A Magyar Költészet Napját április 11-én, József Attila születésnapján, a Magyar Dráma Napját szeptember 21-én, Madách ImreAz ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján, a Magyar Kultúra Napját január 22-én, a Himnusz papírra vetésének napján tartjuk. A Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta február 18-án a magyar szépprózáról is megemlékezünk. Miért pont Jókai Mór születésnapján ünnepeljük a Magyar Széppróza Napját?
Aleida Assmanntól tudjuk, hogy a hagyományokat, az emlékhelyeket is „alapítják”, nem a bokorban teremnek. Egy ilyen kezdeményezés persze mindig rizikós, mert csak akkor lesz belőle valódi hagyomány, ha az emberek a magukénak érzik, és a helyi közösségek tudnak kezdeni vele valamit. Innen nézve Jókai születésnapjára tenni a magyar széppróza napját jó döntés volt, mert ha körülnézünk, rengeteg program szerveződik erre az alkalomra. Vagyis lehet hozzá kapcsolódni, érdekes, közösségteremtő események kigondolására, megvalósítására inspirálja az iskolákat, a könyvtárakat, kulturális intézményeket. A magyar olvasóközönség vészesen megfogyatkozott az utóbbi két évtizedben, a mai fiatal felnőttek között sokan, akiknek a szülei még rendszeres olvasók voltak, vagy egyáltalán nem olvasnak, vagy ha igen, instant populáris irodalmat, ami nem igényel az olvasó részéről hozzáadott értéket, fejtörést, értelmezői munkát. De ez még a jobbik eset, az egyáltalán nem olvasók, a funkcionális analfabetizmus vészes terjedéséhez képest. Ilyen körülmények között nehéz igazán jó hívónevet találni. És éppen ilyen körülmények között van igazán szükség jó akciókra, olyan ikonokra, akik meg tudják mutatni, hogy az olvasáskultúra attraktív is tud lenni. Attraktivitás tekintetében Jókai verhetetlen. Óriási életművet hozott létre és minden idők legnagyobb magyar írósztárja volt a világirodalom színpadán. Jókai ma is sokak számára mond valamit. Az 1960-as, 1970-es években még Jókai volt a legolvasottabb magyar klasszikus, az idősebbek számára fiatalkori olvasmányélmény. Jókai életműve ráadásul bámulatraméltóan szerteágazó, sokrétű. Nemcsak azért, mert ő teremtette meg a modern magyar próza nyelvét, hanem azért is, mert a tömegmédiumok, a populáris kommunikáció megszületésének pillanatában ő volt az a magyar író, aki felismerte az új helyzetben a lehetőséget, és ennek az újfajta nyilvánosságnak minden vívmányát az irodalom szolgálatába tudta állítani. Részben ennek is volt köszönhető, hogy a magyar irodalmat a 19. század második felében ténylegesen a világirodalom részévé tudta tenni. Olyan nemzetközi „sztárrá” vált, amilyen magyar íróból azóta sem lett, és már nem is lesz, mert az ilyen ikonikus alakok ma a sport és a popzene világából kerülnek ki. Jókai tehát nem csak azért volt jó választás, mert irodalmi életműve a magyar nyelv egyik legnagyobb teljesítménye. Azért is, mert izgalmas figura, olyan történelmi alak, aki ma is érdeklődést tud kiváltani. A komáromi fiú története, akinek a könyvéből a világ egyik legtöbbet játszott operettjét komponálta Strauss (A cigánybárót), akit a pályakezdő Csehov azért próbált meg utánozni, hogy az orosz olvasók végre felfigyeljenek rá, akinek a védelmében Émile Zola fordul nyílt levélben a magyar közönséghez, amikor 75 évesen egy ötven évvel fiatalabb színésznőt vett feleségül, ma is izgalmas, emberi, szerethető, tanulhatunk tőle, felnézhetünk rá. Jókai elsőként írta le magyarul, Vahot Imrével vitázva, 1847-ben, hogy az írás, a művészi tevékenység munka, a szerzőket pedig szerződés alapján tisztességesen ki kell fizetni. Egész életében nagyon keményen dolgozott, fegyelmezetten, mértéktartással élt, ugyanakkor nyitott volt az újdonságokra. Kíváncsi, vállalkozik, tervez, alkot. Ha ma élne, biztosan a Forbes magazin vagy a Times címlapján látnánk viszont. A Jókai-kutatás ráadásul fénykorát éli, szóval sok újat tudunk mondani az íróról, az életműről, és erre égető szükség is van. Számtalan