A Szentendrei-sziget csúcsa alacsony vízállásnál hosszan elnyúló sóderpadokkal szegélyezett, most viszont a fűzfák között is méteres magasságú víz áll. Csak amikor már kiköt az ember, akkor látja, hová keveredett. Mintha a Sziget Fesztiválon lennék, csak nincs zene. A fák takarásában emberek százai bújnak meg, emberek és kutyák. Vizslák, agarak és különféle apró termetű, elviselhetetlen hangfekvésben ugató ebek száguldoznak ide-oda a tocsogós fűben. Mostanában az egész környék hipszter-teleppé változott, akárhová nézek, mindenfelé hasonló külsejű alakokkal találkozom. A huszon-harminc éves generáció egy része teljesen egyformának tűnik a számomra. Ugyanaz a laza szleng, ugyanazok a ruhák, ugyanazok a jófej gesztusok. Nyilván rosszindulatú vagyok és csúnyán általánosítok, de nem mondhatok mást. A nagymarosi part is olyan már ezen a nyáron, mintha egy belvárosi romkocsma zsúfolt kerthelyiségében lennék. Ahogy öregszem, egyre inkább kerülöm a ricsajos, zsúfolt helyeket, de ez azt is jelenti, hogy lassan már csak a házunk pince-szerű kamrájában érzem jól magam. A falon egy régi Börzsöny-térkép, egy prágai, Rilkét ábrázoló képeslap és egy fotó Mészöly Miklósról, ahogy az egyik szekszárdi szőlőhegyen ballag lefelé a tőkék között. A képen csak a hátát látni, innen nézve akár az apám is lehetne, ugyanaz a vékony, inas testalkat. Ez a pince-kamra tele van zsúfolva mindenfélével. Kinőtt és téli gyerekruhák zsákokban, használaton kívüli vaskályha, a feleségem festményei, láncfűrész és ki tudja, mi minden van itt még körülöttem. Az egyetlen hely a házban, ahol – ha itthon van a család – úgymond „dolgozni” tudok. Bár ez a dolgozás sem pontos kifejezés, mégis így nevezem ezt a hosszú bambulásokkal megszakított laptopba pötyögést, amivel itt szoktam múlatni az időt. Kinézek az ablakon, látom a magas csertölgyeket, de általában nem kifelé szoktam bambulni itt, hanem – jobb szó híján maradjunk ennél – befelé. A dolgozás túlnyomórészt ezt a rejtélyes bambulást takarja, ami kívülről nézve tényleg nem látszik munkának, sokkal inkább egykedvű ücsörgésnek. Szokta is mondani a feleségem, hogy amikor én dolgozom, az majdnem ugyanolyan, mint amikor nem dolgozom. És tényleg. A dolgozást a nemdolgozástól csak az különbözteti meg, hogy a dolgozásnak része a laptopba pötyögés, a nemdolgozásnak meg nem, egyébként minden más ugyanaz. Másrészt meg az van, hogy az sem áll olyan távol az igazságtól, ha azt mondom, hogy mindig dolgozom, csak ezt senki nem észleli. Úgy szól az alaptétel, hogy a jó szociális munkás a személyiségével dolgozik. Sokszor hallottam ezt annak idején a főiskolán. Az ilyen író-féle, mint én, szintén a személyiségével dolgozik, nem is tudna mással. Látom, hogy van ebben valami irritáló, ebben a szinte érzékelhetetlen dolgozásban, aminek szinte semmi látszata nincs, csak olykor egy-egy, a nevem alatt megjelenő iromány. Csak az vigasztal, hogy én sem tekintem munkának ezt az egészet. Ez nem munka, hanem egyfajta alapállás. A világ érzékelésének egy sajátos formája. El tudom fogadni, ha valaki egyszerű semmittevésnek tekinti. Itt van ez az alak, aki szemmel láthatóan egész nap nem csinál semmit, ténfereg ide-oda és még pénzt is kap érte. Botrány. Persze vannak írók, akik úgy dolgoznak, hogy az már tényleg a rendes, komoly munka látszatát kelti. A Szentendrei-sziget csúcsán eszembe jutott Nádas Péter, aki a nyolcvanas években a közeli Kisorosziban élt. Ő például évtizedekig ír egy regényt, napi négy-öt órában. Az már tényleg olyan, mintha igazi munka lenne. Azért is jutott eszembe Nádas a szigeten, mert valahol azt írta, hogy azért is hagyta ott Kisoroszit annak idején, mert elviselhetetlennek találta a sok kiköltözőt és a velük együtt érkező felfordulást. Nem tudom, mit szólna, ha ma látná azokat a partokat, ahol annak idején annyit sétált például Mészöly Miklóssal. Sikítva menekülne. Már a Dunán való átkelés sem egyszerű kenuval, mert annyi a motorcsónak, hogy a sokszor méteres hullámok között komoly odafigyelést igényel, hogy ne boruljunk be. Folyamatosan „lötyög a víz”, ahogy annak idején kajakos-körökben mondták. Ha egy vidéket „felfedeznek”, az rendszerint azt jelenti, hogy megsemmisítik. A magamfajta nem tehet mást, mint hogy egyre hátrál, egyre feljebb húzódik, mint a bükkerdők a melegedés elől. Persze ez sem megoldás, mert nincs igazi megoldás. Az elmúlt évtizedek során szerzett igen kevés, desztillált tapasztalatom egyike az, hogy a világból nem lehet kivonulni, nem lehet elrejtőzni. Ez itt ilyen és kész. De van egy másik tapasztalatom is: nem csak ez a világ van.
