Roland, engem mindig meglep, hogy mennyire beleillesz itt a kulturális összképbe a többnyelvűséggel, a nyitottsággal a más kultúrák és más vallások és a többféle művészet felé, a háborús vagy közel háborús tapasztalattal. Ennyire közel állna a háború előtti Jugoszlávia, szülőhazád Indiához?
Magam is meglepődtem, mennyi közös vonás van a két ország között, azzal, hogy az egyikről már csak múlt időben beszélhetünk. Talán az sem véletlen, hogy mind India, mind Jugoszlávia az úgynevezett el nem kötelezett országok mozgalmához tartoztak. Ugyanakkor a hasonlóság ki is merül talán a multikulturalizmus és a 20. századi hidegháborús korszak politikai helyezkedéseiben, mert számos különbség is van a két ország között. Indiát a nacionalizmusok hozták létre, Jugoszláviát földúlták a nacionalizmusok. Jugoszlávia a felvilágosodás kései országa, a vallások szerepe háttérbe szorult a Tito-korszakban, Indiában a vallásoknak mélyebb szerepe van a társadalmak fenntartásában. Ettől függetlenül persze a másik iránti érdeklődésem értelmezhető úgy, mint jugoszláv hagyaték, azonban valami ösztönös, elemi tényező is bennem, kevésbé ideológia.
Úgy tűnik, hogy akárcsak Lanczkor Gábor, Te is bele tudsz kerülni az itteni örvénylésbe, megtalálni a hangot az emberekkel, és őket is mintha valami különösen vonzaná telefeléd. Ez valamiféle általános utazási eufória, ami nyitottá tesz az emberekkel?
Biztos, hogy van benne abból az általános utazási eufóriából. Lanczkor Gábort nem lehet utolérni, lételeme az utazás, India pedig a második otthona. Én is imádok utazni, szerencsére a családom is, és ha csak tehetjük, belevágunk az újabb kalandokba. Gyerekkoromban volt egy álmom, hogy bejárom a Föld minden országát. Ebben az életben ez már nem fog megvalósulni. Ám, ha hindu mértékkel mérek, akkor az elkövetkező életekben még bepótolhatom a hiányokat. Kosztolányi azt írja egy helyütt, hogy bárhová is kerüljön, az utazó mindig önmagával találkozik. Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy ezért is érdemes útra kelni, mert az úton énünk rejtett kincsei, iszonyai tárulnak föl. Utazni kaland, öröm, próbatétel: ki vagyok én, ha nincs körülöttem az a világ, amelyet megszoktam, amely által körülbástyáztam identitásomat? Érdemes időnként fejest ugrani az ismeretlenbe.
Mennyire voltak számodra érdekesek az irodalmi fesztiválok? Kikkel találkoztál?
Mindkét fesztivál roppant érdekes és tanulságos volt. A bubanésvári fesztiválon több izgalmas kerekasztal-beszélgetést hallgattam végig. Például Észak-Kelet India, az Asszam állam képviselői vitáztak arról, hogy nincs észak-keleti identitás, nacionalizmus, ezekről kizárólag plurális kódok mentén érdemes beszélni. Ez számomra roppant inspiratív, főleg azért, mert a magyar identitásról, a magyar nacionalizmusról szóló diskurzus jóval homogénebb az indiainál. Arról nem is beszélve, hogy a rendszerváltás után feltámadt magyar liberalizmus nem tud mit kezdeni a nemzet, illetve a nacionalizmus fogalmával, csupán tagadószavak és irónia mentén diskurál róla. Indiában a liberalizmus nem zárja ki a nacionalizmust, ennyiben hasonlít a Horthy által lezüllesztett, 19. századi magyar nemzeti liberalizmushoz. Az asszamiakat hallgatva az járt a fejemben, hogy hányféle magyar nacionalizmus gondolható el a jelen magyar kultúrában? Vajdasági születésűként eleve úgy nőttem föl, hogy a jugoszláv, vagyis a vajdasági magyar kultúra más a magyarországinál. Amikor ’92-ben a jugoszláv polgárháború idején átjöttem, fura volt megtapasztalni, hogy Magyarországon milyen keveset tudnak a vajdasági magyar kultúráról, identitásokról, olyan is akadt, aki tágra nyílt szemekkel hallgatta, hogy Magyarországon kívül is élnek magyarok. Amikor az asszami írók felpanaszolták, hogy Új-Delhiben sokszor lekóreaizzák, lekínaizzák őket, mélyen együttéreztem velük, hiszen számtalanszor megtapasztaltam, hogy a „határon túli” magyarokat nem magyarokként, hanem szerbekként, románokként, szlovákokként kezelik. Az én esetemben a kevert származásom szokott fennakadást okozni Magyarországon: most akkor magyar vagy szerb vagyok? Egyik sem, mert mindkettő, mert plurális identitásom van, akkor is, ha íróként magyar írónak tartom magam (tágabban pedig európainak).