olyan „vélekedés” tapadt hozzá az életműhöz és a személyhez is, amelyeknek semmiféle valóságalapjuk nincsen. A tények, a szövegek egyszerűen cáfolják őket. Amikor gimnazistákat kérdezek, mit tudnak Jókairól, gyakran olyan állítások sorát hallom vissza, amelyekből gyakorlatilag semmi nem igaz. Nyilván megvan mindennek a maga történelmi oka, de évtizedekkel a rendszerváltás után már nem takarózhatunk azzal, hogy mi történt az írói életművekkel a kommunizmus évtizedei alatt. A mai tudatlanság már a mi felelősségünk. Számomra, kutatóként és tanárként is elsődlegesen az ismeretterjesztés lehetőségét jelenti a széppróza napja. Ha elmegyünk Prágába, minden Kafkáról szól, ha Ljubjanába, Prešerenről. Balatonfüred ebben példamutató, de Budapest, ahol Jókai hat évtizeden át élt, egy olyan emlékszobát tud csak felmutatni, ahová a pestiek is csak GPS-szel találnak oda. A második világháborúban lebombázott Petőfi-házzal megszűnt a budapesti állandó kiállítás. A magyar diákoknak pedig fogalmuk sincs arról, micsoda elődök koptatták ugyanazokat az utcákat, ahol ma ők járnak. A nem tudás szegényebbé tesz. A múlt értékeinek az ismerete azonban erősebbé, tartást ad.
Mikor, milyen indíttatásból és téma mentén kezdett el Jókaival foglalkozni?
Ez egy régi történet, talán nem is érdekes, próbálom azt összefoglalni belőle, ami tanulságos, utólag, még nekem is. Bár kiváló tanáraim voltak, sem a gimnáziumban, sem az egyetemen nem szerettem Jókait, sőt. A kanonizáció törvényszerűségeiről, és ezen belül is a romantika kanonizálódásáról írtam a doktori értekezésemet, és ekkor szúrt szemet, hogy Jókai körül van valami „rendszerhiba”. Az európai irodalmakban azt a romantikát, amelyet mi ma nagyra tartunk, a modernség költői, írói fedezték fel. Nagyjából úgy, ahogyan Babits felfedezte a Csongor és Tündét, és általában a romantikus lírikust Vörösmartyban. Ennek az az elsődleges oka, hogy a romantikus irodalom konfrontálta először az olvasót a modern individuum, az ember időbeniségének, a tudatalatti hozzáférhetetlenségének a problémájával. A romantika vetette fel először azokat a kérdéseket, amelyek azután a modernségben meghatározó tematikus csomópontokká váltak az irodalomban. Jókai prózájára is Bródy Sándor, Csáth Géza csodálkoztak rá először, de arról a modern elbeszélőről, akit ők felfedeztek maguknak Jókaiban, az irodalomtörténetírás nem volt hajlandó tudomást venni. Eleinte annak akartam a végére járni, hogy ennek mi lehetett az oka. Amikor felnőtt fejjel, a Konstanzi Egyetem fantasztikus könyvtárában kutatva újraolvastam A kőszívű ember fiait, teljesen elképedtem a nyelvén, a modernségén. A szöveg nyelvi leleményessége, gazdagsága, retorikai és narrációs eljárásai teljesen más szöveget mutattak, mint ami az általam addig olvasott irodalomtörténeti munkákból kirajzolódott. Az volt a benyomásom, hogy ez nem ugyanaz a regény. Ha a szövegre figyelünk, és nem csak a zanzásításokból ismert „sztorira”, akkor nyoma sincs annak a kardos-kalandos romantikának, amit a kritika évtizedeken keresztül ráfogott, és ami fiatalabb koromban engem is visszatartott Jókai olvasásától. Akkor döbbentem rá, hogy a Jókai-szövegek nyelvi-retorikai vizsgálatát, narratológiai elemzését nem lehet megúszni, ha meg akarjuk érteni ezt az életművet. Azóta is ezt csinálom. A magyar irodalom azért is volt nagyon peches a Kádár-korral, mert abból a nagy strukturalista, szemiotikai kutatási lázból, amelyik a világ szabadabbik felén a hatvanas évektől az irodalmi szövegek működésének mikéntjét szisztematikusan feltérképezte, mi nagyon kimaradtunk. A kilencvenes évek végén, az ezredforduló táján, amikor én elkezdtem Jókaival foglalkozni, persze nem ő volt az egyetlen szerző, akinek a szövegeiről, ezek retorikai, szemiotikai, narratológiai működésmódjáról, gyakorlatilag semmit nem tudtunk mondani. Ma már eléggé hihetetlen, de amikor elkezdtem Jókai szövegeit kutatni, sok pályatársam bolondnak nézett.
