HAJÓÁLLOMÁS
Vitorlás tér
Hegedüs Sándorné Jókay Jolán: A FÜREDI ÚT ÉS A HÁROMSZOR HÉT KRUMPLI
Jókai Mór a feleségével és unokahúgával, Jókay Jolánnal 1863-ban Balatonfüreden töltötte a nyarat. Azokban az időkben elég cifra vállalkozás volt Pestről Füredre utazni, amit bájos közvetlenséggel ír le ennek az útnak egyik résztvevője, Jókaiék kedvence, az akkor még kisleány Jolánka, aki később Hegedüs Sándornak, a kiváló pénzügyminiszternek lett felesége. Az ő hátrahagyott kéziratos feljegyzéseiből közöljük a következő érdekes részletet.
*
1863-ban ismét elmentünk Füredre. Akkor még Bogláron volt a hajóállomás, nem Siófokon és a gőzös jó messze bent a Balatonon állt, úgyhogy a partról csónakon kellett a gőzösig menni, a csónakig pedig a sekély vízbe hajigált köveken.
Mikor reggel Budáról elindultunk, szép meleg idő volt, az indóháznál találkoztunk Radnótfáival, a Nemzeti Színház intendánsával, aki szintén Füredre indult, Róza néninek sok mindenféle apró csomagjai feltűntek Radnótfáinak. Kérdi, hogy ugyan mik vannak ezekben a kosarakban és táskákban?
– Van azokban minden, kedves barátom, még Hercsula is, – felelte bátyám. (A Hercsula szót akkor szokta mondani, mikor valamit becsmérelt.)
Egy kocsiban mentünk Budáról Boglárig Radnótfáival, igen kellemesen beszélgettek, én meg Rózácskával játszadoztam. Szabtunk újságpapírosból lepkéket, madarakat és azokat eregettük ki a kocsi ablakán s ha némelyik visszarepült a kocsiba, azon örültünk. Mikor Fehérvárról tovább indultunk, már a Balaton felől nehéz felhőket láttunk tornyosulni és mikor megérkeztünk Boglárra, már kezdődött a szélzúgás. Kérdi bátyám a hajósokat, hogy tanácsos lesz-e most hajóra ülni?
– Hogyne, – mondja a révészmester, – csak egy kis szél, majd elhúzódik.
Így mi megindultunk a víz felé, elballagtunk a csónakig, de mire odaértünk, már a Balatonon nagy hullámok táncoltatták a csónakot.
Móric bácsi csak nézi és mondja a révésznek, hogy nem lesz valami nagy mulatság ez az átkelés, mert igen viharos a tó, de a révész biztat, hogy csak tessék beszállni, nem lesz semmi baj. Elhelyezkedtünk, a csónak kötelét eleresztették, erre iszonyú hullámok csapkodták a csónakot, úgyhogy egymásra estünk, a hullám keresztül csapkodott rajtunk. Volt nagy sikoltozás, Róza néni félt és sóhajtozott, Radnótfái tengeri betegséggel küszködött, bátyám szidta a hajóslegények „részeg gégéjüket és éhes hurkájukat”, én meg sirattam az új ruhámat. Mikor látta bátyám, hogy nem érhetünk el a gőzösig, megparancsolta, hogy kormányozzák a csónakot a partra. A kis Róza Móric bácsi térdén ülve, összetett kézzel imádkozott s Móric bácsi keblére szorította szép fejecskéjét. Végre sok hánykódás után kiértünk a partra a kőrakásokhoz, hol még egy jó darabot kellett a vízben járni, míg szárazra jutottunk. Csurom víz volt ruhánk és cipőnk.
A révben volt egy kis korcsma, inkább ivóhelyiség, ott kértünk a korcsmárosnétól lakást. Azt mondja:
– Van egy szobám.
Be is vezetett, egy nagy kamra, volt benne, nyolc ágy. Kérdi a bátyám, hogy inkább lenne még egy szoba a nyolc ágy helyett, mert a méltóságos úr számára is kell éjjeli szállás. A korcsmárosné nem jött zavarba:
– Kérem azonnal lesz a méltóságos úrnak is szobája, – azzal kiszalad a konyhába és behoz egy seprűnyelet, arra reáköt egy ágyterítőt, annak egyik végét az ablakkilincsre akasztja, a másik végét az ajtósarkára, kész volt a méltóságos úr szobája.
