A Petri-díjas Fekete Ádám írt már darabot, szerepelt filmben, és nem rég jelent meg első verseskötete a Magvető Kiadó gondozásában Fanyar nappalok a tokhal-tapétás szobában címmel. Színházcsinálásról, játékról és egyéb érdekességekről is beszélgettünk vele.
Drámaíró, költő, dramaturg, színész – a négyből jelenleg melyik a legkevésbé idegen, értelmezhető-e együtt a négy tevékenység, hogyan hat egyik a másikra?
A költészet tölti ki a mindennapjaimat, alattomos módon. Miközben ez a legkevésbé látható: nincs róla papírod, nem mész be a költő-munkahelyedre. Jegyezgetsz otthon, legtöbbször, amikor épp valami mást kellene csinálnod. Szemlélődésbe menekülsz. A színpad a másik legfontosabb: ott a testnek van szerepe, felhevíted, tónusba helyezed magad. A színpadon újra és újra találkozol valamivel, fizikailag és szellemileg. Ez fontos gyakorlat. Egyfajta torna. A költészetben és a színészetben is megtalálja az ember az élethez szükséges tehermentességet: ő van ott, de mégse ő az, az ő szavai azok, de a nyelv aztán már magát működteti, eloldódik tőled.
Legutóbb te kaptad a fiatal szerzők körében rangos elismerésnek számító Petri György-díjat. Első Petri-élményeid kötődnek valamilyen fontos eseményhez, formálta-e a költői gondolkodásod az Örökhétfő szerzője?
Petri hangja nagyon erős, nehéz nem-belecsúszni az utánzásába. Engem is érdekel az élőbeszéd: a minket-körülvevő és belénkivódó fordulatok, amik sokszor a roncsoltságukkal, a „magyartalanságukkal” adnak hírt a magyar nyelvről és a nyelv-használók gondolatvilágáról. Azt hiszem, ez a réteg őt is izgatta és szórakoztatta. De ez mindenkinek a saját füle szerint megy. Az enyémben ott egy csomó Prosectura-szám szövege meg DOS-os játékok pályakódjai, úgyhogy én azokból főzök.
Nem rég megjelent Fanyar nappalok a tokhal-tapétás szobában című versesköteted nagyon humoros, nagyon nonszensz, nagyon abszurd. A kötet összeállításakor milyen koncepciót tartottál szem előtt, honnan hová akartad, hogy kifusson a könyv?
Különböző platformokon írtam verset az utóbbi években: párhuzamosan megnyitott Word-dokumentumokba, nyitott és zárt facebook-csoportokba, félig-titkos blogokra, barátnőknek, barátoknak smsben, ímélben. A különböző közegek és közösségek különböző hangokat hívnak elő az emberből, más-más energiákat mozgósítanak. Szerettem volna, ha minél többféle hang tud megférni egymás mellett, ha ezeknek az egymásra-hatásából rajzolódik ki egy világ. Nem szerettem volna, ha komoly a könyv, ami alatt talán azt értem, hogy a mozgásban lévő élettől hermetikusan elzárt, olyan lombikszagú. Azt akartam, hogy lehessen kalandozni a ciklusok között: benyitni egy-egy szobába és találkozni a lakókkal, vagy csak valakivel, aki eltévedt a folyosón, és fingja nincs, hogy mit keres ebben a kötetben.
Mit jelent neked a játék? Szeretsz játszani? Mert a versek tanúsága az, hogy rendkívül szeretsz….
Kell a hülyülés! Nekem hülyülés közben szabadul fel annyira az agyam meg az idegrendszerem, hogy hozzáférjek valamihez, ami fontos. „A költő szükségszerűen infantilis: a nyelvi kreativitás nem más, mint megrekedés az infantilis fázisban.” (Petri írja ezt a „Költők egymás között” című hátrahagyott versében.) Nem tudom, hogy szükségszerű-e, hiszen más-más alkatok léteznek. Kit mi indít be. Számomra szükséges, hogy a komoly munkát ökörködésnek álcázzuk, ettől bekapcsol valami. Mostanában látom, hogy sokmindenen keresztül a saját gyerekkoromat térképezem fel, és hogy inspirációért és az élet szeretetéért is oda megyek vissza.
Egy-egy szöveg azt a hatást kelti, mintha egy darab része lenne. Volt olyan, amit egy darabba szántál, és végül verssé emelted?
Nem dereng. Amúgy nem lett volna „emelés”, szóval nincs a vers feljebb. Mindkettő a gondolkodás terepe. Szeretek a verseknél egy-egy elbeszélő figura pozíciójába helyezkedni. Illetve ez nem szeretet kérdése: ez történik. Van, hogy az agyam narratívát alakít ki a fixációival, az ismétléseivel, ritmikájával, anélkül, hogy észrevenném, és akkor ezeket a verseket történetszerűnek érezzük. Erre aztán tudatosan rá lehet erősíteni, vagy el lehet terelni róla a figyelmet. Vicces, hogy a darabjaim meg inkább versszerűek: nem kifejezetten cselekményesek, valami vezérelv mégis építi, hajtja őket. Azoknak is inkább a zenéhez van közük.
