AKI ÜLTETETT FÁT, VAN TÁBLÁJA – S AKIRŐL MINDENKI AZT HISZI, HOGY NOBEL-DÍJAS.

PEDIG NEM.

 

Teller Ede  

Budapest, 1908. január 15. – Stanford, California, USA, 2003. szeptember 9.

Mottó: 

A szenvedélyem: beszélni, tanítani. (Teller Ede)

A fa előtt álló tábla szövege:

Ezt a tiszafát Teller Ede, az atomenergia-kutatás úttörője, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja ültette 1991 szeptemberében

 

Az elültetett fa:

Tiszafa

Apró vagy közepes termetű fa; tipikusan 10–20, legfeljebb 28 m magasra növő fa vagy gyakran csak bokor. Koronája széles kúp alakú, a bokor termetűeké inkább tojásdad. Ormós, csavarodott göcsös, elágazó törzsének átmérője két (legfeljebb négy) méter is lehet. Fája vörösesbarna, igen kemény, tömör. körkörösen, az oldalhajtáson fésűsen állnak.

Dokumentum:

Újabb tiszafával gyarapodott a fizikusok fasora
Teller Ede és a fiatalok

 

– Az atomenergiát egyfajta mí­tosz lengi körül, s ezerszer jobban félünk tőle, mint amennyire kelle­ne... Csernobil fölösleges volt. Nem kellett volna megtörténnie. Hihetetlen nagy hibák kellettek a katasztrófához – mondta a bala­tonfüredi fiataloknak tegnap Tel­ler Ede.

Tudósok, professzorok, kuta­tók szerettek volna találkozni a világhírű atomtudóssal, ő azon­ban a diákokat választotta. Velük beszélgetett füredi látogatásán, melynek során a Tagore sétá­nyon, a fizikusok fasorában em­lékfát ültetett Teller professzor.

A balatonfüredi látogatás alkal­mával – melyen részt vett Kosáry Domokos, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia elnöke, Szentágothai János és Marx György professzorok – egykori iskolatár­sával, a több mint négy évtizede Balatonfüreden élő dr. Barcza István főorvossal is találkozott az Egyesült Államokban élő pro­fesszor. Nagy tudóshoz méltóan a világ legtermészetesebb módján, egyszerűen és közérthetően be­szélt múltról és jövőről, termé­szettudományról és atomkutatás­ról. Szemmel láthatóan jól érezte magát a diákok között.

Majd a Tagore sétányon több száz érdeklődő füredi polgár tapsa közepette elültette a rá emlé­keztető tiszafát.

„Ezt a tiszafát Teller Ede, az atomenergia-kutatás úttörője, az MTA tiszteletbeli tagja ültette1991 szeptemberében” – hirdeti tegnaptól a fizikusok fasorában az emléktábla. 

(Napló, 1991. szeptember 7.)

 

Ismét hazánkban járt a világhírű tudós
Paksról misztifikálás nélkül
Balatonfüredi interjú Teller Edével

„Az atombomba atyja” – hirdetik a lexi­konok, bár ő tiltakozik, ha így aposztrofál­ják. Az Egyesült Államokban él, ám ma­gyarnak tartja magát. Közel hat évtizede elhagyta Magyarországot, mégis kitűnően beszéli nyelvünket. A század első évtizedé­ben, 1909-ben született, a budapesti Minta­gimnáziumban érettségizett. Világhírű fizi­kus, aki csak a rendszerváltást követően, tavaly látogatott haza először. Addig nem lépte át hazája határait. Igen. Ő Teller Ede. Ritkán adatik meg egy megyei lap újság­írójának, hogy világhírű tudóssal találkoz­zék, beszélgethessen vele, interjút kérhes­sen tőle. Balatonfüreden erre lehetőség kí­nálkozott.

Professzor úr, az elmúlt héten interpelláció hangzott el a parla­mentben a paksi atomerőmű bőví­tése ellen. A megyénkbeli képviselő geológiai adatok alapján földren­gésveszélyesnek tartja Paks kör­nyékét, s katasztrófától félti az or­szágot...

Jó, hogy szóba hozta ezt a kérdést. Több mint 40 éve alakult meg az első reaktorbiztonsági cso­port, melynek elnöke voltam. Ala­posan vizsgáltuk, milyen kataszt­rófával járhat, ha egy földrengés során megsérül az atomreaktor. Megállapítottuk, hogy földrengé­sek esetén csak olyan gyorsulás léphet fel, melyet a reaktor burka könnyedén kibír, károsodások nél­kül. Sajnos atomreaktorok már sé­rültek meg, ám egyszer sem föld­rengés miatt. Ráadásul Pakson ezer év óta nem volt földrengés.

Ha már a paksi atomerőműről beszélünk, hadd kérdezzem meg, hogyan értékeli az atomerőmű tervezett bővítését?

Jó terv.

Nem tartja veszélyesnek, hogy ezzel hazánk energiaellátásának mintegy 60 százaléka egy helyről származik?

Pakson már négy darab 440 megawattos egység van. További két 900 megawattos egység bősé­gesen elég energiát ad ahhoz, hogy ha valamelyik blokkot le is kell állítani, ne kerüljön veszélybe az ország energiaellátása. S Paks tör­ténete igazolja is ezt. Ritkán volt szükség egy-egy blokk leállításá­ra, ám ha kellett, ezt minden továb­bi gondolkodás nél­kül megtették. S ez természetes is, hiszen szükségképpen a biz­tonságot kell mindenek fölé he­lyezni.

Oly sokat beszélnek energia-lobbyról, atomlobbyról, szén-lobbyról. Ön szerint léteznek ezek?

Lobbyk léteznek, ez biztos. Ám – azt hiszem – én a lobbyzás­nak a gyanúja alá sem kerülök. Ne­kem a világon semmi közöm nincs azon francia reaktorokhoz, melye­ket nagy valószínűséggel Magyarországon megépítenek.

Ezek a reaktorok biztonságo­sak?

Igen. Bár egy dolgot szeretnék hangsúlyozni: tökéletes, százszá­zalékos biztonság nem létezik. Mindig van egy kis hibalehetőség, s ez az atomreaktoroknál minimá­lis. Ez a parányi bizonytalanság pedig az operátorok kvalitásán múlik. Azon, hogy akik az erőmű­ben dolgoznak, milyen képzettek, milyen lelkiismeretesek. A cserno­bili katasztrófát is emberi mulasz­tások, felelőtlenség okozta. Ugyanakkor nyugodt szívvel mondhatom, a paksi szakemberek­ről csak jót hallottam. Még nem is jártam Pakson, amikor Ameriká­ban már elismerték tudásukat, szakképzettségüket, s ez, úgy ér­zem, elég biztonságot adhat. 