– De most ennivaló is kellene, – mondja bátyám, – mit adhatna ifiasszony ebédre?
– Hát készíthetek köménymaglevest, meg rántottát.
Nagy örömmel fogadtuk, csak legyen, mert már dél rég elmúlt, mi meg korán reggeliztünk. Míg az ebéd készült, átöltözködtünk és mikorra az ebéd meglőtt, Róza néni csak szedi ki a kosarakból meg a táskákból a sok jó eledelt, sült csirkét, túrósbélest, üvegben svábhegyi bort meg feketekávét és finom kalácsot.
– Na látja, méltóságos uram, – szólt Radnótfáihoz – ez van ezekben a csomagokban. Móric nem iszik más bort, mint a maga termését és más kávét, mint amit én főzök, hát előre elkészítettem, hogyha megérkezünk Füredre, ne kelljen korcsmába menni, hanem legyen meg a rendes étkezése.
Vacsorát már a mi szakácsnénk főzött, paprikás csirkét galuskával. A vacsora után még soká beszélgettek, Móric bácsi tréfálgatott a mai kirándulás gyönyörűsége felett. Nem utolsó mulatság a hullámokkal való küzdés és a vízbegázolás, csakhogy kapni lehessen jó pénzért ezt a fejedelmi élvezetet; elhatározták, hogyha reggelig nem szűnik meg a vihar, úgy visszamegyünk másnap Budára. Következett a lefekvés. Azt mondja bátyám:
– Sohasem voltam ilyen nagy úr, hogy hét ágy legyen a rendelkezésemre.
Míg mi lefeküdtünk, addig az urak kimentek a konyhába. Mikor kopogtunk, bejöttek, gyertya csak a méltóságos úr függönyös szobájában égett. Alig hogy az urak lefeküdtek, Radnótfái elkezdett iszonyúan horkolni. Róza néni azt kérdezi:
– A zivatar még jobban dühöng, mint eddig?
Bátyám felkacag, azt mondja:
– Az ám, mert Radnótfái együtt fújja vele a szelet.
Róza néni szokása szerint már reggel öt órakor felkelt és megfőzte a konyhán a reggelit, hogy mire az urak felkelnek, már kész legyen a jó tejszínes illatos kávé. Reggelinél mindenki elmondta, hogyan töltötte az éjszakát.
A méltóságos úr igen jól aludt, Móric bácsi nem alhatott, mert egyik kezével a legyeket hajtotta le az arcáról, a másikkal meg a bolhákat hajigálta le a földre. Reggeli után sietni kellett a hajóra, mert a gőzös korán indult, hogy délig, mire a vonat megérkezik, ismét visszajöhessen. Mikor elindultunk, azt mondta Radnótfái:
– Ezentúl ha utazni szándékozom, mindig megkérdezem, hogy hova szándékoznak utazni Jókaiék és mindig magukkal tartok, mert akkor nem halok éhen.
Reggelre szép csendes volt a tó, mikor a hajóra mentünk, ott elhelyezkedtünk a sok mindenféle táskával és kosárral és összehordtuk a székeket, hogyha ismét zivatar lesz, legyen mibe kapaszkodni, hogy fel ne forduljunk. A cselédeket elhelyeztük és megparancsoltuk, hogy el ne menjenek helyükről, de azok különben sem mertek mozgolódni, mert még nem feledték el a tegnapi nap eseményeit.
A viharos csolnakjelenetet lerajzolta Móric bácsi, amint a kis Rózát ölében tartja és az összetett kézzel imádkozik. Erről a viharos napról aztán mindenki tudott valami rémes esetet elmondani.
Délelőtt megérkeztünk Füredre, ekkor a postaépületben volt lakásunk, három szobánk és egy konyha, a szobák nagyon gyarlón bútorozva, az ágy minden éjjel leszakadt, kétségbeejtőn zörgött. Első éjjel Móric bácsi kiugrott a nagy zörejtől az ágyból, kis forgópisztolyát, amely rendesen éjjeli szekrényén szokott lenni, felkapta és szaladt az ajtó felé. Azt hitte, hogy a bakonyi zsiványok rohantak ránk. Reggel Móric bácsi ki akarta cseréltetni az ágyakat, mert éjjel rendre mind leszakadt; de biz az egész épületben ezeknél jobb ágy nem volt. Róza néni másnap a faluból hozatott egy asztalostól új ágyat, – ez volt az első füredi beszerzésük.
