JÓKAI MÓR EMLÉKHÁZ
Honvéd u. 1.
Szombatházy István: BALATON-FÜREDI LEVÉL – (részlet)
A Jókai-család, körülbelül egy hét óta tartózkodik itteni villájában. Jókai ritkán látható; majd egész napon át dolgozik, mikor tegnap szerencsém volt meglátogatni, szintén íróasztala mellett találtam. Itt van a költő neje s leánya: Jókai Róza kisasszony is, a jeles festőnő, ki éppen a konyhában foglalatoskodott, midőn beléptem. A villa tágas s termeiben igazi családi szeretet, szorgalom és munka uralkodnak. Jókai azért szereti oly nagyon az elvonultságot, mert olyanok környezik, kik szeretik. S ezért van, hogy oly ritkán hagyja el lakát. Valódi kivétel volt, hogy tegnap az arénában megjelent, a Becker bűvészeti esélyét megszemlélni családostul.
Villája homlokzati oldaláról gyönyörű kilátás nyílik a hullámos Balaton síkjára, a somogyi partok elmosódó tömegére s a tihanyi félsziget komor templomára. Ez a látvány még azt is költővé tenné, a ki nem az: hát még az olyat, kit – mint Jókai Mórt, – az istenek az írás csodálatos tehetségével áldottak meg. A műveknek, melyek itt születnek, a táj bélyegét, hangulatát kell magukon hordozniok. De míg e pompás víztükör itt marad: nem is féltem én Balaton-Füred sorsát. Ha az emberek csakugyan mindent elhanyagolnának: e gyönyörű tó, ez üde, mosolygó táj mindig ide fognák vonzani azokat, kik a természet bájai, a föld mosolya iránt fogékonyak.
Szombatházy István, Balaton-füredi levél, Fővárosi Lapok, 1855. aug. 4., 1168.
Konyha, ebédlő és a híres kávé…
Főzni! (Laborfalvi Róza) életének harmadik szenvedélye. A színházi tragédia után pedig, mondhatnám, egyetlen. A gyűjtésnél is erősebben uralkodott rajta. Lázasan, izgatottan főzött, belefojtva minden keserűségét. Pedig ő, szegény, gyomorbajos lévén, alig evett, kávén élt. Papa se volt nagyevő, mégis néha tizenhat fogásból állt az ebéd! Szakácszseni volt, az igaz. Bárhol utazott, recepteket gyűjtött. Elsőrangú szakácsnét tartott, azért mindent ő főzött. Főképp a főzelékekre fordított nagy gondot, az ebédnek urára nézve legfontosabb részére. Hihetetlen mennyiségű és fajtájú ecetje volt. Tea, rózsa, málna, liliom, tárkony, szeder stb., stb. Ettünk cibere levest (beh rossz!), mannát, harmatkását, furcsa színű barabolyt (de nagyon jó!), ostyepka-sajtot, tojásgyümölcsöt, jurgita-tököt töltve paradicsommal, lengyel nyelvet cukorral, mazsolával, mandulával. Százféle gombát, lekvárt, csíkot, csigát, töltött malacot visszavarrva a saját bőrébe, török, szerb és tudja ördög miféle sok csodát, a francia és délnémet konyha rendes remekeiről nem is beszélve. Csak a divatos ételeket nem szerette. Főleg, amit kávéházban, cukrászdában vagy más ilyen elítélt helyen árulnak. Például fagylaltot nem volt szabad a házban enni. Csak én kaptam minden nyáron egyszer a nevem napjára Füreden egy adaggal. Micsoda percek voltak azok! Emlékszem, pont négy órakor ment érte a cseléd.
Milyen kávéja volt! És hogy főtt az a kávé! Volt egy vegyi lombikja, hosszú nyakú, abban forrott pont másfél óráig. Minden reggel öt órakor fel kellett kelni az egész háznak. (Persze papát kivéve.) Körülültük a masinát, és télen gyertyánál vacogva vártuk, míg elkészül a barna csoda. Akkor aztán kiosztotta a varázsfolyadékot, papát pedig fölkeltették, hogy azonmód frissen élvezhesse. Körülbelül tizenkét éves koromtól fogva az én tisztem volt a pörkölés. Komplikált dolog, alapos türelmet és szeretetet igényelt. Kezelni, itatóspapírral frottírozni a babszemeket, nehogy kiizzadjanak, fújni, míg a bab külső, vékony hártyája el nem repül, s míg végre tompa, egyöntetű világosbarnára nem pirul. De az azután kávé volt, nagy betűkkel írva! És pohár, amiből megittuk! Főleg papáé és mamáé szinte tiszteletet parancsoltak. Serlegszerű, talpas poharak. Olyan komolyan és méltóságteljesen, de azért jóakarattal néztek az emberre, mindig azt hittem, ha meg merném szólítani őket, felelnének.