(Tóth János, Napló, 1991. szeptember 7.)

 

A lexikon írja

Magyar születésű amerikai atomfizikus

A Trefort utcai Mintagimnáziumban érettségizett, utána első díjat nyert az Eötvös-versenyen matematikából és fizikából. Itthon kezdett műegyetemi tanulmányait Karlsruheban folytatta vegyészmérnöki szakon. Rövid müncheni tartózkodás után Lipcsében fejezte be egyetemi tanulmányait, Heisenberg irányításával doktorált fizikából. Utána Göttingenben, majd Londonban lett egyetemi oktató. 1934-ben megnősült, majd Bohr mellett dolgozott Rockefeller ösztöndíjas kutatóként Koppenhágában. Itt ismerkedett meg George Gamow-val, a Szovjetunióból szerencsésen elmenekült fizikussal. 1935-ben Gamow mellé hívták meg a George Washington Egyetemre. A Földön megvalósítható fúziós magreakció ötletét Fermi vetette fel Tellernek 1941-ben. Ezután Chicagoban, majd Los Alamosban, miközben az odahívott fizikusok az uránon felfedezett maghasadás megszelídítésén (atomreaktor) illetve bombává alakításán (atombomba) dolgoztak, Teller az atombombával begyújtható fúziós „szuperbomba” megvalósíthatóságát kutatta. 1945 után a fizikusok nagy része befejezettnek gondolta az atombombával kapcsolatos kutatásokat, Teller azonban folytatni akarta. Miután 1949-ben a Szovjetunió is felrobbantotta saját atombombáját, a kiéleződött politikai helyzetben Teller megkapta Truman elnök támogatását a hidrogénbomba kifejlesztésére. Az általa irányított kutató csoport tervei alapján készült deutérium trícium bombával 1951-től kezdve hajtottak végre kísérleti robbantásokat a Csendes óceán felett. Közben Teller újra összeütközésbe került a fizikusok többségével (Oppenheimer ügy). Utolsó „nagy dobása” a „csillagháborús” rakétaelhárító terv volt az 1980-as években, melyet Reagan elnök karolt fel és amely végül is közvetve a Szovjetúnió felbomlásához vezetett. Az 1990-es években többször járt újra Magyarországon. Érdekes és lebilincselő előadásokat tartott, és magas állami kitüntetésben (Corvin lánc) is részesült. Ő volt az utolsó „marslakó”, aki saját megélt élményei alapján beszélhetett itthon a többiekről: Kármán Tódorról, Szilárd Leóról, Wigner Jenőről, Neumann Jánosról. 

(Dr. Radnai Gyula)

Teller Ede: SCHRÖDINGER MACSKÁJA

Kérem, én sok mindenen dolgoztam. A tudománynak egy egészen aktív időszakában tanultam, nagyon érdekes kor volt. A szenvedélyem: beszélni, tanítani. A munkám atomrezgések, spektrumok, atommagok, csillagok, és aztán úgy alakult a világ sora: háborús alkalmazások. De most nem beszélhetek mindenről. Itt egy új gondolatról fogok beszélni, amit a filozófia szempontjából az új fizika legfontosabb részének tartok. Schrödinger macskájáról lesz szó. Schrödinger érte el a kvantummechanika első nagy eredményét, a hidrogénatom szerkezetének leírását. De a kvantummechanika koppenhágai értelmezését nem szerette. Hogy miért nem, azt így fogalmazta meg: tegyük fel, hogy van egy macskám. Ezt beteszem egy ketrecbe és a ketrec mellé odateszek egy radioaktív készítményt, amely percenként 50%-os valószínűséggel bocsát ki egy alfa részecskét. Egy számlálót is odateszek, ami egy percre bekapcsol. Ha ez alatt a perc alatt jön egy alfa részecske, akkor a számláló megindul, kinyit egy kis ajtót, bejön egy kémiai méreg, amitől a macska meghal. Ha pedig nem jött alfa részecske ebben a percben, a macska életben marad. Én ezt nem figyelem. A kísérlet végén a macska állapotfüggvénye olyan, hogy a macska egy fél valószínűséggel él, és egy fél valószínűséggel halott. Heisenberg szerint – mondja Schrödinger –, ha most hirtelen ránézek a macskára, attól a tekintettől a macska tényleg meghal, vagy a macska tényleg megél. Hát kérem szépen – mondta Schrödinger –, én ebből egy szót sem hiszek. Ez így nem lehet. 

Az én nézetem az, hogy amit Heisenberg a kvantummechanika értelmezésében csinált, az helyes. Ő azt tárgyalta, hogyan lehet emberi ésszel elfogadni, hogy fémben az elektronok úgy is viselkednek mint részecskék, és úgy is viselkednek mint hullámok. Miért nem vagy az egyik, vagy a másik. A kvantummechanika elfogadja, hogy mind a kettő, és összeegyezteti. Hogyan lehetséges ez? Erre Heisenberg azt mondta: azt eldönteni, hogy épp részecske vagy hullám, csak úgy lehet, hogy egy megfigyeléssel belenyúlok az elektron állapotába. A kísérlet okozza azt, hogy a kísérlet tárgya így viselkedik vagy úgy viselkedik. Én ezt elfogadom, de van egy lehetséges ellenvetés. Az ellenvetés körülbelül ez: Mi egy megfigyelés? Ahhoz tartozik egy megfigyelő, kell az, hogy én megtudjam, hogy egy elektron itt ment át egy résen vagy ott ment át egy másik résen. Hogy én megtudjam, hogy a macska él-e vagy hal. De ennek az elfogadásához – így mondják az ellenvetők – azt kellene megértenem, hogy mit jelent megtudni, mi az, hogy egy ember elvégez egy megfigyelést és megtudja az eredményt. Mi magunkat nem ismerjük. Mi nem tudjuk, hogy mi a tudás. A fizikát úgy magyarázni, mintha tudnám, hogy mi a gondolkodás, ez abszurdum. Én ezt az ellenvetést szeretném megcáfolni azzal, hogy a Schrödinger macskájának példáján megmutatom: tényleg hol történik valami érdekes. 

A kvantummechanikában nem az az igazán érdekes számunkra, hogy így is lehet és úgy is lehet, hanem az, hogy ha így van vagy úgy van. A végeredmény mind a két állapot kölcsönhatásától is függ. Ezt úgy hívják, hogy interferencia. Ha egy kétréses kísérletet csinálok, ahol egy foton vagy egy elektron két résen mehet át, akkor az, hogy két résen mehetett át, meghatározza, hogy milyen valószínűséggel szólaltat meg egy ettől valamennyire távol levő detektort. Ha megtudom azt, hogy melyik résen ment át, azzal ezt az interferenciát megzavarom. A klasszikus fizika egyszerűségébe csak akkor tudok visszakerülni, ha ezt az interferencia-jelenséget megakadályozom. Amíg van interferencia addig a viselkedés nem klasszikus, hanem karakterisztikusan kvantummechanikai. 

