Felmerül a kérdés, hogy ha majd’ tíz évvel később egy szerzőnek lehetősége adódna rá, hogy egy könyvét újra megjelentesse, eszközölne-e változtatásokat rajta, vagy a második kiadás az elsővel azonos formában jelenne meg? Áfra Jánosnak ez a lehetőség megadatott, és a grafikai megoldásokat tekintve az előbbi opció mellett döntött.
A könyv az azóta megszűnt József Attila Kör JAK-füzeteinek 171. darabjaként jelent meg, Áfra pedig megkapta érte az első köteteseknek járó Makói Medáliák-díjat. Azóta további könyvei is megjelentek, 2020-ban az Egyesült Államokban élő és alkotó képzőművésszel, Szegedi-Varga Zsuzsannával jelentettek meg kétnyelvű, közös könyvet Termékeny félreértés / Productive Misreadings címmel az Alföld Könyvek sorozatában. Áfra középiskolai tanulmányai befejeztével a debreceni Medgyessy Gimnázium festő szakán is tanult, számos publikációja jelent meg képzőművészeti szakíróként is – tehát a Glaukóma első és második kiadása közötti illusztrációs változtatások minden bizonnyal átgondolt szerzői döntések eredményei, amely okot adhat a vizsgálódásra. Először az első kiadásról írok, majd összehasonlítom a most megjelent másodikkal.
A kötet egy lírai szubjektum köré épül, aki azonban nem szólal meg a kötet egyik versében sem – mások szemén keresztül látjuk felnőni és meghalni. A könyv versei monológok, a szubjektum alakja a világra segítő szülészorvos, kezelőorvosok, az anya, az apa, a nővér, gyerekkori barát, partnerek stb. hangadása által bontakozik ki, ám ez az alak folyamatosan torzul, hiszen mindenki saját perspektívájából vizsgálja, az ő saját tapasztalatával/hangjával sosem szembesülünk. Többek között erre is reflektál a verseskötet címe.
A kötet hat fejezetre van bontva, minden fejezet tíz verset tartalmaz (plusz a kötet, fejezeteken kívül eső nyitó verse, az elsők). Ez a fajta szimmetria akár többletjelentést is adhat a kötet egészének: ez a fajta szabályosság erősíti azt az olvasatot, hogy ez az alak szimbolikus, ő maga is alkotás – szépirodalmi mű esetében ez evidens, ennek hangsúlyozása azonban nem feltétlenül. A kötet nyitóversének érdekes tipográfiai megoldása, hogy egy mérettel kisebb betűvel van szedve, mint a többi szöveg, a kötet koncepciója felől következtetve a fogantatásról, a megtestesülésről is szólhat. „a mi időnk előtt adatott a szem, / de mindent látott, így semmit / a maga voltában nem ismerhetett, / ezért hártyát vontak köré, hogy ne / a végtelenre nyíljon, megvágták, / metszett bőrt húztak fölé, és hasonlóan / adtak formát sűrű elfolyásainak, / hogy innentől ketten, megosztva / lássák a felmerülő tárgyakat” (Az elsők, 7.). A kötet első versének fókusza a látás, a megismerés, megismerhetőség kérdése, tehát mintegy megelőlegezi a szubjektum mások általi megképződésének tematikáját, az osztódás, a bőr, az anyag felvétele a testet öltésre is utalhat. Az első kiadás borítója is a látás tematikájára utal, illetve a borítón megjelenő kép másolata az, ami az első verset leválasztja az első fejezetről.