Tudományos munkássága mellett kiterjedt ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő tevékenységet is folytat. Illusztrált oktatási segédanyagot/tankönyvet írt Jókai életéről, szervezi és vezeti az ún. Jókai-sétákat, most pedig tudomásom szerint egy dokumentumfilm és egy Duna televíziós adás is készült Jókai Mórról, melyekben szakértőként működött közre. Mit lehet ezekről a projektekről tudni?
Nem csak kutató vagyok. Ha megkérdezik, mi a foglalkozásom, azt szoktam válaszolni, hogy magyartanár. Az irodalom és az anyanyelv nagyon fontos kellene, hogy legyen a jövő generáció nevelésében, mert olyan készségeket és képességeket tanulhatunk meg általa, amire semmilyen más terület, tantárgy nem ad lehetőséget. Az olvasástól a gondolkodás képességén át az empátiáig, a fantáziáig, hogy el tudjunk olyat képzelni, ami nincs. Ezek nem csupán a társadalom privát életében, de a gazdaság szempontjából is kulcstényezők. Ma Magyarországon ez nem magától értetődő. Magyarázni kell. Az ismeretterjesztést is ezért tartom fontosnak. Jókai Mór a magyar irodalom egyik „csúcsa”, de nem abban az értelemben, hogy még öt vagy tíz másik alkotóval osztozik a csúcson. Eggyel, maximum kettővel. „A” csúcsa. Irtózatos kulturális pazarlás nem tudomást venni róla. És hát nagyon jó olvasni, persze. A séta a Fiatal Írók Szövetségének az érdeme, Mészáros Márton barátom, aki akkor még aktív „fiatal” író volt, nagy tapasztalattal rendelkezett az irodalmi séták terén, ő már akkor csinált ilyet, amikor ez a mai sétadivat még sehol sem volt. Én egyfolytában azon törtem a fejem, miként lehetne az új kutatási eredményeket kiszabadítani az egyetem falai közül, aztán a beszélgetéseink során egyszer csak kipattant az ötlet, hogy csináljunk sétát. Marcival akkoriban közösen vezettünk egy hallgatói műhelyt, innen állt össze a „kemény mag”, akikkel aztán egy több hónapos, nagyon intenzív, sok száz munkaórás kutatás, tervezgetés, szerkesztés után meg tudtuk valósítani a Jókai-sétát. Egy fillér nélkül vágtunk bele, amikor készen lett, akkor Kollár Árpád, a FISZ akkori elnöke állt mellénk, a programot a FISZ ingyenes programként hirdette, és például ki tudtuk nyomtatni az információs füzetet. Az akkori alkotógárdából azóta többen kollégák lettek, Pataki Viktor a KRE adjunktusa, a FISZ jelenlegi elnöke mondjuk kortárs irodalommal foglalkozik, de Kiss A. Kriszta Jókai egyik legtehetségesebb fiatal kutatója. Górász Péter, aki Jókai magyar hangja volt éveken át, szintén irodalmár, a FISZ elnökségi tagja, az ő terepe is inkább az élő irodalom. Éveken keresztül ez volt a standard szombati programunk, lassan kétezer felé közelít azoknak a száma, akikkel sétáltunk. Hát ez a magyarázata annak, hogy a tévéműsor, a dokumentumfilm miért ilyen fontos. Ha életünk végéig sétálgatunk szombatonként, akkor sem érünk el annyi embert, mint egy tévécsatorna. A Duna csatornán az Álmok álmodói című új sorozatban készült egy epizód Jókai Mórról, aminek nagyon örültem, ez pénteken lesz látható. Az Egy asszonyi hajszál című dokumentumfilmet szintén a Magyar Széppróza Napján mutatják be, még én sem láttam, de kíváncsian várom. Régi vágyam volt, hogy készüljön egy modern szemléletű, fiatalos, ugyanakkor szakmailag precíz dokumentumfilm Jókairól, olyan, amit mondjuk meg tud nézni együtt egy osztály egy magyarórán. Amikor Erős Kinga, aki civilben az Írószövetség elnöke, felhívott, hogy ez a terve, és van hozzá pénz, paripa, fegyver, el sem akartam hinni. Nyilvánvaló volt, hogy csinálom. Kingával is, aki a forgatókönyvet írta, de a többi közreműködővel is nagyokat beszélgettünk az előkészítés során. Szabó Mihály a rendező-operatőre a filmnek, úgyhogy a képi világa garantáltan izgalmas, szép lesz szerintem.