Az én véleményem az, hogy a mérés fontos vonása az, hogy irreverzibilis. Hogy a mérés aktusát, ne lehessen visszacsinálni, mert ha a mérés után vissza lehetne csinálni, újra előállna az interferencia-állapot. Ha megnézik Heisenberg példáit, a mérés minden esetben össze van kötve egy irreverzibilis folyamattal. Schrödinger macskájának esetében a számláló jelzése, ami megállapítja, itt volt egy alfa részecske vagy nem volt, az irreverzibilis processzus. A számlálótól megindul egy áram, amiben nagyon sok részecske vesz részt, ezt visszafordítani nem lehet. Ha már a számláló bekapcsolva működött – éppen azért, mert a számláló jelzett vagy nem jelzett –, a macska él, vagy a macska hal. A kettő között már nem lehet interferencia. A két lehetőségről már klasszikusan szabad gondolkodni, úgy ahogy az ember józan eszével, a kvantummechanika komplikációi nélkül gondolkodna. 

A mérés tehát valami olyan folyamat, amiben az entrópia megnő, ezért ezt visszacsinálni nem lehet. De a kvantummechanika azt jelenti, hogy a mérés ugyanakkor eldönti, így vagy úgy, életben van-e a macska vagy nincs. Egy ilyen döntés a klasszikus mechanikában azt jelentené, hogy az entrópia egy kicsit fogy. A kvantummechanikában azt jelenti, hogy olyan esemény következett be, ahol az entrópia hihetetlenül megnő. Ugyanakkor bekövetkezhet az entrópiának egy kis fogyása is, mert hiszen választ kaptunk arra: él-e vagy halott a macska. 

Tovább akarok menni, és egy kicsit arról beszélek, hogy ez a világnézetünkben mit jelenthet. Most egy kis vallásos előadást fogok tartani. Nem azon célból, hogy a vallást védjem vagy támadjam, hanem csak azért, hogy ugyanezt a dolgot egy más oldalról magyarázzam. A múlt század fizikusai, a kvantummechanika előtti fizikusok vagy hittek Istenben vagy nem. De ha hittek Istenben, ha őszinték – kénytelenek voltak megvallani, hogy az Isten munkanélküli. Megteremtette a világot – valamikor 6000 évvel ezelőtt vagy 16 milliárd évvel ezelőtt, de megteremtette. Úgy teremtette, hogy abban ok legyen és okozat legyen. A teremtés aktusa a világ mozgástörvényét is meghatározta, utána a szabályokon változtatni már nem lehet, ebbe az Isten már nem tud beleszólni. Kérem, értsék meg: ezt a sajátos helyzetet a kvantummechanika megváltoztatta. Én nem állítom azt, hogy Isten létezik, én nem állítom azt, hogy Isten nem létezik. Én azt mondom, amit tudósoknak gyakran kell mondania: nem tudom. De azt tudom, ha Isten létezik a kvantumteóriában, nem munkanélküli. Az ok nem határozza meg egyértelműen a jövőt. És ez távolról sem üres állítás. 

Ezzel kapcsolatban még el akarom mondani a kvantummechanika nagy hősének egy meggondolását. Niels Bohrt akarom idézni. Niels Bohr nem a fizikáról beszélt, hanem arról, hogy mi az élet. Ez a macska, ez az egér, ez a pók él vagy nem él? Ez hogyan függ az élőlény molekuláris szerkezetétől? Ez egy világos kérdés, amire ma nincs válasz, de amire válasz lehet, és ezt Bohr nem is tagadja. Bohr azt mondja: lehetségesnek tartom – majdnem azt mondja, valószínűnek tartom, de ezt nem mondta, csak azt mondta, lehetségesnek tartom –, hogy a molekulák, az elektronok, az anyag részletes vizsgálatával az élet jelenlétét vagy nemlétét nem lehet eldönteni. Ezt Bohr nem állítja, Bohr azt mondja, hogy ez így lehet. Azt mondja, hogy ezt eldöntsem, talán olyan megfigyelést kellene elvégezni, ami az állatot megöli. Hogy az élet lehet olyasvalami, amit a fizika ismereteivel, a fizikokémia ismereteivel nem tudunk megfogni. Mert ha úgy beleavatkozunk, hogy megfogjuk, akkor az, amit látni akarunk, az már nincs, azt már megszüntettük. Ez ugyanabba a gondolatkörbe tartozik, mint a bizonytalansági reláció, mint mindaz, amit már mondtam. 

Mindebből valami nagyon fontos következik. Fontos, hogy észrevegyük, hogy a tudásnak miféle határai lehetnek, és miféle határai nincsenek. Hogy az élet micsoda? Kétségkívül nincs a világon ennél érdekesebb kérdés. Lehetséges, hogy erre a tudományon belül nem lehet felelni. Az is lehetséges, hogy erre van felelet, de a felelet olyan különös, hogy ilyen fajta lehetőség még senkinek nem jutott eszébe. 

Szólni szeretnék a fizika fejlődéséről. Ez nem csak abból áll, hogy részleteket pontosan megtudjunk, nem is csak abból, hogy alkalmazzuk, hanem abból, hogy valami új merül fel, amiről előzőleg azt kellett gondolnunk, hogy nem lehet. Ilyesmi megtörtént Kopernikusz idejében, amikor rájöttünk arra, hogy ha a világot legegyszerűbben akarjuk leírni, akkor mi itt, ebben a teremben nem nyugton ülünk, hanem egy nagyon gyors és eléggé bonyolult mozgásban vagyunk. Ezt akkor nagyon nehéz volt elfogadni. Egy egész új eszme kellett. Ezt a problémát aztán csak Newton zárta le azzal a nagyszerű és hihetetlen megállapítással, amiben a görögök nem hittek, előzőleg az emberek nem hittek: itt a Földön és fenn az égben, mindenütt ugyanazon törvények érvényesek. Hogy a törvények ilyen általánosak lehetnek, az azáltal jött létre, hogy elfogadtuk azt az abszurdumot, hogy mi gyorsan mozgunk a Nap körül, habár ezt időnként nem vesszük észre. 