Az első kiadás fejezeteit fekete-fehér fényképek választják el egymástól, portrék: egy csecsemőé, óvodásé, majd a kötet logikájához hasonlóan, a felnövekedés egyes korszakait követve egy behunyt szemű, felnőtt férfié az utolsó, utalva a zárófejezetben történt öngyilkosságra. A verseskötetek végén található biográfia jellemzően tartalmaz egy fotót is a szerzőről, ez egyébként sokszor kihasználatlan játéktér (az e sorok írója által ismert kivétel Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének végén volt, ahová egy kisgyermekkori képet tettek a szerzőről, de Nyerges Gábor Ádám Nincs itt semmi látnivaló című kötetében is egy igazolványkép került a biográfia fölé, utalva a kötet bűntényelkövetési tematikájára). A Glaukóma második kiadásánál szintén fontos lesz. Ez a fotó most dialógusba lép a kötetben található fotókkal: felismerjük, hogy a szerzőről készült fényképekről van szó. Külön izgalmas, hogy a megkreált lírai szubjektum halála felé haladva ismerünk rá egyre inkább a szerzőre, ráadásul ez egy első kötet: ennek a szubjektumnak a szenvedéséből (a kötet verseit erősen áthatják a traumák, az apa korai halála rákban, az anya szellemi leépülése, családon belüli agresszió, konfliktusok, párkapcsolati nehézségek, szakítások stb.) és halálából éppen költő születik: az első kötetre szokás mondani, hogy az a szerző belépője az irodalomba. Mivel a fotók magát a szerzőt (és arcképét) hívják be a kötetbe, arra is rámutatnak, hogy a megképződő szubjektum a szerző vakfoltja is, ez a szerzői/szerkesztői döntés olyan jelentést is hordozhat, hogy senki sem képes önmagáról vagy önmaga által kreált dolgokról hiánytalan képet alkotni, hiszen a belső tapasztalat is reflexiók útján jön létre. Sőt, mások hályogján keresztül talán egységesebb képet is kaphatunk. A glaukóma zöldhályogot jelent, ami egy gyógyíthatatlan szembetegség, és idővel vakuláshoz vezet, mivel (a szürkehályoggal ellentétben) műtéttel sem lehet segíteni rajta. Ezért találó címadás, hiszen a látásnak, a lírai szubjektum láthatóságának a lehetetlenségére utal. A szerzői portré és a belső illusztrációk dialógusa ráadásul provokálja is a referenciális olvasat tabuját. Az első kiadás borítója szintén szürkészöld-fehér árnyalatú.
Mivel a versek jórészt traumaversek, egy másik, pszichológiai értelmezési lehetőség az, hogy egyfajta traumától való eltávolodást élünk meg mi magunk is olvasás közben: kívülről látjuk a konfliktust, a bántalmazást, éppúgy, mint ahogy sok traumatizált pszichéje bánik a traumás élményekkel – a mi perspektívánk is mintegy „kiszorul”, a szubjektumon kívülre.
A fejezeteket elválasztó fekete-fehér portrék csak az arc egyik felét mutatják, a lapok szélére kerül az arc közepe. Az olvasó első benyomása az, hogy a fél arcokat bizonyára az adott fejezet versei fogják kiegészíteni, illetve az arcokat mi sem látjuk sosem a maguk teljességében: csakúgy, mint ahogy azok a beszélők is töredékesen látják a szubjektumot, akik a kötet verseiben megszólalnak. Mivel ezeket a fél arcokat sok fekete tintával nyomtatták, erősen átütnek az előző fejezet végére, tehát saját lapjuk előző oldalára, így mintegy jövőképként sejlenek fel az egyes fejezetek végén, így teremtve kontinuitást azok között. Az egyetlen teljes arckép a kötet borítóján található, az arc egyik fele a kötet előlapjára, a másik fele annak hátlapjára került. Ez ilyen módon is reflektál a kötet már említett, belső szimmetriájára, illetve igazodik a többi illusztrációhoz, de lehet még egy jelentése: a születéstől jutunk el a halálon át egy irodalmi megszületéshez, a költőéhez (mint említettem, az első és hátsó borítón a csecsemő tükrözött arcképe látható). A fényképek ugyanakkor erősen nyújtva, nagyítva vannak, tehát roncsolódtak is, néhol a felbontás okozza ezt, illetve a túlkontrasztolás, utóbbi vélhetően szándékos utómunka eredménye. Valószínűnek tartom, hogy a szerző a szándékosan nyúlt a fotókhoz olyan módon, hogy ezzel is a lírai szubjektum tovább roncsolódjon az olvasó szemében is.