(...)
Nálunk emberi szokások szerint vendéget fogadni – haj, nehéz dolog volt! De milyen nehéz! Nem az ebéd végett. Dehogy! Mindennap jöhetett volna pár váratlan vendég, egész évben a legkifogástalanabb menüt találta volna – újdonságokkal fűszerezve – l'art pour l'art. De ebédelni csak szobában lehet, ugye? És abban is csak akkor, ha az olyan állapotban van, hogy be lehet menni. Itt van a bökkenő! A mi ebédlőnk furcsa hely volt! Bár eredeti bútorzata semmiben sem különbözött más falusi ebédlőktől. De – mi adja meg egy ebédlő karakterét? A kredenc, ahogy akkor hívták. A mienk gyűjtemény – múzeum volt. Múzeumgyűjteménye használt és használaton kívül helyezett spirituszmasináknak, kávéfőzőknek, a legfurcsább, viharverte, baljóslatú, horpadt, kormos, célszerűtlen, idejét múlt alakzatoknak. A fennmaradó helyeken öt vagy hat ecetesüveg. Ecetesüveg királyok és hercegek. Oldaluk, mint a kiszívott tajtékpipáknak, homályos ecetágy ülepedésekkel jelzi, rajzolja az üvegre régi, nemesi származását 4, 5, 6 esztendeig visszamenő családfáját. Koronájuk a dugó. A vászonrongyba csavart dugó. (Az így jó – hozzátartozik a rítushoz.) Újságpapírban, érőlében levő paradicsom. Egy másikon különböző dinnyemagok. (Mindkét papír átázva persze.) Spirituszüveg természetes finom illattal. Forralt tej lábasban. Azonkívül esetről esetre valami aktuális meglepetés (tollseprő, dugó stb.)
Feszty Árpádné Jókai Róza, Akik elmentek… A tegnap, Bp., Athenaeum, 2017, 29, 181–182.
Ebédek, vendégek…
Füredre jöttek Jókait keresni minden évben külföldi barátai, a berliniek főleg. Minden évben egyszer Janke, a kiadója, újabb kiadást megbeszélni vagy szerződni, fizetni. Olyankor a mi vendégünk volt ebédre. Azokról az ebédekről eposzt lehetett volna írni!
A legelső ebéd az idők mélyén van, nem emlékszem már rá, csak papa mesélte a tipikus porosz polgár halálos rémületét, aki szereti, s szeretve félti a gyomrát – viszont hódolatot érez házigazdái iránt, de a hódolat dacára sem akarna a vad magyaroknál mindenféle méregtől orvul kimúlni. Küzd benne az ősember az életéért s a kiadó, aki fél megsérteni a költőt, végre is mi győzzön egy igazi poroszban: a kötelesség. Evett töltött káposztát borzadva, malacpörköltet halálra szántan – mint görög bölcs az üröm poharát.
De mikor a túrós csuszát hozták – fölhördült! „Das sind ja Fliegen-Hexen!” – ezt már nem eszik! Soha! A kukorica nevetéssel vegyes fölháborodást keltett benne. Nagy könyörgésre mégis megkóstolta. – És ekkor aztán felkiáltott: „Aber das ist ja, gut!” El volt ragadtatva. Miután másnap sem jelentkezett a közeli halál bármely tünete sem – elérzékenyedetten bevallotta, jövő évre is szeretne kapni abból a disznóknak való eledelből. Tán még a Fliegen-Haxnit is megkóstolja!
Úgy is lett. Azontúl minden nyár meghozta, mint tavasz a fecskét, Janke urat Füredre. Másodszor, harmadszor már harcias tűzzel forgatta kését, villáját az izgatóan jó töltött gyümölcsszerű barbár-ételek között.