Azt állítom, hogy a 20. század elején változások történtek, amelyek ennél a kopernikuszi fordulatnál még különösebbek. Éspedig két óriási változás történt. Az egyik: relativitás, ami azt mondja, hogy két esemény ugyanakkor történhet, de ennek igazsága attól függ, hogy ki nézi. Ha másvalaki nézi, akkor kénytelen lesz azt mondani, ez az esemény előbb történt, mint az az esemény. Ez ellentmond annak, amit mi úgy tudunk, ha becsületesek vagyunk, azt hisszük, másképpen nem is lehet. Ezt a nagy német filozófus, Immanuel Kant meg is fogalmazta. A geometriáról azt mondta, nagyon független a megfigyeléstől. Mert a geometriának úgy kell lenni, ahogy van, különben nem tudunk gondolkodni. Erre jön Einstein, és megmutatta, ez nem így van, és még mindig tudott gondolkodni. A másik újdonság a kvantummechanika, ami tagadja azt, hogy a múlt teljesen meghatározza a jövőt. Ez még Einsteinnek is túl sok volt. Einstein azt mondta: én el tudom képzelni, hogy a Jóisten a világot akármilyen szabályok szerint kormányozza, de azt nem hiszem, hogy ő kockázik. Én nem tudom, hogy mi a Jóisten. De azt tudom, hogy ha mi azt képzeljük, hogy többet tudunk előre mondani, mint a kockadobás lehetséges kimeneteleinek valószínűségeit, akkor az elektron hullámszerű és részecskeszerű viselkedése rettenetes ellentétbe ütközik. A jelenlegi fizika számunkra kizárja a jövő biztos tudását. Értsük meg: hogy a modern tudomány azt jelenti, hogy a jövő nyílt. Talán valamikor mindent meg fogunk érteni, ami megérthető, talán nem. Én arra fogadnék, hogy valamikor például 2976-ban valaki valami még sokkal abszurdabb dolgot fog mondani, ami sok mindent megmagyaráz, és amire kénytelenek leszünk azt mondani, hogy igaz. Arról nem lehet szó, hogy a tudománynak vége van. Ha mi attól félünk, hogy túl sokat ismerünk meg, akkor ezzel megszüntethetjük a tudományt. De az én személyes hitem az, hogy félni csak egy dologtól kell, és az a tudatlanság. 

Tudni – akármit tudunk – jobb, mint nem tudni. Ez 60 évvel ezelőtt közhely volt. Ma sokan kételkednek, attól félve, hogy talán túl sokat tudunk. Én azt hiszem, hogy amit eddig megtudtunk, az nagyon érdekes és nagyon szép. És én azt is mondom, hogy csak a modern fizika alkalmazása vezethet egy sokkal jobb jövőbe nem kizárólag a tudományon belül, hanem a társadalomban is. Itt az egyetemen, ahol tudásról beszélünk, két feladatunk van: tudni, és a tudást úgy továbbítani, hogy azt mindenki értse. Én ez utóbbihoz igyekeztem most hozzájárulni. 

 

Azt szeretném kérdezni, hogy mi a véleménye Professzor Úrnak Polányi Mihály Személyes tudás című könyvében kifejtett nézeteiről?

Én, mint fiatal fizikus megérkeztem Lipcsébe, Heisenbergnél tanulni. Az elvitte a diákjait Berlinbe, hogy meghallgassuk Einsteint. Elmentem, és az első 30 másodpercben mindent értettem. Attól kezdve mindig kevesebbet és kevesebbet. Mikor vége volt, gyönyörű időben elmentünk sétálni a berlini állatkertbe. Wigner Jenő is ott volt – és hogy magyarul beszéljek – én szépen lógattam az orromat. Jenő, akit már iskolás koromtól ismertem, hozzám jött, és megkérdezte: mi bajod van? Én nem hamisítok, nem mondtam semmi részletet, csak azt mondtam: én nagyon buta vagyok. Hát, ha a Wigner olyan udvarias lett volna, mint a hírneve, akkor ellentmondott volna. De nem mondott ellent, hanem azt mondta: bizony, a butaság, egy általános emberi tulajdonság. És ez megvigasztalt, mert ez úgy látszott, mintha igaz lenne, és igaz is volt, mert végeredményben kiderült, hogy a beszédet Wigner se értette. 

Amikor valami alaposan újat megértünk, akkor már egy kicsit nehéz megértenünk, hogy ezt miért nem értettük már régen. Mihelyt elkezdtük megérteni, nem értjük, hogy miért nem értettük már korábban. Miért kellett ezt darabonként megérteni? Miért szükségesek ezek a lassú lépegetések? Egy okból: buták vagyunk. Azt tudjuk, amit tudunk, és ami új, az nehéz számunkra. De azért ami új, ha igaz, az szép. 

 

Professzor Úr kémiát ment tanulni Németországba. Abban az időben, kémiában Németország a világcsúcson állt. Mi volt az a mozzanat, ami mégis a fizika irányába vitte el?

Az édesapám. Én nem akartam kémikus lenni, nem akartam fizikus lenni, én matematikus akartam lenni. Tudtam, hogy amiről a felnőttek beszélnek, az badarság. De amikor számokról beszéltek, akkor úgy látszott, mintha lenne benne logika. Ez nekem tetszett. Eljutottam Németországba, és csaltam. Kémiát tanultam becsületesen, de matematikát is. Gyönyörű történeteket hallottam például a Bolyaiakról. De volt egy tanárom, Hermann Mark, aki egy polimérkémikus volt, de nagyon érdekelte a fizika is. Ő mesélt nekünk arról, hogy nemcsak a fény, hanem az elektron is ilyen furcsa módon viselkedik, hogy néha hullám, néha részecske. Megmondta, hogy ezeket a kérdéseket már meg is lehet válaszolni, hogy a Heisenbergnek már van erre megoldása. Ez engem úgy érdekelt, hogy én hazamentem, és azt mondtam az édesapámnak: én most fizikát tanulok. Nem egyezett bele. Eljött velem Karlsruhéba, beszélt a tanáraimmal, megkérdezte, hogy mit csinálok, és a tanáraim valószínűleg udvariasabbak voltak velem szemben, mint Wigner Jenő volt, úgyhogy rábeszélték a papámat: ha én valamit nagyon akarok, hadd csináljam meg. Így történt. 

Professzor Úr, mennyi tudomány kellett még a meglévő korábbi tudáshoz képest ahhoz, hogy az atombombát fel lehessen robbantani?

