„Megjelennek a régi vágyak és szembesülsz egy csomó mindennel a régi énedből. Olyan énkulcs ez, ami mindenkinek a saját kis ördöglakatját nyitja”- mondja Zemlényi Attila költő, a Műút főszerkesztője. Legújabb, Csonthéj című kötetéről, Borsodról és egyéb érdekességekről is beszélgettünk vele.
Tizenegy éve jelent meg utoljára versesköteted, legújabb, Csonthéj címűt pedig nem rég adta ki a Prae Kiadó. Mi tartott ilyen sokáig?
Fiúnk született, építkeztünk, több helyen is dolgoztam, beindult a Műút, ami egy időre teljesen háttérbe szorította az írást, nagycsaládos élet, ilyesmi. Az iskola is, ami a főállásom, pont ebben az időben alakult át, újult meg. Látod, kérdezel, én meg egyből elkezdek mentegetőzni. Szóval évekig minden fontosabb volt, mint a lírám, ami amúgy is eléggé anorexiás.
„Szerencs a gyerekkor merülő Atlantisza,/egy óra bringával a Holt-Tisza,/napszítta, löszfalú álom-szocializmus.” – írod az Ezüstnyár című szövegedben. A több verset meghatározó eltűnt idő nyomában hangulat nagyon szerethető. Ennyire érzelmes, nosztalgikus alkat vagy, ne talán tán jobb választás a bizonytalansággal szemben a gyerekkor sok szilárd kapaszkodója?
A kérdésben a jelen bizonytalanságára utalsz, ami nyílván egy kevésbé szerethető állapot mindenki számára, mint az arany- gyerekkor univerzuma, bár alkalmasint Zsigával újraélek ezt-azt. A nosztalgia szilárdítja meg, színezi ki ezt az időt, bevallva- bevallatlanul, mindenki szívesen babrál vele. Mindegy minek hívjuk, visszatekintésnek, számvetésnek, összegzésnek, a gyökere ugyanaz. Ez az atmoszféra megjelent volna, gondolom, a kérlelhetetlen Majakovszkijnál vagy az alanyi lázadó Sid Vicious-nál is, ha megérik. A saját gyerekkora mindenki számára érdekes, eszményi alapanyag, az enyém még egy másik világrend díszletei közt esett, számomra annál inkább.
A gyerekkorrekonstruálás új alapokra helyezte a szemléletmódod, okozott-e mélyebb átalakítást benned, újrafelfedezést?
Igen, Clive Barker Korbács című, zseniális regényében van egy jelentős dramaturgia szereppel bíró fényöltöny, ha belenézel a gyerekkorodba, pont olyan, mintha annak tárnád szét a szárnyait. Megjelennek a régi vágyak és szembesülsz egy csomó mindennel a régi énedből. Olyan énkulcs ez, ami mindenkinek a saját kis ördöglakatját nyitja. Van benne mindenféle retró, tárgyak, játékok, autók, mozgalmi dalok, kisdobos nyakkendők, amúri partizánok, paruszki, de leginkább stilizált emlékezet, torokszorító önámítás, önsajnálat, szplín, Back to the river!, fahajas, lehúzott redőnyös boltok.
Szerencs, Miskolc, csak két helyszín, ami meghatározza az életed, és részben egyes verseidet is. Mit adtak neked ezek a városok?
Mindent, más városokhoz nincs közöm. Mindig átutazóban és idegenül éreztem magam máshol. Ez a vidék, a csoki, cukor, az acél, a Zemplén a Bükk, a hegyek és a Hegyalja közelsége, ez az enyém. Párját ritkító szegénység és kimeríthetetlen gazdagság, végtelen sok kép és tükröződés, punk, garázsrock, alter és karcos blues, célszerű ipari romok, ás az azt körülvevő gyönyörű, heroikus táj, fa, hegy, víz.
A második kérdésre a Kemény Istvános válasz : családot, gyereket, autót.
