Bognár Róbertnak
A mentőorvos, aki a keszthelyi kórházba vitt Szigligetről,
ahol úgynevezett alkotóként az alkotóházban időztem,
annak a mentőorvosnak volt a férje, aki másnap Füredre
kísért, mert szívem az éjjel nyomatékosan produkálta végre
a tüneteket, amiket Keszthelyen nem találtak. Vitt,
most már szirénázva, a mentő, de közben
jót beszélgettünk. És az egészből az maradt meg
bennem, hogy ritka kedves ember mind a kettő.
Második szakasz. Esténként a kórház előtti téren
Verdi műveiből tartottak négynapos operagálát,
és az Anna-bálra is kényelmesen ráláttam a kórház-
folyosó ablakán át. Barátaim is látogattak, de hadd legyek
egészen őszinte, az ultrahangos szívvizsgálat,
az volt a legjobb. Egy szép fiatal doktornő csinálta,
szorosan fölém hajolt, hozzám is ért időnként,
a karjai közt éreztem magam, szinte.
Hanem a legeslegjobb hátravolt még. A harmadik szakasz.
A kórház marasztalt, azt mondták, rehabilitáció kell.
Én az Őrségben úszkálnék, mondtam, inkább,
nem messze a házunktól egy remek tó van, az
jó, mondták, csak vigyázzak. Ott a barátom, ő
vigyáz rám. De még mennyire, mondta, hogy vigyázok.
A Borostyán-tavat a nap fénybe vonta, mentünk naponta,
növelve mindig úgy ötven méterrel a távot.