Egy darab a megírást követően számos változáson esik át, a dramaturgtól kezdve a rendezőig többen beleszólhatnak a szövegbe, alakíthatják, húzhatnak belőle, tehát a szerző folyamatos kontroll alatt van. A versnél a szerző nagyjából magára számíthat. Ez a helyzet másfajta hozzáállást követel?
Egy verssel akkor vagy kész, amikor úgy érzed. Az már egy misztikus dolog, hogy ez mikor van, és miért pont akkor. Érezned kell, hogy mit akarsz, annak kell megfelelned, de ez egy bensőbb dolog, és a legjobb esetekben intellektuálisan megközelíthetetlen. Ehhez a kitartáshoz sok önbecsülés kell, sok önfejűség. Sokszor megfeledkezem a célról útközben, elbizonytalanodom, nem érzem már a vágyaimat elég „jónak” – tetszeni akarok valakinek, még akkor is, amikor egyedül ülök a szobámban a laptop előtt. Én a darabjaimat is magamnak írtam eddig, szóval a darabírásoknál hasonlót éltem meg. Ott bevonódnak a színészek, az ő habitusuk és filozófiájuk, vagyis amit én látok, sejtek belőlük, ezek már a történet kitalálásakor is szerepet játszanak (vele történjen az, ő tépelődjön ezen stb). Meg a hely is belejátszik, hogy hol fogják előadni. De effektíve nem szól bele senki.
Eddigi színházi tevékenységed nyomon követve kitűnik, kik állnak hozzád közel, Dosztojevszkij, Kafka, Richard Brautigan szövegeit is adaptáltad már. Kik még azok a szerzők, akik hatnak rád, foglalkoztatnak, egykönnyen nem engednek el?
Samuel Beckett és Thomas Bernhard prózája kiirthatatlan belőlem. Tolnai Ottó és Tandori Dezső versei is. Az embereket sokszor látom Dosztojevszkij figuráinak, máskor Lázár Ervin-hősök tökéletes másai. Richard Brautigan kamaszkorom óta fontos, elsősorban angolul. (Őt szeretni jófajta lázadás is, mert meglepően kevesen ismerik.) Arisztophanésszel kellene kezdeni valamit, lappang ott valami titok. Gombrowicz. De az ember szerintem pont a nagy kedvenceivel óvatos, amikor munkára kerül a sor. Amik közel állnak hozzám, azokban mindig van valami, ami idegesít is, irritál, izgat. Van egy részük, ami előtt dühösen és értetlenül állok, valószínűleg, mert ezek a részek olyan szembenézésekre késztetnek, amikre még nem vagyok kész.
Gyakran hangzik el és nem egyszer zenészek szájából, hogy a rosszabb szöveg megzenésített formában még elmegy. Egy jó rendezés, dramaturgiai megoldás megmentheti, legalábbis elfogadhatóvá teheti a rossz szöveget is a színházban?
Inkább az ellenkezőjével találkoztam. Egy ütődött rendezésen át tud világítani a szöveg zsenialitása. Jó rendezőket viszont láttam már rossz szövegekkel küzdeni úgy, hogy a küzdelmük hiábavaló volt, mert a szövegbeli tartalmatlanságot maximum tehetségesen elfedni lehetett, és ez kétes dicsőség. De olyat már láttam, hogy egy mellőzött vagy ósdinak tartott szövegre valaki úgy tudott rátekinteni, ami bebizonyította, hogy csak rosszul olvastuk odáig, vagy hogy nem volt kulcsunk hozzá. Hatalmas szükségünk van ilyen rátekintésekre.
Több darabodat bemutatták, rendeztél, szerepeltél filmben, és végre az első versesköteted is megjelent. Elégedett vagy?
Egger Géza barátom tegnap (vagy bármelyik) este felidézte Borges „Vágyakozás a jelenre” című versét, amiben egy férfi arra vágyik, hogy Izlandon állhasson egy nő mellett, miközben Izlandon áll amellett a nő mellett, aki mellett Izlandon állni vágyik. Egyszóval minden okom megvan, hogy elégedett legyek. Miközben állandóan azt érzem, hogy még csak most kezdődik valami. Most kezdődik a munka. Mármint „az igazi”. Ellébecoltál eddig. Ez talán olyan, mint ahogy várja az ember, hogy felnőjön, hogy jöjjön egy gongjel, és akkor onnantól: felnőttkor! Minden kondulásnál megörülök, hogy talán akkor ez most az, de aztán mindig kiderül, hogy csak ebédszünet.
Ayhan Gökhan