Borsod külön sziget Magyarországon, annak pedig az egyik legszomorúbb. Miért hagytuk, hogy így legyen? Miért hagytátok, hogy így legyen?
Apám hajós volt és sokszor játszottam azt gyerekkoromban, hogy a szőnyeg a sziget, a padló a víz. A szigetre lehetett menekülni.
Nem hagytuk, mi egész egyszerűen ebben élünk, de ne gondold bántóan szomorúnak, csak a felületes szemlélő látja annak. Lehet, hogy szerencsétlenebb, elhagyottabb, csóróbb, de én el nem cserélném semmiért. Azt, hogy errefelé jobban meg kell szenvedni mindenért, akár a túlélésért, azt már megszoktuk, szinte mindig mindenki valamilyen egzisztenciális turbulenciában van. Kévés a jól tervezhető és kiszámítható jövő. Mondhatnám, hogy nincs, de nem lenne igaz, ilyen van. A sok kétség mellett valahogy még is van kis remény.
Záróra című szövegedben megidéződik a nyolc éve elhunyt Málik Roland költő. Kapásból tudnál mondani olyan, hozzá fűződő történetet, ami nagyon visszaadja az ő személyiségét?
Elég kedves sztori, hogy Roland élete első felolvasása, bemutatkozása abban a miskolci irodalmi szalonban volt, amit Máger Ágnesnél szerveztem. Nem tudtuk, hogy így lesz, de elsöprő sikere lett. Volt olyan speckó hangszíne, frivol intonációja, -- persze be volt rúgva --, hogy szinte végig sztendapolta a felolvasását, csúsztunk a röhögéstől, ő meg még jobban megmámorosodott. A 12 pohár című verse, itt, ekkor vált legendává. A már ismert költőtárs, akivel akkor olvasott fel, baromira meg is sértődött a nemtörődöm, zajos siker láttán. A négy égtáj felé fújtuk a füstöt az erkélyről, akárcsak a Máj Károlyos, endékás indiánok.
A borsod megyei Csobogó című kulturális magazint és az Új Holnapot is szerkesztetted, mielőtt a 2007-ben megalapult Műút főszerkesztője lettél. A kezdeti elvárások, célkitűzések, ötletek a jelenből visszanézve mennyire valósultak meg, mennyire vagy elégedett az elért eredményekkel, mire vagy a legbüszkébb?
Természetesen a Műút létrehozása a legszerencsésebb történés, amire a leginkább büszke vagyok. Az egy ritka konstelláció volt, barátokkal, arculattal, erős koncepcióval, rendkívüli motivációval. Úgy vélem ezt a szakma is, a város is, a közönség is érezte, és a mai napig szereti. Sose lett volna ilyen, ha nincs: Kabai Lóránt, Jenei László, Kishonthy Zsolt, Tellinger András, Bujdos Attila, Antal Balázs.
Nem túlzás, a Műút Magyarország egyik legfontosabb, legprogresszívebb irodalmi lapja. Hogyan tovább, terveitek szerint milyen feladatok várnak még rátok?
Személy szerint az én feladatom épp változik. A Műút feladata ugyanaz, full-full esztétika, magas presztízs, prémium minőség.
„Maga az irodalom is úgymond missziós területté vált” – nyilatkoztad néhány hónapja. Milyen ebben a bozóttűz fenyegette helyzetben misszionáriusnak lenni?
Egyre rosszabb, pont nem egy kulturális aranykor közepén vagyunk, és egyáltalán nem biztos, hogy megérünk bármilyen változást ebben. Nincs kit megváltani, nincs kit megtéríteni, nincs lázadás, pragmatizmus van. Nincs szent őrület, szent fogyasztás van. A Kardashian-kor gyermekei, kevés kivétellel nem igen kíváncsiak a betűkre, de azért mindig ott van valahol az Utolsó Olvasó, és a vizuális káoszban, a digitális forradalom és egy közelgő klímatrauma árnyékában, szép ez is.
Ayhan Gökhan