Ha erre komolyan felelnék, akkor titkokat árulnék el. És nincs semmi a világon, amit jobban szeretek, mint titkokat elárulni. Azt hiszem, ezt idővel meg is fogják engedni. De annyit már ma elmondhatok, hogy amikor mi Los Alamosba készültünk, akkor nekem Wigner Jenő azt mondta: nem menj oda, mi csinálunk plutóniumot, az robban. Ha abból lesz nekünk elég, minden egyszerű lesz. És ebben Jenőnek nem volt igaza. Kiderült például, hogy még komoly problémák várnak megoldásukra. Egy kis darab plutónium nem robban, a másik darab sem robban. A kettő együtt igenis, mert akkor már a neutronok, amik sokszorozódnak, kevesebb valószínűséggel tudnak elmenekülni. Tehát a két darabot össze kell hozni. De itt van még egy nagy baj. Mivel a neutronok képesek sokszorozódni, az egész felrobban, mielőtt a két darab jól összejött. Tudja, ki oldotta meg? Sok ember részt vett benne, de főleg Neumann Jancsi. A megoldás megkövetelte, hogy nagyokat számoljunk, és mi fizikusok voltunk, nem számolóművészek. Neumann Jancsi nemcsak hogy egy számolóművész volt, hanem azt is tudta már, hogy a számítógépek hogyan fognak működni. Hogy mi hogyan tudjuk a plutóniumdarabokat elég gyorsan összehozni, kémiai robbanások alkalmazása segítségével, ezt részletesen ki kellett számítani. És erre a metódust nekünk a Neumann Jancsi adta meg. Mindezt azzal zárom, hogy bevallom: az atombombát nem csak magyarok csinálták. 

 

Most visszanézve Professzor Úr hogyan tartja humanista világnézetével összeegyeztethetőnek, hogy részt vett egy ilyen gyilkos fegyver kidolgozásában?

Nagyon szívesen elmondom, hogy ez tényleg hogyan történt. Kétféleképpen történt. Elsőféleképpen úgy volt – kénytelen vagyok bevallani, hogy ismét egy magyar fizikus – Szilárd Leó gondolt arra, hogy ezt meg kell csinálnunk, közvetlenül a második világháború kitörése előtt. Láttuk, hogy ha van egy anyag, ahol egy neutron bejön és kettő jön ki, akkor ebből robbanást lehet csinálni. Ezt az ötletet a Szilárd Leó már évek óta mondta. Azután felfedezték az urán hasadását. Szilárd nagyon okos ember volt, mindent tudott, azt is tudta, hogy kell rábeszélni Rooseveltet az atombombára. Úgy kell rábeszélni, hogy ő, Szilárd Leó, ír egy levelet, és Einsteinnel íratja alá, mert akkor azt Roosevelt el fogja olvasni. Sajnos a Szilárd egy dolgot nem tudott: nem tudott autót vezetni. De én tudtam! Hát eljött hozzám, hogy vigyem el Einsteinhez. Így keveredtem bele ebbe.

Addig, amíg az ellenfél Hitler volt, a tudományos közvélemény is azon volt, hogy szükséges, hogy nekünk meglegyen mindenfajta fegyverünk. Erre nézve Einsteinnek sem volt kétsége. Én láttam, hogy Szilárd, Fermi és Wigner Jenő hogyan dolgoztak, én is szívesen dolgoztam rajta, nem is volt kérdés. Azután, amikor a második világháborút megnyertük, akkor jött a nagy kérdés. Én korábban foglalkoztam azzal, hogy a csillagok hogyan csinálnak energiát. Ezért már analizáltam a hidrogénbomba lehetőségeit. De 1945. augusztus 15-én Oppenheimer hozzám jött, és azt mondta: a háborúnak vége, erről több munka nem lesz. Nekem már akkor megvolt a meggyőződésem, hogy nekünk minden lehetőségről tudnunk kell. Ha ezt meg lehet csinálni, akkor meg kell csinálni. Hogy aztán hogyan használjuk, használjuk-e egyáltalában, annak eldöntése egy demokráciában a közösség feladata. Nekünk csak két feladatunk van: megtenni és megmagyarázni. Az elhatározás; a felelősség nem a miénk, és nem lehet a miénk, mert az mindenkié. 

Oppenheimer döntésének eredménye az volt, hogy a munka négy évre lényegében leállt. Azután a szovjetek felrobbantottak egy atombombát. Hát eddig eljutottak, megelőznek-e? A tudományos vélemény nem volt közvélemény, mert a hidrogénbomba lehetősége és annak analízise nagyon titkos volt. Talán csak tucatnyi ember tudott róla. Ezek közül még kevesebbnek volt lehetősége arra, hogy Washingtonban meghallgassák. Ezek pedig egyhangúlag azt mondták: ne csináljuk, elég, több bomba nem kell. Én voltam az egyetlen, aki értett hozzá, és azt mondtam: meg kell csinálni. Ha én nem lettem volna ott, mások kitalálhatták volna, tényleg tudjuk, most, hogy nem sokkal később a szovjet tudósok is kitalálták, akik jó tudósok voltak. De én voltam az egyetlen, aki azt mondta, ezt meg lehet csinálni, és meg is kell csinálni. Én nem mondom, hogy ez különös teljesítmény volt, dolgoztak rajta mások is. De én voltam az egyetlen, aki azt mondta, meg kell csinálni.

Miért mondtam? Egy okot már elmondtam: tudni kell. Hogy azután a tudást például a szovjetekkel szemben hogy alkalmazzuk, vagy ne alkalmazzuk, az nem a mi dolgunk. A másik ok az volt, hogy én nem szerettem a szovjeteket, éspedig két okból. Egyből, ami nem volt fontos, és egy másikból, ami fontos volt. Ami nem volt fontos, amit mindenki tud, hogy Magyarországon 1919-ben, amikor én éppen 10 éves múltam, kommunizmus volt, és az nem volt szép. De hát én akkor gyerek voltam, sok mindent nem tudtam és nagyon hamar rájöttem a legfontosabb dologra, arra, hogy nem tudok mindent. És ez a szomorú gyermekkori tapasztalatom nem is nagyon befolyásolt. Magyarország az 1920-as években hivatalosan nagyon erősen kommunistaellenes volt. Én elmentem Németországba, és nekem bizony akkor már az volt az erős véleményem, hogy magam akarom megtudni, mi a kommunizmus. Ez a jövő zenéje? Ez szükséges? Jó vagy borzasztó? Én nyílt ésszel mentem ennek neki, és ezt igyekszem Önöknek bebizonyítani. Két legközelebbi barátom volt, az egyik Karl Friedrich von Weizscker, az öccse Németország elnöke lett. Ő elsőrangú fizikus, elsőrangú filozófus volt és kommunistaellenes, jól meggondolt okokból. De volt egy másik barátom, Lev Landau, egy orosz fizikus, Nobel-díjat is kapott, ő pedig a kapitalizmuson nevetett: ti milyen hülyék vagytok! Ti azt gondoljátok, ezt a szisztémát használni lehet? Az egyetlen, amit használni lehet, az a kommunizmus. Én csak hallgattam őket. A nézetem még mindig nyílt volt 1930-ban és 1933-ban. Volt egy jó magyar barátom, a Tisza Laci, akivel együtt dolgoztunk fizikán. Kommunista volt és becsukták, és nem volt lehetősége, hogy itt állást kapjon. Hát írtam egy levelet a jó barátomnak, Lev Landaunak, elküldtem hozzá a Tisza Lacit, el is ment Oroszországba dolgozni. Pár év múlva visszajött, és akkor már az orosz hatás alatt, Landau hatása alatt nem volt többé kommunista. Idővel Sztálin a becsületesen kommunista Landaut még be is zárta. 

