Március végére megérkezett a tavasz, és egy átlagos kedd délután az Írók Boltjában lassan megtelt az emelet: bár Bánki Zsolt debütáló regényének bemutatóján – a közösségi média felületein feltüntetett meghívó szerint – csak maszkban lehetett részt venni, a kedélyes társaságban csak elvétve viselte valaki; hiába, ilyen a tavasz. A duruzsoló közönségből sokan az író ismerősei, barátai (az egyszerű érdeklődők mellett), éppen ezért a hangulat már a kezdés előtt baráti, szinte családias volt. A kedélyes csevegést a meghirdetett időben Koncz Zsuzsa Rohan az idő című dala szakította félbe. A szervezők nem véletlenül ezzel a dallal kezdték az eseményt: a regény egyik kiemelt pontján, a római vakáción a sokadig fárasztó nap végén, melyet az örök város antik és keresztény emlékeinek megismerésével töltöttek, a regény főszereplői, Luci és férje, Iván, valamint annak testvére Dávid, hármasban sétálnak Róma kora esti kellemes hűvösségbe burkolózott utcáin. Ekkor a fiatal férj hirtelen elkezdi Koncz Zsuzsa dalát énekelni, s testvérével együtt rögtönzött szerenádot adnak az asszonykának. A dalszöveg a rohanó, megállíthatatlan időről szólva a könyv mondanivalójának is kicsinyítő tükreként működik, Bánki dramaturgiailag mesteri helyen süti el a dalt könyvében, s a bemutató szervezőinek részéről is szellemes kezdés volt a Koncz-dalt berakni. Bánki regénye egy családtörténet, egy profán üdvtörténeti narratíva, amelyben a huszadik század tragédiái sejlenek fel a felejtés és emlékezés dialektikájából. Az egymást váltó elnyomó rendszerek generációkat nyomorítottak meg, mégis a túlélők, s azok gyerekei kénytelenek voltak tovább élni; a könyv a makroszintet, a „történelmi időket” a miniatűr, intim, személyes epizódokkal, a hétköznapok olykor fájó, máskor megejtő kisszerűségével ellenpontozza. Felmerül a kérdés, hogy 2022-ben lehet és kell-e családtörténetet írni, ez mennyiben „trendi” irodalmi téma, valamint, hogy Bánki regénye megfeleltethető-e, leírható-e a klasszikus családtörténetekre jellemző narratív séma szerint.
A szerző mellett, aki a beszélgetés során olykor kedvesen zavarban volt, ott ült egykori középiskolai osztálytársa, Wirth Imre, aki a szűk egyórás beszélgetést profi irodalmárként bonyolította le. A literátor sorsok hazánkban gyakran kacskaringós utat járnak be: Wirth és Bánki például a középiskola után évtizedekkel újra közös munkahelyen, a Petőfi Irodalmi Múzeumon osztozik. A beszélgetésben harmadik félként a Napkút Kiadó részéről a könyv szerkesztője, Tóth Ramóna Mirtill vett részt. A Wirth által irányított beszélgetést három felolvasás szakította meg, melyek közül az első két alkalommal Nacsinák Gergely András író kellemesen búgó hangján hallhattuk az idézeteket. Az irodalmár két dátum felidézésével nyitotta a bemutatót: az első a közös gimnáziumi évekre utalt, Wirth kiemelte, hogy Bánki már középiskolás korában is egy „végtelenül analitikus és rendszerező elme” volt, ami aztán a könyv felépítésében, a széttartó, olykor csak nehezen követhető, mégis egységes képet mutató történetvezetésben is tetten érhető. Ez a rendszerező hajlam a szöveg megszületését is befolyásolta, ugyanis a kézirat első verziójának megmutatása és az ultima manus között több mint hét év telt el. A könyvön valóban érződik, hogy egy érett szerző jól megérlelt gondolatait, sokszor átgondolt, újraírt, elvetett vagy éppen újrafogalmazott mondatait olvashatjuk. Az ilyen és ehhez hasonló könyvbemutatók éppen ezekkel a finom adalékokkal tesznek hozzá lényeges dolgokat az adott mű befogadásához. Természetesen a műimmanens befogadás e könyvbemutató nélkül is megvalósulna, továbbá a mű a szerzőtől függetlenül szólítja meg a befogadót, mégis olykor több tud lenni egy könyvbemutató, mint kedélyes anekdoták gyűjteménye.