Ugyanígy érdekes volt a me too-s kerekasztal, ahol odiszai hölgyek nyilatkoztak az indiai nők gyakori megerőszakolásáról. Lenyűgöző volt a hölgyek bátorsága, határozottsága, intellektuális fölkészültsége és nyitottsága, intelligens vitakészsége. A me too-val sokan visszaéltek már, és vannak vitatható részei, ám ez nem jelenti azt, hogy jelentéktelen mozgalom lenne. Továbbá megismerkedtem izraeli írókkal is, köztük a jeruzsálemi Hava Pinhas Cohennel beszélgettem többet. Izgalmas elképzelése volt arról, hogy miért alakult ki mára az ilyen hanyatló demográfia Európában, hogyan függ ez össze a shoával...
A guváháti fesztiválon is számos íróval megismerkedtem, például Ashis Kaullal, aki a közös vacsoránál mosolyogva mondta két finom falat között, hogy az indiaiakat nem zavarja, ha félreértik őket. Miután Kasmírban él, sokat beszéltünk az ottani politikai helyzetről. Kasmír bizonyos körzetei békésebbek Svájcnál, állította Ashis – aztán két nappal rá terrortámadás történt a régióban. Továbbá megismerkedtem a mumbai Abdullah Khannal, aki azt mondta, a kanonikus, nagy írókkal, többek között Salman Rushdie-val kapcsolatos hatásiszonyát azzal oldja, hogy gyenge szerzőket olvasgat, úgy megnő az önbizalma, hogy ő jobbat is tud! Ezenkívül találkoztam még a kiváló költővel, Anubhav Tulasival, aki a Boszorkánysziget című versemet a lehető legpontosabban határozta meg: „it goes deeper, deeper and deeper”. Valamint megismerkedtem még vietnámi, tibeti és bhutáni írókkal. A vietnámi írók bemutatkozása azért is fontos számomra, mert a háború utáni vietnámi irodalomról beszéltek, és számos hasonlóságot fedeztem föl köztük és a posztjugoszláv, posztháborús vajdasági magyar, illetve déli szláv irodalmak között. Több szerző megajándékozott a könyvével, így további lehetőségem nyílik, hogy közelítsek a világukhoz.
Nagyon örülök, hogy egyik látogatásod alkalmával sem kritizáltad a hallgatóinkat, akik másfajta kulturális alapokkal jönnek, mint egy magyar egyetemen. Sőt, a látogatások között volt, akivel leveleztél és ő is eljött az előadásodra, hogy újból talákozzatok. Egy másik régi hallgatónál laktál. Hogy találtok közös alapokat?
Gyerekkoromban arról is álmodoztam, hogy távoli országokban szerzek barátokat. Minden adriai nyaralásunk során újabb és újabb külföldi haverjaim lettek, leginkább norvégok, németek, sajnos, egyik sem lett tartós. Amikor megjelent a telefon a gazdagabb családoknál, mindenkinek kinyílt a szeme. Ahogy egyre olcsóbb lett a telefon, többünknek lett házi készüléke. Néhány osztálytársam véletlenszerűen bepötyögte a számokat, telefonálgatni kezdett, hátha szerez valami amerikai barátot. Azért is, mert szárnyra kapott a legenda, hogy egy belgrádi kisfiú véletlenül fölhívott egy öreg, magányos amerikai urat, és olyan jó barátságot kötöttek, hogy milliókkal támogatja a családját. Engem elsősorban az izgatott föl, hogy külföldi barátom lesz, akinek köszönhetően utazni fogok.
Az első indiai utam óta tartom a kapcsolatot a hallgatókkal, sokszor pusztán azért írnak rám, hogy kifejezzék jókívánságukat. Határtalanul boldoggá tesz, hogy energiát fektetnek egy ilyen elszigetelt és szép nyelv megtanulásába, mint amilyen a magyar, és ha csak tehetem, megköszönöm az erőfeszítéseiket.
