Ahogy átfutottam A rezervátum visszafoglalása kritikai fogadtatását, meglepve tapasztaltam, hogy egyetlen árva szó sem esik a szövegek igen sokrétű, fundamentális parodisztikusságáról. Sőt, Erdődi-Juhász Ágnes Literán megjelent kritikájában egyenesen a történetekben megbújó „kemény és súlyos tartalmakról” beszél, lényegében Klajkó Dánieléhez (Műút) hasonló következtetésre jutva, aki szerint a kötet novellái „a szabadság irányába tett meghódítási kísérletek”-ként lennének értelmezhetők. Alapvetően mindkét kijelentés helytálló, Puskás Panni huszonegy rövidke novellát tartalmazó debütkötete valóban a 21. század (nem csak) magyar valóságának a patriarchális társadalmi berendezkedéséből fakadó legfullasztóbb mikro- és makrotársadalmi problémáit és egyenlőtlenségeit zongorázza végig, ráadásul mindezt valóban kizárólag áldozati szerepben feltűnő, nemritkán bevallottan „feminista” nők szemüvegén keresztül teszi. Csupán annyiban pontosítanám az említett kritikai megjegyzéseket, hogy – egyrészt – a kemény és súlyos tartalmak nem „megbújnak” ezekben a szövegekben, hanem az elbeszélő az olvasó képébe üvölti őket, másrészt ezek a meghódítási kísérletek ugyan valóban minduntalan kudarcba fulladnak a novellák főhősei (többnyire énelbeszélői) számára, ez azonban nem jelenti azt, hogy a kötet ne mutatna fel egy nagyon is működőnek tűnő megküzdési stratégiát a novellákban uralkodó ideológiai/értékrendbeli megosztottság feloldására. Puskás ugyanis kettős játékot űz: míg a novellák szereplői vérbeli szabadságharcosként küzdenek a szabadságukat veszélyeztető társadalmi korlátok áttöréséért, éppen a hősök/énelbeszélők szélsőséges szemellenzősségével teszi egyszersmind komikussá is ezt a küzdelmet.
Itt talán érdemes felvetni, rámutatva a kötet egyik gyenge pontjára, hogy van-e értelme a többes szám használatának az elbeszélők/főhősök vonatkozásában pusztán azért, mert a szövegek nem mondják ki az alakok azonosságát, holott a novellák többsége személyiségjegyeit és világlátását tekintve a megtévesztésig hasonló énelbeszélő(ke)t alkalmaz. Olyannyira, hogy ha harmadik személyre vált is a beszédmód, legfeljebb grammatikai szempontból teszi megkülönböztethetővé az adott szöveget, a narrátor valójában nem képes kilépni az énelbeszélői szerepből, a főszereplő és az elbeszélő reflexiói továbbra is elválaszthatatlanul összeérnek: „Mindez tizenöt percen belül meg fog történni, nagy veszélyben van mindenki, vagy legalábbis az ondolált, enyhén lilára hamvasított hajú néni bárgyú, de rosszindulatú fejében mindenképp.” (kiemelés: BB) – gondolja Margit/mondja a narrátor a Dubajba tartó gép egyik utasáról, aki azonnal pánikba esik és terrortámadást vizionál egy turbános férfi láttán. Többek között az ilyen megoldások, illetve egyes motívumok – például a tampon- és gyerekfóbia vagy a nős férfival való viszony – többszöri visszatérése miatt a kötetben helyet kapó szövegek egyrészt annak a lehetőségét lebegtetik, hogy egy összefüggő novellafüzérré olvashassuk össze őket, másrészt Puskás számos olyan valóságreferenciát is beemel a szövegek terébe, melyek elbizonytalaníthatják a befogadót a szerző és a főszereplő/narrátor megkülönböztethetőségében. Nem meglepő, hogy Klajkó már-már evidenciaként kezelve a szerző és az énelbeszélő azonosságát, a Variációk toleranciára című szöveg kapcsán a „párkapcsolati nehézségek terápiás jellegű kiírásáról” beszél, holott a szöveg sehol nem utal rá, hogy az énelbeszélő „írná” ezt a gondolatfolyamot.