Mindez engem nagyon befolyásolt. De utolsó része ennek az elhatározásnak olyasmi volt, amit mindenki ismerhet itt, egy könyv. Jól ismerik, egy magyar írónak az angol könyve: Sötétség délidőben. Egészen új könyv volt, amikor Los Alamosba mentünk. Ha még nem olvasták, olvassák el, gyönyörű könyv. Arról szól, hogy a kommunisták hogyan bántak azokkal, akik nem egészen engedelmeskedtek. A könyv háromnegyed részét el lehet olvasni, és argumentumok vannak ezen az oldalon, argumentumok vannak azon az oldalon, nem lehet tudni, mit akar mondani Koestler, melyik félnek ad igazat. Azután a könyv utolsó negyedében világos lesz, hogy Koestler azt mondta: amit Sztálin csinált, nem tartja semmivel sem jobbnak, mint azt, amit Hitler csinált. De ezt nem teszi meg anélkül, hogy előzőleg világosan megmutatná, hogy ő mindegyik lehetséges ellenérvre gondolt. Talán ez a könyv önmagában is meggyőzött volna. 

Én azt hiszen, hogy a világbéke a legfontosabb dolog. De azt is tudom, hogy a béke nem lesz abból, ha lefegyverkezünk. A béke akkor lesz, ha fegyverek vannak azoknak a kezében, akik a békét akarják, akik a békét nemcsak maguknak akarják, hanem akik a békét másokkal együtt akarják. Mi meg tudtuk nyerni a hidegháborút emberáldozat nélkül, és ez nagy teljesítmény volt. De nekem már 1945-ben is bizalmam volt, hogy Amerika háborút nem fog kezdeni, hanem az erejét a háború megakadályozására fogja fordítani. Remélem, hogy ez így lesz a jövőben is. Nemzetközi megállapodások szükségesek, de nem szabad a nemzetközi megállapodásokat arra korlátozni, hogy mit ne csináljunk. Össze kell ülnünk, és el kell határozni, hogy az általános fejlődés és az általános biztonság érdekében mit kell együtt csinálnunk. 

 

Mikorra valósulhat meg hidrogénfúzió ipari felhasználása?

Pár évvel ezelőtt Angliában jártam, Harvellben, ahol a fúziót nagyon jól csinálják. Megkérdeztem, mikor lesz belőle valami? Azt mondták, 2010-ben lesz egy modell, ami még csak modell. Amire én azt mondtam, ez nem jó. Tessék ezt megcsinálni 2008-ra, mert én akkor leszek 100 éves, és még szeretném látni, ezért eljövök. Ezen dolgoznak, én azt hiszem, hogy ezek a dátumok körülbelül helyesek. De hangsúlyozni akarom, hogy amikor a hasadási reaktort elkezdtük építeni, az két éven belül működni kezdett. A fúziós reaktort megkezdtük, és reméljük, hogy ötven vagy hatvan vagy hetven éven belül talán meglesz. Ami lassan megy, az azért megy lassan, mert nem egyszerű. Ami nem egyszerű, az költséges. Én hiszem, hogy a fúziós reaktor sikerülni fog, és annak nagy tudományos értéke lesz, mert gyönyörű kísérleteket lehet vele csinálni. Az anyag új formáját lehet kitapasztalni, mit csinál például a vas, ha tízszeresen összenyomjuk, ferromagnetikus marad-e. De nagyon valószínű, hogy a fúzió sokkal költségesebb lesz, mint akármilyen más energiaforma. Az energia, amire számítani lehet, és számítani kell, az a maghasadás energiája. Barátaim és én nagyon dolgozunk egy egészen biztonságos hasadási reaktoron. A hasadási reaktorok biztonsága ma is nagyon nagy. Ami nagyon szükséges, nem a biztonság emelése, mert az már nagyon nagy, hanem a terveket olyan egyszerűvé tenni, a biztonságot olyan világossá tenni, hogy azt még a sajtó is elhiggye. Látom, hogy itt Magyarországon a magenergiát jól használják. Fúziós energia is lesz. Tudomány lesz, de ehhez dolgoznunk kell azon, ami új. Nem kell félni, de létre kell hozni azt a társadalmi környezetet, ahol a tudásunkat a közösség helyesen fogja használni. (a Kossuth Lajos Tudományegyetem tiszteletbeli doktora 1997)

Marx György: TELLER EDE KÖSZÖNTÉSE 

Teller Ede egy nagyon szerencsés nemzedék tagja. Ennek az izgalmasan szép 20. századnak az elején született. Minekutána megnyerte az Eötvös Versenyt, egyetemi hallgatóként tanúja lehetett, hogyan bontakozott ki az emberi szellem egyik legmerészebb vállalkozása, a kvantummechanika. Fiatalon, elfogulatlan alkotókedvvel vehetett részt abban, hogy a fizikát kiterjesszék a kémiára és csillagászatra. Azután egyik főszereplővé vált a század történelmének alakításában, elsők közt realizálva a modern fizika erejét. Most azt figyeli, miként hat a fizika a biológia kiteljesedésére. A Magyar Tudományos Akadémia és az Eötvös Loránd Fizikai Társulat tiszteleti tagját, a Budapesti Műszaki Egyetem, Kossuth Lajos Tudományegyetem, Veszprémi Egyetem diszdoktorát, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli professzorát ma, kilencvenedik születése napján szülőföldjéről köszöntik a magyar fizikusok.

Életének első három esztendejében Ede egyáltalán nem beszélt, majd hirtelen tökéletes mondatokban kezdett társalogni. Otthoni étkezések során többször kijelentette: – Kérem, ne szóljatok hozzám, most egy problémán gondolkozom. – Elalvás előtt szeretett fejben számolni, például azt, hogy hány másodperc van száz évben. – Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy mindig más eredmény jött ki. – Ede könyörtelenül logikus. Az elemiben hittanórán tanulta, hogy kezdetben Isten teremtette az Eget és a Földet. – De ki teremtette Istent? – kérdezte. Az Édenkertben Isten arra ítélte a kígyót, hogy hason csússzon. – És azelőtt hogyan közlekedett a kígyó? – Tizenkét éves korára így emlékezett vissza: – Tudtam, hogy Shakespeare nagy író volt, de Verne Gyula kétségtelenül többet jelentett nekem. – Teller Ede számára a jövő mindig érdekesebb, mint a múlt. A kvantummechanikából is azt emeli ki, hogy a múlt nem determinálja olyan könyörtelenül a jövőt, mint azt Newton tanította. 

