„Mit jelentett a reformkori nők számára fölkínált honleányi szerep? Milyen mintákat és elvárásokat állított eléjük az irodalom és a közélet? Mit kínálhatott nekik a szerelem, a házasság, vagy épp az özvegység, s milyen életlehetőségek közül választhattak?” Többek között ezeket a kérdéseket állította középpontba az a március 22-ei előadás, mely a Nővilág beszélgetéssorozat első eseménye volt.
László Ferenc újságíró azzal a felvetéssel indította az estet, hogy tulajdonképpen a nőkről való diskurzus átformálódása nem közvetlenül a reformkorhoz köthető, annál valamivel korábban elkezdődött a változás – mik lehettek a honleány-kép kialakulásának előzményei az 1790-es években? – fordult kérdésével Fábri Anna művelődéstörténészhez.
A változás nemcsak Magyarországon, de egész Európában végbe ment, elsőként Mary Wollstonecraft nevét említette Fábri (a Frankenstein írójának édesanyját), az újkori nőjogi mozgalmak egyik elindítóját, nőkről való értekezések íróját. Bár a szavazójog kiterjesztése ekkor nem járt sikerrel Franciaországban, tömegmegmozdulások, erős fellépések történtek – itthon ez nem volt jellemző, de megjelentek hasonló gondolatok.
Saját erejükből a nők nem voltak képesek jogaik érvényesítésére – nem volt politikai képviseletük, iskoláztatásuk szűk keretek közé volt szorítva. Előbbinél még az a kérdés is szerephez jutott, hogy részt vehettek-e nők egyáltalán az országgyűlésen? Állásfoglalását Pálóczi Horváth Ádám is megírta a témával kapcsolatban, aki fontos feladatként emelte ki a szoptatást, anyanyelven való beszédet, nemzeti öltözet viselését. Nem ritka később sem – ahogy az a Zelencsuk Kata által felolvasott szövegrészletekből időközben egyértelművé vált –, hogy férfiak a nőkkel szemben támasztott elvárásokról és feladatokról értekezzenek. Elsősorban ide sorolható az otthon sokoldalú fenntartása, egyben felemelése; fontos szerepet tulajdonítottak a nőknek a nemzeti nevelésben, a kultúra továbbvitelében (hogy magyar hazafiakat neveljenek), az anyai tevékenységeik mellett pedig feleségként is helyt kellett állniuk – kisimítva a redőket a férfiak homlokán, Paradicsommá varázsolva környezetüket – társak és mentők is egyben. A kötés, kézimunka, olvasás, idegennyelvek tanulása feleslegesnek hathat, amennyiben a gyereknevelésen és a házi gazdaság körüli tevékenységek végzésén volt a hangsúly, azonban a felső- és középosztálybeli nőktől elvárták, hogy jólnevelt, finom hölgyek legyenek, értékes tagjai a társasági életnek. Ha a közügyekben részt óhajtottak venni, a rájuk jellemző részvéttel és szépséggel kellett közelíteniük.
A nemzeti nevelés egyik kiemelt eleme volt az anyanyelv tökéletes elsajátítása, pedig, ahogyan azt Fábri Anna kiemelte, az arisztokrácia és értelmiség jelentős része nem magyarul beszélt – a német nyelvű kultúra számított mértékadónak, még maga Kazinczy Ferenc, aki nyelvújítási tevékenységéről is ismert, németül levelezett a feleségével. A nőkkel kapcsolatos diskurzus tehát összefonódott egy másik fontos nemzeti, politikai kérdéssel, a nyelvi programmal.
Közgazdasági értelemben is fontosak voltak a nők – mint fogyasztók vagy mint olvasóközönség, elvégre képesek jobban átélni, átérezni az irodalmi művekben ábrázolt helyzeteket. Nőket célzó sajtótermékek jelentek meg, többek között Kármán József Urániája, aki szem előtt tartotta a női ízlést, elismerte az asszonyoknak a nevelés és művelődés terén betöltött fontos szerepét. A negyedévente megjelenő folyóirat mecénása is nő volt, Podmaniczky Annamária.
