. Minden azon múlik, el tudjuk-e rendezni az elrendezendőt. De valami ilyesmiről egy másik oldalon beszéltünk már, figyelmeztet K. Valóban, csak az önismétlés csapdájába ne essünk, hisz az kellemetlen, mint a fajanszzsibbadás, ami után nehezen áll lábra az ember. (Ismétlődjön inkább a vécémotívum, a tudás anyja.)
*
Álom volt csupán, de szép álom volt. Szép ház, kedves feleséggel. Volt egy kiskutyánk, egészen kicsi kutyánk, de egy nagy kutyára emlékeztetett, csak miniatűrben. Igen, én láttam az életet. Álmomban láttam egy élhető életet. Aztán felébredtem, és a homlokomra tetováltattam, hogy laza. Jelentsen bármit is.
*
Mohazöld és jelenkorsárga. Vannak színek, amiket nem fogok elmagyarázni. Érti, aki érti. De a kék a szomorúság színe: I’m feeling blue. És nem magyarázok el helyeket sem: Béke tér, Édesanyák útja, Ifjúság útja. A Petőfi utcában évek óta nem tanulom meg a romantikát. A hatos út aszfaltsárga, mint egy naplemente. Ez egy kifejtett hasonlat. Van jelentősége. A szőke Gauloises-t (ami valójában szomorú Lucky Strike) elnyomom a céklásüvegben. K, miért gyűjtöd a csikkeket, kérdezted tőlem két Matchbox között. Így működik az emlékezet. A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz. Abbahagyni, mi több, abbahagyásra fogadalmat tenni: fölösleges, ne-csináld-már dolog. Csináltam, de visszacsinálódott. Elég furcsa ügy, hogy olyan szövegekre tesszük föl az életünket, amiket szar olvasni. Ezt a mondatot szeretném elkérni, hogy mostantól minden írásomba bekollázsolhassam.
*
Felébredtem reggel, és nem ismertem rá K-ra a tükörben, aztán felnevetett, jaj, te hülye, hiszen ez te vagy. Aztán mentem, megmostam a fogát, a fogadat. Súlytalan voltam, vacogó, mint a vécéablakon behullott falevél. Nem tudom, mi történt. Hétfő volt, nem, kedd, nem, szerda, csütörtök, péntek, aztán szombat is lett. Akkor már tényleg tudni akartam: ki ez a köcsög a mosdóban? És miért állnak ilyen jól neki a ruháim?
*
Invazív katicák a fürdőszobában, a konyhában, a dolgozóban, a nappaliban. Aztán a hálófülkémet is eléri az invazív katicák inváziója. Invazív katicák az ablakpárkányon, a plafonon, a sarokban, a lámpa tövében. Az ágyamban, a nyakamon, a taknyos zsebkendőmben. Hülye bogarak.