A jelen alkalom is egy ilyen esemény volt; a felvezető kérdések után Wirth szellemesen úgy fogalmazott, hogy Bánki, mint egy téli álmot alvó medve, átaludta a posztmodern prózafordulatot, regénye mintha teljesen független lenne a kánont meghatározó stílusoktól, megközelítésektől, majd egyenesen megkérdezte, hogy ez egy tudatos döntés volt-e, és ha igen, miért döntött így az író. Bánki válaszában finoman módosít az alvó medve hasonlaton, szerinte egyszerűen csak arról volt szó, hogy ötvenévesen le szerette volna írni, mik történtek családjában, a huszadik század során milyen tragikus vagy éppen boldog események határozták meg szerettei életét. A feljegyzések, az életutak papírra vetve azonban hamar önállósítani kezdték magukat, és egy egymással dialogikus kapcsolatra lépő szövegegység kezdett formálódni, a magáncélú jegyzetelésből regényírás lett. Viszont ez felveti a referencializálhatóság kérdését, melyre Wirth is kitért egyik kérdésében: mennyiben feleltethetők meg az elbeszélt események, a bemutatott szereplők Bánki szüleivel, nagyszüleivel, valamint a könyv narratíváját megtörő dokumentumok milyen szinten korrelálnak a valódi iratokkal. Az író kiemelte, hogy miután eldöntötte, egy irodalmi műben fogja feldolgozni emlékeit, illetve a családi legendáriumban megőrzött történeteket, a karakterek is átpoetizálódtak: nem arról van szó, hogy teljesen kitalált vagy a valóságnak teljesen megfelelő figurákkal operált Bánki, inkább olyan szereplőket vonultat fel művében, akik magukon hordozzák a valóságban élő vagy élt ihletőjük több-kevesebb személyiségjegyét, mások pedig a család több tagjának jellegzetes vonásait egy személyben egyesítve annak „esszenciáját” adják.
Palimpszesztként rétegződnek egymásra az idősíkok, melyek között a regény gyakran minden átmenet nélkül vált igen hektikusan, az olvasó csak jó pár mondat után tudja nagyjából elhelyezni az eseményeket térben és időben, melyet a meglehetősen sok szereplő felvonultatása sem könnyít meg. Erre reflektálva kérdezte meg Wirth Tóth Ramóna Mirtillt, mennyire volt nehéz a szöveg szerkesztése, valamint, nem lett volna-e könnyebb eligazodni a karakterek egymás közti viszonyain, ha egy családfát még a könyv végére beillesztettek volna. A családfát – bár a kiadó javasolta – Bánki elvetette, nem szerette volna, ha egy ilyen konkrét ábra, hierarchikus rendszer egyszer s mindenkorra lehorgonyozta volna a karakterek, azok elkerülhetetlen referenciális olvasatát adva, ehelyett egy lebegtetett, lazán kapcsolódó textuális szőttes adja vissza a múlt eseményeit, melyben a szereplők feltűnnek, majd ugyanolyan hirtelen már át is adják a helyüket másoknak. Tóth kifejti, hogy a szöveg szerkesztése során is arra törekedtek, hogy e felvillantott pillanatokat, emléktöredékeket visszaadják, megőrizzék a könyvben is, e hirtelen váltások a narrátor omnipotenciájának megtöréseként, felfüggesztéseként is értelmezhetők. A közös munka technikai oldalát is megismerhettük, író és szerkesztő harmonikus együttműködésének eredménye ez az ízléses kötet. Magával a kézirattal – éppen az évekig tartó érlelődés miatt – Tóth Ramónának nem kellett sokat dolgoznia, kiemelte, hogy Bánki más javaslatokra viszont nyitott