Művészember, író – a Wallner-Színház alapítója és tulajdonosa volt második vendégünk. Nagyszakállú, hatalmas, germán – szemüvege alá iparkodva rejteni egy tizenhat éves szentimentális leány finom érzéseit. Ez a bájos öreg tudós valósággal imádta a papát; szó szoros értelmében imádta, mint valami fölsőbb lényt.
Feszty Árpádné Jókai Róza, Akik elmentek… A tegnap, Bp., Athenaeum, 2017, 179–180.
Váli Mari: “A füredi kellemes állapotok”
Jókai unokahúga, aki férje és gyermeke korai halála után Jókaiékhoz költözött és a háztartásukban segédkezett, még nagybátyja életében elkezdte írni visszaemlékezéseit, amelyben leírja, hogy Jókai minden szombaton gondosan összeszedett mindent, amire a feleségének szüksége lehetett Füreden, vagy amit ő szeretett volna vinni hazulról. Friss gyümölcsöt, málnát, cseresznyét szedett és saját kézitáskájában vitte magával a vonaton – hordárra semmi pénzért nem bízta volna. Majd csak hétfőn délután tért vissza Pestre, ahol sokszor Váli Mari várta a vasútállomáson. Laborfalvi Róza úgy élt Füreden (eleinte sógorának, Huray doktornak a nyaralójában, majd a saját villájukban), mint egy valódi gazdasszony, hiszen végre megvolt rá minden lehetősége, ahogy a mindennapi fürdőzésre is. Jókai maga csak nagyon ritkán élt ezzel a lehetőséggel, ő inkább a nyugodtabb környezetért, a zavartalanabb írás miatt járt le. Váli Mari külön kiemeli, hogy dolgozószobájának csak egyetlen ajtaja volt, így nem zavarta őt mindenki az átjárkálással, mint otthon Pesten. Amikor azonban Jókai társaságra vágyott, és felesége éppen a füredi nyaralójukban volt, gond nélkül meghívhatta otthonába képviselőtársait, barátait, hiszen nem kellett amiatt aggódnia, hogy Rózát feszélyeznék a vendégek.
Váli Mari így írja le a Jókai villát:
“Egyszerű külsejével is nagyon impozáns, tágas, kényelmes villa, melynek homlokrészén levő pompás, téres, üveges teraszról bájos kilátás nyílt az akkor éppen háborogni kezdő Balaton zöldes fénnyel csillogó hullámfodrainak játékára, melyeket alig látható körvonalakkal határolt a somogyi homokos partoldal.
A villa előtt virágzásuk teljes pompájában álló rózsafákkal és sok szép nyári virággal ékeskedő kertrész terült el (a rózsák egytől egyig Jókai Mór szemzései és ojtásai). E virágok közé tizennégy fokú lépcsőzet vezetett le a teraszról, mert a villa félelmetes magasságban állt a földszint felett.
Lent fehérre festett padok és kerti székek voltak elhelyezve az ott üldögélni kívánó társaság rendelkezésére.
A teremszerűen tágas üveges terasz bútorzatát tölgyfából faragott s finom kukoricahéjból sodort fonállal sávolyos mintára beszőtt magashátú székek, azokhoz illő pamlag, asztalok, virágállványok és Kokócska nagy rézkalitkája képezte, s ezeken kívül egy három magas lábon nyugvó, forgatható nagy teleszkóp, melyen át Móric bátyám a Svábhegyen is nagy kedvteléssel szokta vizsgálni az éjjeli égbolt ragyogó világát.
Egy éppen olyan nagy szalonba nyílt bejárás a teraszról, mint amekkora a terasz volt, s ebből nyílt jobbra Jókaiék szinte igen szép, tágas, magas hálószobája, balra pedig Móric bátyám dolgozószobája. (Nagy megnyugvásomra szolgált azt látni, hogy erre a helyiségre nem nyílt több ajtó, mint az, amelyen beléptem, tehát itt nem lehetett az íróasztala mellett ülő Jókait a szobáján keresztül való járkálással zavarni.)
A szalonból még egy ajtó nyílt átellenben a teraszról bevezetővel: az ebédlő ajtaja. Az ebédlő mérete is megegyezett a szalonéval, s belőle jobbra két kisebb szoba: egy vendégszoba és kis Rózáé, mely utóbbiakból a hálószobába is be lehetett menni. E két szoba ablaka a füredi országútra nézett, melynek egyik oldalát a Hurayék fundusa, másikat Jókaiék képezte.