Pedig erre a különbségtevésre A rezervátum visszafoglalása szövegei esetében már csak azért is érdemes ügyelnünk, mert enélkül a szövegek iróniája is elvész. Ha (némileg kódolt, de alapvetően mégiscsak) autoreferenciális vallomásokként olvassuk a szövegeket, nem érzékeljük például a kötetnek azt az egyébként kimeríthetetlennek tűnő humorforrását, hogy a novellák karakterábrázolása olyannyira rájátszik a soviniszta „jobboldal” által az ún. „progresszív feminista” bölcsészlányoknak tulajdonított karikírozott attribútumokra, hogyha nem igazítana el a borítón szereplő név, azt gondolhatnánk, hogy egy fafejű, konzervatív nacionalista férfi rajzolta ezeket a sztereotipikus figurákat: ki másba volna például „szerelmes” egy „ilyen nő”, mint egy családos férfiba, hogy tönkretegyen egy „nagy, boldog családot” (Variációk toleranciára, Sírok a vécében, amíg te sminkelsz, Nem a világ vége stb.), miközben arról, hogy ennek a szerelemnek mi is az alapja – hiába tér vissza több novellában is a családos férfi melletti szerető-szerep – nem sokat tudunk meg. Nem is véletlenül, hiszen – ahogy azt itt-ott a főhős is kénytelen belátni – a heteroszexuális fehér férfi minden esetben elnyomó (Keep Your Woman at Home), hazug (Variációk toleranciára), nemtörődöm (Önsajnálat a szigetközi holtágban), pocakos (Otthon), rasszista, alkoholista és egész nap a tévét bámulja (Szabadságot Margitnak). Egy nő csak a társadalmi nyomás miatt hazudja a szerelmet a velük való bármiféle közösségvállalás okának, de ha kinyílik a szeme, gyereket és konyhakesztyűt eldobva, egyik kezében cigivel, másikban revolverrel rohan egy leszbikus nő (Negyvenöt) vagy egy – a fehér, keresztény férfiaknál kétségtelenül méltóbb – arab férfi karjaiba (Szabadságot Margitnak). Gyereke – természetesen – nincs, hiszen nem egy „biológiai véglény” és főleg nem „kispolgár”, szeretője gyerekét viszont büszkén gyűlöli, hiszen mégiscsak ő az élete megkeserítője, akinek a kedvéért kénytelen elővenni „embertelenül széles mosolyát”, miközben a hányás kerülgeti (Sírok a vécében, amíg te sminkelsz). Ha ne adj’ Isten mégis lenne gyereke (Majd megszokom), az – természetesen – fogyatékkal élő, emiatt kölcsönösen tönkreteszik egymás életét. A katolikus egyházat – mint a társadalom megvezetésére létrehozott csúcsintézményt – mélyen megveti, ebből következően meggyőződéses ateistának vallja magát, még akkor is, ha a csuklásról egyből az jut eszébe, hogy a nagyapja akar üzenni neki a túlvilágról. Alapélménye, hogy ezen a világon csak ő gondolkozik, ettől magányos és persze dühös, amit úgy próbál levezetni, hogy cinikus fölényességgel szembesíti – sajnos menthetetlenül székmasni-fetisiszta – környezetét a patriarchális társadalmi berendezkedésből fakadó igazságtalanságokkal, kétségbeesett igyekezettel próbálva felhívni a figyelmet a valóban fontos értékekre, miközben ő maga a világvégével nyakába szakadt szabadság legnagyobb előnyének azt éli meg – amellett, hogy végre megölheti szeretőjének feleségét –, hogy a társadalom nem kényszeríti rá többé a tamponhasználatra. (Nem a világvége)
Bár a kötet novellái látszólag azzal az igénnyel lépnek fel, hogy szembesítsék az olvasót a különböző társadalmi (főként a nőket elnyomó) igazságtalanságokkal, a szövegek radikális egyoldalúságuk és mérhetetlen didaktikusságuk miatt társadalomkritikai parabolaként kevésbé értékelhetők, a novellákban ábrázolt egyenlőtlenségek sokkal inkább az elbeszélők/főhősök már-már ijesztő korlátoltságának demonstrációs terepeként működnek, és mint ilyen, rendkívül szórakoztató olvasmány. Egy enyhe hiányérzet legfeljebb amiatt támadhat az emberben, mert – noha Puskásnak szemmel láthatóan van érzéke a korlátoltságba való mély beleéléshez és annak sokrétű ábrázolásához – kihagyja azt a ziccert, hogy más szekértáborharcosok rögeszméibe is mélyebb betekintést adjon, holott a kötet összességében mégiscsak azáltal számolja fel a különböző értékrendek közötti feszültséget, hogy a másik iránti empátia teljes hiányára vezeti azt vissza. Néhány nézőpontváltás dinamikusabbá és talán izgalmasabbá is tette volna ezt a kötetet.
Puskás Panni: A rezervátum visszafoglalása, Magvető, 2021