Munkád a tanítással, versírással, regényírással, szerkesztéssel, fordítással és zenéléssel köt össze. Melyik mit nyújt Neked?
A tanítás a megélhetésemet biztosítja, illetve mindig akad olyan hallgató, aki nyitottabb az átlagnál, akivel öröm együtt dolgozni. Ilyen volt például Ződi Erna, aki az egyetem befejezése óta magyarból fordít szerbre. A versírás az irodalmi kaland kezdete, ugyanakkor a költészet számomra sohasem volt pusztán irodalom: formát adott az érzékenységemnek. Persze, a költészet nem pusztán a finomság, hanem a bírálat erőforrása is... A regényírást úgy képzelem, mint az óceánban való alámerülést: míg el nem készül, minden irányból körbevesz, nem látni a végét, ez pedig örömmel és szorongással tölt el egyszerre. A fordítás maszkfelvétel: kipróbálom magam olyan szerepekben, helyzetekben, amelyeket eddig még nem éltem át. A zenélés látomás és indulat a zsigerekben, persze, a szerkesztés már tudatosabb, szőrszálhasogatóbb munka.
Közös zenélés és köteted, Mahler letöltve,van közük egymáshoz?
Gustav Mahler zenéje, élete kalandregény, megszállottan kutattam, kerestem mindent, ami ezzel kapcsolatos. Nekem azért is fontos volt, mert az egyik kedvenc költőm, Baka István szintúgy rajongott érte, valamint Gergely Ágnesnek is vannak kitűnő verses Mahler-tükrözései. Mahler zenéje a nyugati zenetörténet egyik csúcspontja, amikor a klasszikus szimfónia magába harap, és amit kiköp: civilizációs cafatok, hangfoszlányok. Nem csoda, hogy utána Schönbergék és az első világháború következett. Továbbá magyar viszonylatban is érdemes végiggondolni, hogy miért engedte el, pontosabban, miért zavarta el Budapest ezt a világklasszist?
A Médeia Fiaiban, illetve újabban a Lajkában jóval egyszerűbb zenei harmóniákban és diszharmóniákban gondolkodunk, ám valahol ott van bennük Mahler jeges őrülete is.
Regényedet, a Fantomkommandót, nagyszerű teljesítménynek látom. A tény, hogy hat narrátor van, emlékeztet Rabindranath Tagore kisregényeire, regényeire. De a legfontosabb elbeszélő, Peti, alias Spenót kamasz (Lópata és Anikó, Toll is), és ez az elbeszélői hang, úgy mint a Sorstalanságban, a naivitás és az optimizmus hangja. (Ez persze változik a két sérültebb narrátornál, Lópatánál és Anikónál.) Te hogy látod ezt?
Örülök, hogy jó élményt nyújtott a regény. Tagore és Kertész említése pedig megtisztelő. Valóban fontos volt, hogy a különböző elbeszélői nézőpontok között legyen olyan is, amely kevésbé sebezhető, mégsem fölényes, ez lenne Spenót. Ám végül neki is döntenie kell: ha nem tudja megváltoztatni a környezetét, akkor fel is út, le is út: vagy végiglesi a környezet fokozatos leépülését, a háborús ráksejtek burjánzását, amelyek előbb-utóbb őt is kikezdik, vagy továbblép. A különböző nézőpontokra azért is volt szükség a regényben, hogy a legtöbbször szereplő Spenót látásmódja ne váljon dominánssá. A kialakult rendkívüli állapotra, az emberi gonoszra senkinek sincs megnyugtató magyarázata. Ez azonban nem jelenti azt, hogy meg kell hajolni előtte. A gonosz nem fenséges.
Az első két fejezetben nincs utalás időre és térre, és ez teljesen elvont térbe és időbe helyezi át a cselekményt. Egy kicsit Edward Bond Széttört tál (The Broken Bowl) című darabjára emlékeztet az elszigetelt üres tér, civilizációtól elzárt közeg, ahol a regény játszódik.