Az ebédlő baloldali ajtaján a konyhába és az épület egyéb helyiségeibe vezetett az út.”
(Váli Mari, Emlékeim Jókai Mórról, Bp., Szépirodalmi, 1955, 306–307.)
Váli Mari túl hamar örült, mikor megjegyezte, hogy itt nem zavarhatják annyit az írásban nagybátyját, mint Pesten, hiszen Róza rendszeresen bejárt hozzá a mészárosra, az árakra panaszkodni vagy megkérdezni, hogyan készítse el a vacsorájukat – ám a szerző itt jóval higgadtabban reagált, mint fővárosi otthonában, amely bizonyára a füredi kiegyensúlyozott hangulatából eredt. Az egész napi munka után Jókai a kertben tevékenykedett: beültette szőlővel és gyümölcsfákkal, valamint rózsáit ápolta. Miután beesteledett, régi magyar népdalokat, zsoltárokat, operaáriákat énekelt a családja körében, melybe csak a kiváló színésznő, Róza szólt bele olykor, kifogásolva “kontárkodó” hamis hangját.
A Bellával való odautazásukkor (házasságuk idején) már nem volt meg a Jókai-villa, szállóban kellett eltölteni az idejüket, étteremben kellett étkezniük – ez pedig nagy váltás volt a korábbi állapotokhoz képest, amikor saját kert, szőlő, konyha és minden kényelem megadatott a családnak. Jókai egy Váli Marihoz írott leveléből ki is derül, hogy egyáltalán nem érezte jól magát Füreden – a hőségben csupán Bella talált magának elfoglaltságot (fürdőzött, evezett), és az idős író megfogadta, hogy többet nem megy Balatonfüredre.
Jókay Jolán: “Én nem bújok be többé a kutyaólba”
Hegedüs Sándorné Jókay Jolán Jókai és Laborfalvi Róza című visszaemlékezésében két igen komikus mozzanatot tár elénk a Jókai család állatainak Balatonfüredre szállításának körülményeiről. Megtudjuk tőle, hogy amikor 1871 nyarára elkészült a villa, a madarakat, kutyákat és macskákat még nem szállították le Füredre, hanem az ő gondozására bízták Pesten, ugyanis ekkor még nem volt berendezve a nyaraló, és csak zavarták volna Rózát. Nehezen hagyták azonban Jolánra az állatokat, Róza a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon rájuk, és minden héten levelet kellett neki küldenie, hogy beszámoljon az “állatok közérzéséről.” Nem is történt nagyobb baj, mindössze az egyik macska, Nárcissza kóborolt el – mikor azonban Jókai hazaérkezett, a macska is visszatért.
Mikor sor került arra, hogy levigyék Füredre az egész háztartást, olyan sok csomaggal indultak el, hogy első nap csak Székesfehérvárig mentek, onnan indultak tovább másnap. A kutyákat a majoros és a napszámos vezette le a pályaudvarra, a macskák és a madarak kosarakban utaztak egy külön kocsin. Jókai intézkedett a csomagok vonatra pakolásánál, azonban ez a vártnál több időt vett igénybe. Legutoljára akarta feladni a kutyákat, mivel nekik külön jegyet kellett venni. A kalauz elvezette Jókait a kutyák számára kijelölt kocsihoz, de olyan sokáig vesződtek a feladásuknál, hogy végül otthagyta a kutyákkal birkózó Jókait. Az állatok sehogy sem akartak bebújni a keskeny ólba, és Jókai egyszer csak azt vette észre, a kalauz már csenget és kiabálja a beszállást. Ekkor már gyorsan kellett cselekednie, hogy se a kutyák, se ő ne maradjon le az indulásról: hirtelen ötlettől vezérelve bebújt a kutyaólba, ahová az addig tartózkodó állatok követték őt. Megrémült, hogy nem marad már ideje kibújni az ólból és a kutyáival együtt kell utaznia Füredig, így gyorsan kibújt onnan és az ólajtót Róza házi kedvenceire, Zuelkára és Szelikára csukta. Nem is hagyta szó nélkül e kalandot:
“– Máskor, kedvesem, – szólt a vonaton [Róza] nénihez – te add fel a kutyáidat, mert én nem bújok be többé a kutyaólba.”