A Trefort-utcai Mintagimnáziumba járt, ugyanoda, ahol (Lord) Balogh Tamás, (Lord) Káldor Miklós, Kármán Tódor, Kürti Miklós, Lax Péter, Polányi Mihály is diák volt. Nem lehetett rossz iskola. Ede tizennégy éves volt, amikor Dr. Oberle Károly tanár úr egy bonyolult algebrai levezetést írt a táblára. Beszélgetést hallva hátrafordult: – Valami baj van? – Ede jelentkezett: – Tanár Úr ezt egyszerűbben is meg lehet csinálni! – A magabiztos tanár: – Gyere a táblához, lássuk! – Ede kiment és valóban egyszerűbben bizonyította a tételt. Erre Oberle igazgató úr (a legenda szerint) így reagált: – Szóval Teller maga egy zseni! Hát tudja meg, hogy mi itt nem szeretjük a zseniket. – (Ede szerényebben emlékszik vissza Oberle szavaira: – Úgy, akkor maga biztosan osztályismétlő!) – Látni fogjuk: Teller Ede életében nem ez volt az utolsó konfliktus. 

Tizennyolc éves volt, amikor megismerkedett a Maxwell-egyenletekkel: – Maxwell egyenletei valóban gyönyörűek. Amikor befejeztem tanulásukat, azon az estén meghallgattam Beethoven IX. szimfóniáját. A szimfóniát kicsit még a Maxwell-egyenleteknél is szebbnek éreztem, de mindenképp jóval nehezebbnek. – Ebben az évben nyerte meg a matematikai és fizikai tanulmányi versenyt. 

 

Teller Miksa, egy jólmenő, kulturált ügyvéd, tudatában volt fia tehetségének. Így összehozta az Edénél valamivel idősebb Neumann Jánossal, Szilárd Leóval, Wigner Jenővel. Edét igazából a matematika érdekelte, de apja józanul azt tanácsolta neki, hogy vegyészmérnök legyen, mert azzal pénzt is lehet keresni. Így Teller Ede beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, szorgalmasan be is járt, egészen karácsonyig. 1926. január 2-án azonban fölszállt a Karlsruhéba vivő vonatra, hogy apja bíztatására ott, a német vegyipar (I. G. Farben) fellegvárában folytassa tanulmányait. Az atyai felügyelettől távolabb kerülve kémia mellett matematikát is tanult – amíg Herman Mark professzorral nem találkozott. Mark erről ezt mondta: –Nagyon gyakran, az óra végén vagy már az óra alatt azt mondta ez a fiatalember: „Igen, ez igazán érdekes volt, de ha szabad szólnom, a Professzor Úr voltaképpen a következőt kívánta mondani.” Ezután – erős magyar kiejtéssel – elmagyarázta saját ötletét. És mindig igaza volt!

A fiatal professzor, Herman Mark a kvantummechanikáról beszélt hallgatóinak (1927!), mint a kémia új alapjáról. Ennek Teller nem tudott ellenállni, így lett vegyészmérnökből fizikus. (Ez a végzet nemzedéke más tagjait is elérte: Békésy Györgyöt, Andrew Grove-ot, Hevesy Györgyöt, Telegdi Bálintot, Wigner Jenőt – sőt még Neumann Jánost is. A szerző maga is ismeri ezt a magyaros csapdát, eredetileg ő is vegyésznek jelentkezett az egyetemre, de már első-másodévesként modern fizikát hallgatott.) 

Amikor elérkezett a nyári szünidő, Ede mindig hazasietett Budapestre. A hazaérkezés élményét rigmus örökíti meg: 

 Aki Karlsruhéban szenved éveken át,vonatból látja meg Jánoshegy szent ormát.  (Erdős Pál visszaemlékezése.)

A nyár folyamán barátaival végigtúrázta a budai hegyeket, a dobogókői kirándulást eposzban tették emlékezetessé. 

1928 tavaszán Teller Ede már Münchenben tanult a kvantummechanika nagy öregje, Arnold Sommerfeld mellett. A müncheni idillt egy baleset szakította meg: 1928. július 14-én Teller villamoson igyekezett a vasútállomásra, hogy kiránduljon a hegyekbe. Valószínűleg valami még érdekesebb kötötte le a gondolatait, mert elmulasztotta, hogy a pályaudvari megállónál leszálljon a villamosról. A már mozgásban lévő villamosról ugrott le. A hátizsák szokatlanul áthelyezhette a tömegközéppontját, a mozgó villamos előrelökte és a húszéves fiatalember nagyot gurult. Ahogy a villamos elment, észrevette, hogy egyik bakancsa összetépve előtte hever. Első gondolata ez volt: – Hogyan mehetek a hegyekbe bakancs nélkül? – De pár másodperc múlva észrevette a nagyobb bajt: lábfejének egy része a bakancsban maradt. 

Sebészeti műtét, részleges amputáció következett Münchenben és Budapesten, de Ede nem adta föl. Továbbra is jólesett neki gondolkodni, zongorázni, sakkozni; újra megtanult hegyet mászni, sőt pingpongozni is. Ezen az őszön visszatért Németországba. Nem Münchenbe, hanem Lipcsébe, ahol Werner Heisenberg, a kvantummechanika megalkotója volt ifjú professzor. 

 

– Az atomról nehezebb képet alkotni, mint a múl éjszaka álmát lerajzolni – írta. A fizikusok már használták a kvantummechanikát, de átérezték a bekövetkezett éles filozófiai fordulatot is. Az átlagos életkor Heisenberg intézetében 30 alatt volt. Ede még Heisenberget is le tudta győzni – pingpongban. – Heisenberg azonban ambiciózus ember volt. Egyszer világkörüli utat tett. Az egyik bosszú hajóúton olyan sokat pingpongozott egy ügyes japánnal, hogy ezután már sohasem sikerült legyőznöm.

