Szegedet fitten tartja az egyetemista közeg, hozzászoktunk már ahhoz, hogy pezsgő kulturális élet, irodalmi rendezvények sora várja az érdeklődőket. Az eseményeknek általában a Grand Café, a Somogyi Könyvtár, az egyetemi könyvtár (amit mindenki csak TIK-ként ismer) vagy a szakkollégiumok adnak otthont. A városban elsőként a Kép-Szín-Ház Alapítvány szervezte meg Szilasi László új könyvének író-olvasó találkozóját november 10-én, 19 órai kezdettel. Késve érkeztem, a moziteremben kialakított színpad előtt a beszélgetés már elkezdődött, helyet is nehezen találtam magamnak, sok volt az érdeklődő. Klajkó Dániel moderátor izgalmas, olykor provokatív kérdései átfogóan ölelték fel Szilasi László irodalmi munkásságát; szó esett egykori irodalomtörténeti szerepéről, a kilencvenes években virágzó dekonstrukciós iskoláról, az egyetemen tartott kreatív írás kurzusról és az eddig megjelent könyveiről. Bár könyvbemutatóra érkeztem, a beszélgetés alatt több szó esett az író korábbi műveiről, aktuális munkáiról, mint magáról a regényről és annak konkrétumairól. Ez persze megbocsátható, hiszen egy kevesebb mint egy hónapja megjelent regényről beszélünk. Nem akarták „elspoilerezni”, ahogy mondani szokták. Szilasi László szerint az irodalomkritika esetében a mű eltakarja a szerzőt: abban a szűk csoportban, ahol a kutatók egy adott témával foglalkoznak, nagyon nehezen tud egy-egy szakember manapság maradandót alkotni, hiszen jönnek újabb kutatók, akik új megközelítésből vizsgálják a témát, részben-egészben fölülírva a hónapokig (ha nem évekig) készült tanulmányt. A szépirodalom ennél „kedvesebben bánik a szerzővel” – természetesen egy jól megírt novella, regény vagy verseskötet esetében. Ennek ellenére mind az irodalomkritika, mind a szépirodalom olyan szerzőt követel magának, aki a tehetség mellett szorgalommal is rendelkezik. Erre példaként a Szegedi Tudományegyetem magyar szakának Kreatív írás kurzusát hozta fel: minden évfolyamon átlagosan másfél tehetséges diák van; egyetlen hallgató rendelkezik mindkét tulajdonsággal, egy másik diák pedig tehetséggel, amihez nem párosul szorgalom, így elkallódik, nem válik belőle író, költő.
A Szilasi munkásságát általánosan körüljáró témák után szó esett legújabb regényéről, a Tavaszi hadjáratról. A teljes címén Tavaszi hadjárat – Szerelmes magyarok a XIX. századból két nagy fejezetből – más olvasat szerint – kisregényből áll. Az Ostorodcímet viselő szakaszban a Rákóczi-szabadságharc után Rodostóba emigrált magyar közösségben élő Szakmári Ádám áll a főszerepben, aki Mikes Kelemen levelein tanul meg olvasni. Szemében a fikció és a valóság közötti határ egyre jobban elmosódik, mialatt Ádám és szerelme, Ágota, országokat és birodalmakat utaznak át, hogy egymást és önmagukat keresve a reformkori Magyarországon találják magukat. A mű második része, A koppantyú lovagjai ugyancsak az identitáskeresés, szerelem és történelmi jelenlét kérdéseit járja körül. Egy szerelemi három? négy? sok?-szögön keresztül folytatja az első részben elkezdett, konkrét történelmi eseményekből építkező fiktív történet felépítését: a Tisza-szabályozás munkálatai közben, a levert szabadságharctól egészen a Kiegyezésig tartó időszakban emberi életek fonódnak össze. A beszélgetésből megtudhattuk, hogy Szilasi számára fontos az olyan „befülledt struktúrákat megszellőztetni”, mint az identitás és a szerelem; a szövegalkotás során megpróbál új sémákban, újszerű formákban gondolkodni. Klajkó Dániel szerint ez jól megmutatkozik mind a korábban megjelent, mind a mostani regényének narratíváiban, kiváltképp a Harmadik híd és a Tavaszi hadjárat című munkákban; a szerző minél nagyobb témákat, tereket mutat be – nyelvileg a lehető legtömörebb módon.
A beszélgetést felolvasás zárta, ami alatt a Szabad Improvizációs Műhely keretében megalakult Open Circus (Lengyel Zoltán és Vőneki Ádám) szolgáltatta a zenét.
Gombos Brigitta