Nem olvastam Edward Bond darabját, de most, hogy mondod, utánanézek. A regényírás során mindvégig arra törekedtem, hogy a helyszín csak emlékeztessen a valósra. Néhány elemet a szülővárosom, Óbecse, illetve Szeged alapján alkottam meg. A regényben a háborút a tömegmanipulációs eszközök terjesztik, ezzel szemben a regény vállaltan fikciót konstruál, nem akar a valóság fogalmával visszaélni. Sokszor eszembe jutott Bodor Ádám Sinistra körzete, Kafka Pere, persze anélkül, hogy másolnám vagy utánoznám őket. A Fantomkommandóban az is fontos, hogy az elzárkózást a város lakói választják akkor is, ha manipulálják őket. Senki sem szigeteli el kívülről a várost: a manipuláció csupán illúzió, a háború a lakosok döntése, a paranoiájuk rothadt gyümölcse.
Becse neve, azt hiszem, egy másik regényben, Danyi Zoltán Dögeltakarítójában is előkerül, a két főszereplő ugyanarról a tájról a Vajdaságból, Bácskából származik. Az a regény is nagyobb részben egy egyes szám első személyben elmondott narratíva, a szereplő beszámolója, de amíg a te regényedben a történet pozitívan is le tudna zárulni, Danyi Zoltán regényében az elemi testiségében élő főhős a saját bűnrészességét fedezi fel a regény utolsó lapjain.Mit gondolsz erről? Mit gondolsz a Dögeltakarítóról?
Az a szerencse ért, hogy 2016 környékén Tolnai Ottóval és feleségével, Jutkával részt vettünk egy kéthetes horvát irodalmi fesztiválon, hajóval jártuk körbe a dalmát partokat, szigeteket. Olyan kék tengert láttam, amilyen kék színt még életemben nem tapasztaltam. Ezen a hajón olvastam el A dögeltakarítót, két nap alatt. Magával ragadott a bernhardi önparodisztikus mondatvilág és a Kertész Kaddisával, valamint Krasznahorkai munkáival rokonítható érzékenység. A kritika talán túl nagy hangsúlyt helyezett a trauma kérdésére, holott a regényben ugyanolyan fontos az önparódia, a humor, ez ellenpontként oldja a súlyos, megrázó események leírását. És most nem pusztán az altesti motívumok karnevalisztikus működtetésére gondolok, hanem az alapvető elbeszélői modorra. Az is fontos, hogy miként gondolja tovább Danyi Tolnai motívumait, metaforáit, ezt már a korábbi könyveiben is megtalálhatjuk.
A dologhoz hozzátartozik, hogy a könyv megjelenése előtt pár évvel, 2010–2011 környékén véletlenül úgy alakult, hogy Zolival ugyanabban a városban nyaraltunk Dalmáciában, a Kaštel Lukšićban. Ráadásul ugyanabban a házban laktunk, Tripolski Anikónál. Mindketten Tolnaitól kaptuk ezt a kapcsolatot, tőle kérdeztük, kinél érdemes szállást bérelni az adriai nyaraláshoz. Akkor éppen Danyi előző novelláskötetét olvastam, a Hullámok után a tó sima tükrét. Lehet, hogy Zoli már dolgozott A dögeltakarítón, keveset beszélgettünk, eléggé visszahúzódó volt, bár ez nála alkati tulajdonság is. Egyikünk sem tudta, hogy akkor lesz a horvát függetlenségi háború („domovinski rat”), a horvát győzelem évfordulója is. Hajnali hatkor kongtak a harangok egész Dalmáciában. A kis városkában, ahol épp aludtunk, a harangzúgást a helyi tűzoltózenekar követte: nagy büszkeséggel rázendítettek a diadalittas dalokra, indulókra. S mivel a nagy meleg miatt nyitott ablaknál aludtunk a feleségemmel, majd kiugrottunk a bőrünkből a harsány fanfárokra. Nem tudom, Zolit hogyan viselte meg a reggeli ébresztő, ám könnyen meglehet, inspiratív volt számára, miután a horvát harcterekről is számot adott a regényében.
Érdekesség, hogy szinte egy időben jelent meg négy olyan regény, amely generációs élményként dolgozta föl a szétszóródás időszakát. Bencsik Orsolya: Több élet (2016), Sirbik Attila: St. Euphemia (2015), Danyi A dögeltakarítója (2015), illetve a Fantomkommandó (2016). Mindegyik sajátos nézőpontból világít rá a háborúra, illetve a háborút megelőző, követő időszakra, válságokra, kapcsolati összeomlásokra, kiútkeresésekre. A háború nomádokká tett minket, és még számos kimondatlan, leíratlan történet, töredék várja a feltárását.