A könyvben lévő belső illusztrációk a második kiadásra eltűntek, ezzel mintegy „csendesebbé”, és folytonosabbá vált a könyv. Az első kiadás illusztrációi érdekes réteget adtak a kötet egészéhez, ám most mégsem hiányoznak. Ez egyrészt felveti annak a kérdését, hogy mennyire volt ott szükségszerű azok jelenléte, de nem biztos, hogy annak a jele, hogy a szerző szükségtelennek ítélte volna meg. Áfra későbbi köteteiben, a Két akaratban illetve a Rítusban nincsenek illusztrációk, tehát ezzel a döntéssel formailag a későbbi kötetekkel terelte egy síkra a Glaukómát, az összművészetiség helyett most „pusztán” mint lírai teljesítményt vállalja.
Megváltozott a borító is: az eddigi szimmetrikus, tehát félig a borító hátoldalára is átnyúló gyermekportré helyett csak az előlapon van kép: Szűcs Attila Fiú fürdőkádban című festménye, ami egy babafürdető kádban szűkösen elférő kisfiút ábrázol, tagjai jócskán túlnyúlnak a kád szélein, kezei kényelmetlenül szorulnak mellé. Értelmezési lehetőségei között ott van egy korábbi életszakaszba való kényszeredett visszavágyás, mint a kádba való beleerőlködés, de a lélekben való ottrekedtség is, az odaszorult testtartás a (traumában való) megrekedtség élményét is hordozhatja, de jelentheti a komfort, az anyagi lehetőségek szűkösségét is, tehát a szegénység metaforájává is válik. A borító így továbbra is erősen a tartalomra reflektál, ám a belső illusztrációkkal – azok híján –nem tud összedolgozni. Ellenben a festmény jóval összetettebb jelentést hordoz, mint az első kiadás borítóképe, ám színes, míg az első kiadás borítója kizárólag szürkés-zöldes, a hályogra emlékeztető árnyalatokkal dolgozott – tehát a színekkel szükségszerűen veszít a vizuális közlésben, hiszen egy hályogban szenvedő ember pont a színek érzékeléséből veszít, az általa látott világ egyre fakóbbá válik.
Mint már említettem, a szerzői életrajznál található portré is érdekes a második kiadás esetében: a szerzőnek egy behunyt szemű fényképével találkozunk, ami épp az első kiadás illusztrációira utal vissza: annak utolsó fejezetét Áfra behunyt szemű portréjának fekete-fehér másolata előzi meg, ami a lírai szubjektum halálára (öngyilkosságára utal). Ezért a változtatások ellenére mégsem távolodik el teljesen az első kötet vizualitásától, ezzel a gesztussal mintegy visszautal arra.
Mindkét kiadását tekintve, Áfra János könyve megrázó élmény, első sorban személyessége miatt. A referenciális olvasatot mellőzve is, a karakterek hiteles hangon szólalnak meg, a költői nyelv alakzatai természetesen hatják át ezeket a hangokat. A kötet első kiadásának illusztrációi a személyesség élményét támogatják, és ez a fajta bensőségesség az, ami a kötetet érzékennyé teszi, eközben nem válik öncélúvá vagy erőltetetté. A második kiadás esetében az elhagyott illusztrációk révén – és az új borítóval – egy egységesebb versfolyammal találkozunk, ahol a lényeg maradt meg: az a lírai teljesítmény, amelyhez a kötet hátoldalán is idézett laudációt írták, ezzel is utalva a Glaukóma utóéletére és első kiadása utáni fogadtatására – avagy az új kiadás előéletére.
Áfra János: Glaukóma, Második kiadás, Kalligram, 2021