Ez évben igen szép úri társaság volt Füreden, báró Bizai volt a fürdő díszrendezője, aki a társaságnak mindenféle szórakozásáról gondoskodott, ő rendezte a kártyapartikat, a céllövészeteket és a kirándulásokat. Móric bátyám mindenben résztvett. Reggel volt a fürdés, mert mi még reggeli előtt mentünk fürödni, de bátyám nem nagyon kedvelte a hideg fürdőt, ő csak addig volt a vízben, míg egyszer meg mártotta magát. Édesapám és Eszter néni meg nagyon szerették a hidegvízfürdőt, édesapám, még ha esett is az eső, kiment a kertbe, bátyám meg aggódva figyelmeztette, gyere be, Károlykám, megázol és meghűlsz. Édesapám azt szokta rá felelni, nyári eső, az csak víz.
A délelőtti órákban kezdődött a céllövészet, oda is eljárt bátyám, délután öt órakor ment kártyázni.
A nagyvendéglő előtt volt a társaság asztala, ahol a kártyázás folyt. Bátyám mindig nyert. Egy nagy lövészeti ünnepélyt rendeztek, három tárgy volt kitűzve díjnak, egy pár aranygomb, 12 csésze, kínai porcellánból és egy igen szép útibőrönd, mind a három tárgyat bátyám nyerte meg. Nagyon biztos volt a keze, többször mondta is:
– Őrizkedjék tőlem mindenki, hogy a puskám elé kerüljön, mert biztos halálfia lesz.
Délután, míg ő kártyázni ment, mi az Arénába mentünk, mert az előadás is 5 órakor kezdődött. Róza néni nagyon szerette az operetteket, akkor Latabár társasága volt Füreden és a „Dunanan Apó'” volt az úgynevezett kasszadarab. A darab végére bátyám értünk jött és a színházból lementünk a partra sétálni és hallgatni a cigányzenét. Mikor a cigányprímás meglátta a Jókai-párt, azonnal elhúzták Róza néni kedvenc dalát: „Miért nincsen minden lánynak kút az udvarában?”, bátyámé meg „Cserebogár, sárga cserebogár”. Mikor ezt a két dalt játszották, már mindenki kereste, hogy hol vannak Jókaiék?
Egy ízben felkérte a fürdőközönség Róza nénit, hogy lépjen fel. Engedett is kérésüknek és eljátszotta a „Rang és szerelem”-ben a majorosnét, mert azt utcai ruhában is el lehetett játszani és akkor a fürdő vendégektől kapott két gyönyörű vert-ezüst gyertyatartót és egy cukorszelencét. Az egész vidék bejött az előadásra, mindenki be akart jutni, a karzatjegyet zártszék helyett adták el, azt hiszem, azóta sem látott a füredi Aréna annyi és oly díszes közönséget. Játék után Róza nénit a lelkes közönség virágerdőben kísérte a lakására, este szerenádot adtak ablakunk alatt.
Azon a nyáron úgy összebarátkoztunk Radnótfáival, hogy meghívta Róza néni a téli vacsorákra is. 1864 telén sokat voltak nálunk vacsorán írók és művészek. Szigligetiékkel egy folyosón laktunk, Szigligetiné, Róza néni egyetlen barátnéja, sokszor volt nálunk és vacsorákra is meg voltak híva. Prielle Kornéliát is akkortájt szerződtették vissza a Nemzeti Színházhoz és ő is többször volt nálunk. Radnótfái nagyon pártolta Priellet és sokat segített rajta, mire akkor a művésznőnek nagy szüksége volt, mert vidékről, mint maga mondá, nem hozott egyebet magával, mint adósságot.
A művésztársaság igen jó étvággyal rendelkezett, de különösen Radnótfái, akinek tiszteletére a vacsora sült krumplival kezdődött. Abból először kivett hetet, azután ismét hetet és a harmadik kínálásra is hetet. Erre mindenki elcsodálkozik, Róza néni azt mondja, majd nem fog enni a fánkból.
