A háromkötetes Fenyvesi Orsolyával beszélgettünk legújabb, izgalmakat tartogató, a költészetet újragondoló A látvány/Kommentárok meg nem írt versekhez című könyvéről.
A látvány/Kommentárok meg nem írt versekhez című köteten nagyon régóta dolgozol, már egy 2015-ös interjúdban is nyilatkoztál róla (eredetileg azt akartad megírni, amit magad körül látsz, de aztán önéletrajzi elemek is keveredtek mindebbe.) Hogyan változott végül a könyv az eredeti koncepcióhoz képest, hogyan alakult az évek során? Mikor kerültek bele a versek, a töredékek?
2014-ben kért fel Kabai Lóránt, hogy írjak a Műút Portál Nőtérfél rovatába, fél éven át havi rendszerességgel, valami prózait. Először hátrahőköltem, el a kezekkel a mindennapjaimtól, aztán arra gondoltam, felkérésekből még csak finom dolgok sültek ki, és kiváló lehetőség ez, hogy tovább dédelgessem mindennapi kétségeim: mi végre az öntudat, és mégis mi a fészkes fenének áldozok én megtépázott idegeimmel, kényszeresen a költészet oltárán? Mit gondolok, mi fog történni, ha elengedem a verseket, legalább elméletben? Van-e helye a konceptualizmusnak a szavak dühöngőjében? Körül tudnám-e írni, ha mással nem, a kiváltó élménnyel, amit inkább mégsem írok meg? Végül az első öt kommentárt ott publikáltam, aztán nem bírtam leállni velük. Megrészegített annak a lehetősége, hogy megmutassam, mit képzel magáról, aki ír. Vagy éppenséggel rajzol.
Ezzel egyidőben, ahogy magánéletemben is az elengedést gyakoroltam, egy fekete füzetbe firkáltam első gondolataimat, tudva tudván, hogy nem kapok utánuk. Hogy nem gyűjtöm őket kincsesládámba, hanem maradnak az előszobában a polcon. Az is jóféle létezés, a szökéshez közel. Így indult A látvány-ciklus, azért jócskán a lustaságnak is köszönhetően, meg egy azóta is példa nélküli lazaságnak hála: nem kell mindig az agyvérzésig túlgondolnom mindent. Lám, hagyom veszni magam.
Aztán egyhamar jött az istentelen sugallat, hogy ez a két ciklus, ez a két gyakorlat összetartozik. Ha az egyik a bal, másik a jobb oldalon futna, az oldalpárok feszültségéből az olvasóban létrejöhetne a vers, illetve annak egy lehetséges változata. Az olvasó úgyis mindig kisajátít, most tényleg lelke legyen rajta! Kíváncsi voltam arra is, továbbra is, körül lehet-e írni az írást? Elárul-e majd valamit rólam a két monológ összefonódása? És a költészetről? A végeredmény azonban, most úgy látom, valami nagyon is emberi lett. Így nem bánom se a megmutatkozást, se a pazarlást.
A kézirat egyébként 2014-2015-ben készült, a megjelenés váratott magára. De így legalább volt alkalmam több körben kegyetlenkedni vele; Orcsik Roland és Györe Bori segítettek lenyesni a vadhajtásait.
A töredékek meg nem írt verseket, versrészleteket tartalmaznak. Honnan tudod, hogy egy adott ötletből, képből nem lesz vers, mikor dől ez el?
Én türelmetlen természetű ember vagyok, ha azonnal nem adja ki magát legalább érzésre a leendő teljes vers, nagyon nehezen tudok mit kezdeni “egy jó sorral”, mint egy mérges törpe, rejtegetem, bökdösöm, aztán a földhöz csapom, persze nem törik. Sürgősen kezdenem kell vele valami komolyabbat, addig kotlok hát rajta, míg távoli hegyek nem mutatkoznak körülötte. Aztán a komplett táj. Nincsenek is félretéve ötleteim, illetve most, azóta, hogy kisbabám van, kénytelen vagyok fegyelmezni magam, de így is úgy jegyzem fel az ötleteimet, mint egy versreceptet, vagy egy partitúrát: kulcsszavak, vezérgondolatok, mire lyukad ki, milyen ívben, a legfontosabb szívbőljövők. Vallom Ginsberg Blake-tól átvett elvét, miszerint a legjobb az első gondolat. Ha már nagyjából mindent megírtak, a nyers erővel lehetne kezdeni valamit.