volt. Felmerült ugyanis, hogy az alcím (Epizódok az üdvtörténetből) latinul legyen, de ettől végül elálltak, az olvasókat nem szerették volna a címtől elidegeníteni. A cím után a vendégszövegek szerepe is felmerült: Bánki kiemelte, hogy tudatosan nem dolgozott sok intertextussal, az olvasóra bízza, hogy kiszúrja-e a szövegközi játék nyomait; elárulhatjuk, hogy Thomas Mann teret nyer Bánki prózájában, viszont a tipográfiailag is elkülönülő szövegbetétek, a levelek valóban valós dokumentumok, azok részét képezik Bánki családi hagyatékának. Így amikor a talált levél vagy kézirat irodalmi toposzán kezdenének elmélkedni a kritikusok és irodalmárok, a szerző ezzel a határozott önleleplező gesztussal lép eléjük, és világossá teszi, hogy e dokumentumok tényleg referenciális szövegek, úgy lettek megírva, ahogy azokat olvashatjuk, hibáikkal, olykor felstilizált vagy túlretorizált stílusokkal együtt.
A második felolvasást követően, melyből a szocializmus fürdőkultúráját és a pletyka anatómiáját ismerhettük meg humoros módon, Wirth az elbeszélőre kérdezett rá: ki is ez a látszólag mindentudó narrátor? Az elbeszélő Bánki szerint egyfajta derűt közvetít, egy mélyen szakrális, naivan keresztény beállítódást tudhat magáénak. Ha az apa-fiú kapcsolatot tesszük meg a regény egyik alapjának, akkor az elbeszélő egy kvázi-Szentlélek, egy szakrális valaki, aki ott lebeg végig a szereplők felett. Ramóna is kiemelte, hogy a szövegben először ez a nagyon erős szakrális vonal, ez a modern és élő transzcendens erő ragadta meg. Wirth Imre is találóan fogalmazta meg: „így talán nem oktalanság az a felvetés, hogy az eszkatologikus hangütésben az apát és fiút egymásba játszva érzékeljük.”
A beszélgetés végül a regény által felkínált olvasatokra, értelmezési lehetőségekre terelődött, mely során Bánki örömét fejezte ki, hogy sokan sokféleképpen olvassák szövegét, viszont szerette volna kiemelni, hogy a könyv egy határozott ironikus hangnemet is megüthet, mégsem lesz cinikus, a humor még a tragédiát, még az elnyomást is relativizálhatja, segíthet elviselni. A könyv az emberi gyengeség felett nem tör pálcát, sőt inkább megértően lehajol hozzá, a közös sors, az elkerülhetetlen vég, melyben mindannyian osztozunk, megértésre, és nem elutasításra kellene, hogy sarkalljon mindenkit. A könyvbemutató a szerző felolvasásával ér véget: az egyik szereplőnél, Kálmánnál halálos daganatot diagnosztizálnak, a teniszpályáról régi orvosbarátja közli vele a hírt. A tragédiát a nyelvi humor, a halál kinevetése oldja fel, a két szereplő a helyzettel és korukkal nem törődve kamaszos hévvel röhögi szét magát, majd, amikor végre felfogják a helyzet súlyát, egymás és maguk előtt is szégyenkezve sután búcsút vesznek egymástól. Miután a bemutató érdemi része lezárult, a szerző dedikálta kötetét, majd egy közeli szórakozóhelyen folytatódott a beszélgetés még kötetlenebb módon.
Bánki regényét több dolog miatt is érdemes megismerni: egy debütáló szerző mindig mondhat valami újat, s e többgenerációs traumatörténet, ez a potenciális üdvözülés ott lebeg a legtöbb magyar család életében, a könyv sok olvasónak fog kedves és megindító perceket okozni az esztétikai élvezeten túl.
Fotók: Czimbal Gyula