A kötelező olvasmányok kapcsán tavaly kirobbant vita többek között a klasszikus magyar irodalom, főként Jókai Mór prózatermését, annak megítélését is érintette. Milyen álláspontot képvisel a „Jókai-per”-t illetően? Miért fontos Jókai ma? Mit ad, mit mond a mai olvasónak? Beleillik-e Jókai a 21. század emberének eszmerendszerébe, világképébe, egyáltalán képesek-e a diákok megérteni, értelmezni írásait?
Homérosz, Dante, Shakespeare, Jane Austen, József Attila vagy Kosztolányi Dezső beleillik? A múlt műalkotásai mások, mint a jelenéi, ez normális, és az is normális, hogy ezzel meg kell tanulnunk kezdeni valamit. Attól, hogy Rubens három gráciájából egyik sem kerülhetne ma a Vogue magazin címlapjára, ez a festmény még gyönyörű, akkor is, ha nem tudjuk, hogy a világ legnagyobb műalkotásai közé tartozik. Vagyis a kérdés inkább az, mit veszítünk, ha lemondunk arról, hogy el tudjunk olvasni egy kétszáz évvel ezelőtti szöveget, vagy a legnagyobb magyar író műveit. Az anyanyelv, a művészet nem csak a jelenben létezik, és aki nem fér hozzá a saját anyanyelvének, kultúrájának, művészeti hagyományainak a múltjához, annak nincsen jövője. Ez ilyen egyszerű. Értéktagadó korszakban élünk, a fogyasztás a pillanatnyiság filozófiáját tűri csak meg, aki az értékállóra tesz, az nem fogyaszt eléggé és elég gyorsan, útban van. Ez nyilvánvalóan meg fog változni, egyrészt, mert ha körülnézünk a világban, a sikeres országokban ez nincsen így, másfelől pedig a kimerülő erőforrások előbb-utóbb csak visszahozzák a divatba az értékálló dolgokat. Mint amilyen a művészet. A „kötelező” vita összességében pokolian nevetséges, ha az oktatás állapotára tekintünk. Ez körülbelül olyan, mint amikor valaki a Titanicon a vízbe pottyant hajcsatját siratja. A probléma az, hogy ha valakinek nincs szerencséje azzal, hogy hová születik, akkor sanszos, hogy nem tanul meg írni és olvasni. Ha nagyon cinikus akarnék lenni: nem teljesen mindegy, hogy a funkcionális analfabéta gyereknek mi a kötelező olvasmány? Egy kor színvonalán álló, korrekt iskolarendszerben a gyerekek megtanulnának olvasni, és ha megtanulnának, akkor az életkoruknak megfelelő szövegeket régebbi, klasszikus szerzőktől is be lehetne vinni a magyarórára, sikerrel. De ugye ez ma sokak számára utópia. Nyilván az az érem másik oldala, hogy a gyerekek nem azonos életkorban válnak alkalmassá az önálló olvasásra és szövegfeldolgozásra, az már egy mérföldes lépés lenne előre, ha a kötelező olvasmányok helyét átvennék a közös olvasmányok. Az, hogy Jókait ezekbe a „kötelezőkről” folyó sajtóvitákba évről évre belekeverik, számomra csak annyit bizonyít, hogy még ma is a címlapra lehet kerülni a nevével, el sem kell hozzá olvasni a regényeit.
A kötelező olvasmányok kérdéséhez visszatérve, milyen Jókai-köteteket ajánlana a fiatal olvasóknak A kőszívű ember fiai és Az arany ember alternatívájaként? Mik azok a Jókai-regények (vagy akár kisprózai munkák, tárcák, újságcikkek), amelyek ma izgalmas olvasmányul szolgálhatnának az oktatásban?
A Tempevölgy honlapjáról ingyenesen letölthető A Balaton vőlegényei című kötet. Ebbe kisprózát válogattunk, sokféle szöveg van benne, sokan használják és bevált. Az én aktuális kedvencem egy kisregény, az Aki holta után áll bosszút.