A vallomásos-önéletrajzi részek mellett található meg nem írt versek közötti kapcsolatot hogyan alakítottad ki, párhuzamosan írtad a két részt vagy utólag szerkesztetted össze őket?
Párhuzamosan íródott a kettő, és alapvetően már akkor összetartoztak, legalább időben, így nem trükköztem velük különösebben később. A könyv tördelésénél merültek fel kérdések az összerendezésről, de én akkor is azt mondtam, tologassák nyugodtan a töredékeket. Mind a töredékek, mind a vallomásos részek a hiány és az akarat cirádái. Egymásba kapaszkodnak, ahol csak tudnak.
A rendhagyó forma eredményezhet különböző olvasási, befogadási módokat? (Mennyire volt ez célod az írás során?) Érdemes külön-külön is elolvasni a töredékeket, és külön az önéletrajzi esszéket, vagy csak a kettő párhuzamos olvasása lehet célravezető?
Nem tudom, a lapok közt épülnek-e versek, nem tudom, sikerült-e érvényesen szólnom az írásról, nem tudom, kit érdekel az alkotó igazsága, és részemről az is teljesen oké, ha valaki csak bele-belelapoz néha a könyvbe. Én mindenesetre nem állok ott mögötte, hogy jól olvassa-e, ha kéri, akkor sem. Amikor kinyitja a könyvet, én már árkon-bokron túl.
Gondolkodtál azon, milyen felkészültségű olvasók tudják majd értékelni a könyvet, nem tartasz-e az efféle költői gondolkodást elutasító véleményektől?
Nem tartok az elutasító véleményektől, mióta többé-kevésbé berendezkedtem a saját kis poklomban. Ezen a ponton már, három könyvvel a puttonyomban, nyilvánvalóan mélyen hiszek benne, hogy van némi varázserőm, különben inkább sportolni járnék. Egyébként nem gondolom, hogy ez a könyv csak a bennfentesek számára lenne hozzáférhető, épp az volt a nagy felismerésem, hogy az alkotás mögötti tapasztalat alapvetően a legáltalánosabb emberi tapasztalat, nevesül a félelem - félelem, hogy elveszíthetünk verset, életet, szerettünket. Aki nem könyvben leli meg az együttérzést, majd zenéhez, képekhez fordul, vagy éppen dupla hamburgerbe fojtja lelkesültségét. Ez a szöveg azé, aki birtokolni akarja, vagyis nem hátbaveregetésért jöttem, hanem simogatásért.
Fordításodban jelent meg Anne Carson: Vörös önéletrajza című verseskötete. A fordítás alakítja a költői gondolkodásod, ad-e ötleteket, ellát-e versmegoldási stratégiákkal? Akár a Carson-kötet?
Én a Carson-kötetet úgy imádom, hogy az a kihívás, hogyan ne majmoljam véletlenül se. Nem fordítottam még olyan sokat, de a lírafordítás mindig feltölt, újult izgalommal tölt el, és persze el is vesz, több saját vers lelkével fizetek érte. Amit külön irigylek Carsonban, a képesség, ahogy egyszerre működteti a szellemi és érzelmi energiákat, ahogy egyszerre konkrét és a horizonton túlra mutató, ahogy egyszerre történetmondó és fotós, a fordítás aktusa révén nem hullhat rám, továbbra is csak a saját stratégiámban bízhatok.
A Tessloff Babilon Kiadónál dolgoztál szerkesztőként. Írsz már gyerekverseket, meséket? Ha még nem, szerepel a terveid között?
Vannak ötleteim, például egy kislányról, aki kutya helyett egy bébi minotauruszt kap, illetve álmodtam egy mesét, amiben a világalkotó részek versesek, ráolvasások, míg a cselekmény felé közelítve mindig “kiprózul” az ég, de végül mindig csak a versekre vágyom. A babámnak írtam már dalokat, vicces-bugyutákat, “költő anyádnak ennyire futotta” címen. A Babilon Kiadónál egyébként nagyrészt ismeretterjesztő könyveket szerkesztek, ami viszont abszolút fogamra való - egyik első szerelmem, mikor a húgom faggatta, mit gondol rólam, annyit mondott, “szép lány, csak kicsit okoskodó”.
Ayhan Gökhan-Izsó Zita