– Dehogy nem, hiszen ez csak három krumpli. Erdélyben a hét egyet jelent, én csak három krumplit ettem meg.
És a fánkból is háromszor hetet evett, az is csak három volt és még a pulykáról sem maradt el az étvágy.
Nagyon vígan voltak a vacsora alatt, egyik szellemes mondás a másikat szárnyalta felül. Vacsora után bementek Móric bácsi szobájába szivarozni. Róza néni kérdi Radnótfáit, nem fog megártani a sok krumpli?
– Nem biz az, mi az egy magyarnak?
– Hát mikor lesz ismét szerencsém? – kérdi a néni.
Radnótfái egyet bicegett, mert egyik lábát húzta, azt mondja:
– Ha tetszik, akár mindjárt!
Erre a válaszra hahotába tört ki a vendégek jókedve. Róza néni meg csak mondta, ilyen vendéget szeretek, aki eszik és nem fitymálja az ételt!
Hegedüs Sándorné Jókay Jolán, A füredi út és a háromszor hét krumpli, Uj Idők, 1930. március 16., 344–346.
A balaton-füredi idényről
Minden ember, a ki tollat forgat, szeretné leírni azt a pompás víztükört, mely itt pár perc múlva előtte fölcsillan; hanem Jókai Mór úgy lerajzoló azt az „Arany-ember”-ben, hogy bajos volna utána egy más kép festését kísérleni meg.
Ha e nagy víztömeg háborog: eszünkbe jut a Byron óceánja, melyen – ha a sors úgy akarja „elnyel a hab s mint esőcsepp elmerülsz.” Van ilyenkor dolga a gőzös kapitányának.
Mindenki azt kérdi ilyenkor tőle: nem lesz-e baj? ő pedig ekkor van elemében. Midőn valamennyi vendége fél, akkor örül az ő kagyló-kemény szíve. „Mi ez a világtengerhez képest!” Ő volt azon sok éven át, s most bizonyságot tesz arról, hogy a „Kisfaludy-gőzhajó-társaság”-nak jó kapitánya van.
Rövid idő alatt megismerkedtem vele.
– Ahá, ön az?
– Igen, kapitány úr, én vagyok s bátorkodom…
– Na jól van, nem lesz baj, de mondja csak igazán meg, kifizette-é ön ezt a köcsögöt?
– Hogyne! – felelem neki hirtelen, s a megütődés pírjával nézek körül, hogy vajon ki hallotta e különös kérdést, míg ő folytatja:
– Na jó, majd meglátszik, igazat mondott-e? nem sokára jönni fog egy nagyúr, s az meg fogja önnek mondani, hogy az a búbfedő az öné-e vagy az enyim.
Ezzel eltávozott tőlem. Én nem értém a célzást. Időközben aztán a szél besodrá egyik utazó kalapját a Balatonba.
– Nos, látja uram – szól a kapitány – az a nagyúr már itt van. Íme az a röpülő kalap nem volt kifizetve, az az enyim; én meg adó fejében odaadom a Balatonnak!
Most már értettük a tréfát mindnyájan, s mind ugyancsak tartottuk kalapunkat, mert őszintén megvallva, a legtöbb utazónak csak egy van: „egy cél, egy kalap.”
Egy órai hajózás után léptünk ki Balaton-Füred szép partjára. A velünk jött népzenekar a porosz származása mellett is magyaros vérű kapitány parancsára a „Rákóczi”-val köszöntött be a parton várok előtt.
Ez a partonvárás itt egyik divatos szokás. A füredi vendég déli tizenkét órakor s délutáni hatkor mindig a partra fut nézni, ki jön.
[...]
Elmondom tehát, hogy a vendégek bőségében sok kedves társaság van. Míg a világkiállításra nem utazott: Jókai Mór is időzött családjával, s bizonyosan itt fog megint, mert a Balatonparton nyaralója lévén, ha Pesten „otthon” van, itt meg „itthon” van.
N. n., A balaton-füredi idényről, Fővárosi Lapok, 1873. júl. 9., 678–679.