A reformkor a polgárosodó magyar társasági élet szempontjából is kitüntetett időszak volt, amelyben a hölgyek jelentős szerepet töltöttek be. Vitkovics Mihály mellett Manoliné Popovics Teodóra állt, aki hivatalosan nem az ügyvéd-költő hites felesége volt, de a nő hozzájárult ahhoz, hogy lakásuk az egyik legfontosabb irodalmi szalonná váljon. Hasonlóan Bártfay László és felesége, Mauks Josephine szalonjához, ahol – mint Fábi Anna kiemelte – a hitves szerette „fegyelmezni” az irodalmárokat, Vörösmartyt, Bajzát és a többieket, mindemellett persze tökéletes háziasszonyként funkcionált: például fánkokat szolgált fel vendégeinek. Irodalmi szalonokat emlegetve szó esett még a Zichy nővérekről is. Antónia és Karolina köre nem a finomságról volt híres, élesnyelvűségükkel tűntek ki, de István nádort szórakoztatta „isteni gorombaságuk.”
Feleség, anya, gazdasszony – milyen szereplehetőségek kínálkoznak még egy nő számára a reformkorban? Fábián Julianna és Dukai Takách Judit költői működését hozta példának Fábri Anna, ezzel kapcsolatban pedig a női írók helyzetére terelődött a szó. Míg Jókai támogatta a másik nem alkotóit, addig Petőfi nem helyeselte írói pályára lépésüket, George Sandról például a következőket írta: „…mint a mészáros a marha bendőjét, fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát és azt kiáltja: így nem maradhat!... Óh, ez merész, dicső, nagy munka, de férfinak való, nem asszonynak.”[1]Wesselényi Polixénát is bírálatok érték műve megjelenésekor (Olaszhoni és schweizi utazás), ugyanis érdekessége és finomságai mellett mégis átlépte nemének határait élcességével – a gunyoros, ironikus megjegyzések túlmentek a finom megfogalmazás határain, melyet pedig fontos kritériumként fogalmaztak meg a nőkkel szemben.
A kor magánlevelezéseinek, naplóinak feltárása hasznosnak bizonyulna, hogy a női sorsok tisztább megvilágításba kerüljenek, most leginkább csak a nyomtatott formában elérhető szövegek állnak rendelkezésre, illetve a férfiak a nőkről, nők helyzetéről szóló írásai. A korszakban született nyilatkozatokban az is érdekes lehet, hogy ekkor mindenki a saját véleményét, álláspontját viszi színre – nem elterjedt a más művekre való hivatkozás, másokhoz való igazodás kényszere.
Rengeteg anekdotát, izgalmas történetet mesélt még Fábri Anna, így elevenedett meg a közönség szeme előtt például az is, ahogy fóti szüreteken Deák Ferenc 16 éves lányokkal labdázott, de megtudhattuk azt is, miképpen derült ki számára, hogy aCserey Drussiána álnév Héthegyi Erzsébetet takarja.
„Mindig ugyanazok a kérdések jönnek elő, mert a problémák sohasem oldódnak meg” – mondta Fábri Anna a nők helyzetét boncolgató írások kapcsán, egy ponton pedig László Ferenc is utalt rá, hogy refrénszerűen ismétlődnek a téma kulcskérdései. És bár a reformkor valóban nehezen szembesült az emancipációs törekvésekkel, a mai közönségnek alkalma nyílik megfelelően körüljárni a témát: a következő alkalommal Gyimesi Emese történész, irodalomtörténész segítségével mélyedhettünk el Szendrey Júlia életművében.
[1] Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten, 1779–1848, szerk. Fábri Anna, Bp., Magvető, 1987, 46.