– Heisenberg viszont ezt mondta Tellerről: – Teller logikus volt. Kollégái közül kiemelte hűvös logikája. Fiatal kora ellenére rendkívüli módon szabatos és határozott volt kérdéseiben és válaszaiban egyaránt. – Heisenberg mellett írta doktori értekezését: 

– Heisenberg egy egyszerű témát adott. A hidrogénatom után az ionizált hidrogén-molekula a legegyszerűbb szerkezet, egyetlen elektron mozog két proton vonzása alatt. Az alapállapotot egy dán már leírta. Heisenberg azt kérte, számítsam ki a gerjesztett állapotokat is. Egy mechanikus kalkulátoron dolgoztam, ami számokat produkált és zajt. Akkor jókat aludtam, főleg reggelente. Délután bementem a tanszékre beszélgetni és olvasni. Disszertációmon éjszaka dolgoztam. Én akkor 21 éves voltam, Heisenberg 28, hálószobája épp az én irodám fölött volt, ahol a zajos számológépet tekertem. Egyszer éjfél után lejött hozzám és megkérdezte: „Mikor lesz kész?” Azt feleltem: „Talán még egy év.” Mire ő: „Még nem elég az elvégzett munka?” Megnézte számításaimat és így szót: „Elég lesz. Írja le disszertációnak.” Máig sem tudom, hogy azért doktorálhattam-e le (1930), mert számitásom volt elég, vagy pedig az éjszakai zajból volt elege. De esküszöm: nem szándékosan zajongtam, hogy korábban doktorálhassak.

Teller első kutatási területe molekulaspektroszkópia volt. Legismertebb eredménye a Jahn-Teller-effektus: egy lineáris molekula alapállapota szükségszerűen elfajult, mert az óramutató járásával egyező és azzal ellenkező forgások egyenrangúak. Doktorálás után Göttingába ment, hogy James Franck (későbbi Nobel-díjas) tanársegéde legyen. Utána magyar állami ösztöndíjjal Enrico Ferminél volt Rómában, majd Rockefeller-ösztöndíjjal Niels Bohrnál Koppenhágában. Nyaranta továbbra is hazajárt. 1933-ban feleségül vette ifjúkori szerelmét, Harkányi Micit, ami a Rockefeller Alapítvány ellenkezését váltotta ki: – Nem fogunk nászutat szponzorálni! – Amikor 60 év múltán autón mentünk a Mátrába, Mátrafüreden Ede megállított, hogy fölidézze egy kettejük által – még egybekelésük előtt – eltöltött édes hétvége emlékét. 

«»

Koppenhágában Teller találkozott a Leningrádból emigrált George Gamowval, nagy kirándulásokat tettek motorkerékpáron. Amikor Gamowot a Washington Egyetem (Washingtonba) meghívta professzornak, ő két föltételt szabott. Az egyik az volt; hogy – Koppenhágához hasonlóan – minden évben rendezhessen egy elméleti fizikai konferenciát. A másik, hogy alkalmazhasson egy munkatársat, aki hasonló területen dolgozik. Így esett, hogy a 27 éves Tellert professzornak hívta Washingtonba: – Ez az ember mindent tud, mindent! – mondta Gamow. Teller nem tudott ellenállni a csábításnak, de amerikai vízum megszerzéséhez volt iskolatársának, az időközben lorddá avatott Balogh Tamásnak a protekcióját kellett igénybe venni. Tellertől azt kérték, hogy tanítsa meg az amerikai egyetemi hallgatókat az új fizikára: kvantummechanikára. (Ugyanezért hívták Neumannt és Wignert Princetonba, Lánczost Purdue-ba.) Sokan hallgatták, még az idősebbek is, pedig az Amerikában szokásosnál szigorúbban kollokváltatott. 

Teller figyelmét Gamow terelte a magfizika irányába. Gamow magfizikát tanított, többek közt azt, hogyan magyarázható meg az alfa-bomlás az általa fölfedezett alagút-effektussal. Beszélt a csillagok és a Nap energiájáról is: annak nukleáris eredete az angol Atkinson, az orosz Gamow és a német Houtermans koppenhágai sétáin rajzolódott ki. 1938-ban Gamow és Teller kidolgozta a termonukleáris magfúzió elméletét. Erre Teller így emlékezik: 

– Szerettem Gamowval dolgozni. Ő szívesen nevetett másokon, de azt is kibírta, ha mi rajta nevetünk. Soká szerettem aludni. Hajnali 10 órakor gyakran ébresztett föl Gamow hívása, aki elmondta aznapi vad ötletét, ami rendszerint hibás volt. De képzelőereje nagyobb volt, mint az összes sci fi-íróé együttvéve, közéjük értve Isaac Asimovot is. Eltűrte azt is, ha ellentmondtam neki De hetente egyszer megtörtént, hogy az ötlet jónak bizonyult, nem találtam benne hibát. Így dolgoztunk együtt. Gamowot az érdekelte, honnan ered a Nap melege. Az atommagoknak pozitív töltésük van, emiatt taszítják egymást. Amikor ütköznek, a fúzió két tényezőn múlik. Az egyik a Maxwell-féle sebességeloszlás: adott hőmérsékleten akadnak olyan atomok is, amelyeknek az átlagosnál lényegesen nagyobb az energiájuk. A másik a Gamow-féle alagútjelenség: az egymást taszító részecskék kvantum-alagutazással mégis egymás közelébe férkőzhetnek, ahol már összekapcsolja őket a magerő. E két tényezőt összeszorozva dolgoztuk ki ketten a termonukleáris fúzió máig érvényes elméletét. A két kis valószínűséget adó faktorhoz Hans Bethe még egy harmadikat is adott: két ütköző hidrogén-magból nem alakulhat ki stabil hélium-mag. A hidrogén fúziója csak akkor valósulhat meg, ha a közelség rövid pillanatában még egy ß-bomlás is bekövetkezik, így a magfúzió eredménye nehéz hidrogén lesz. A Nap melegét mégis elsősorban proton-proton fúzió szolgáltatja. Így értettük meg 1938-ban, hogy kis valószínűségek összjátékaként miként ragyoghat évmilliárdok óta a Nap, kellemes langyosan tartva Földünket. 

 

Maurice Shapiro mesélte, hogy először 1939-ben találkozott Tellerrel, amikor az a Chicagói Egyetemre látogatott. Három szeminárium futott: egy csillagászati, egy magfizikai és egy molekulaspektroszkópiai, és Teller mindhármon elmondta egy-egy aktuális munkáját. (A Nap energiatermelése, a ß-bomlás nukleonspint átfordító Gamow-Teller-átmenete, a benzol legalacsonyabb gerjesztett állapota). 

«»

1939 elején volt az a Washingtoni Elméleti Fizikai Konferencia, ami történelmet csinált. Ezen a Gamow és Teller által szervezett konferencián jelentette be Niels Bohr a maghasadás Berlinben tett fölfedezését. Az ezt követő eseménysorozat a Nap energiáját lehozta a Földre, és ebben a történetben Teller Ede nagyon aktív szereplő volt. Így mondta ezt el a pesti egyetem hallgatóinak: 

– A maghasadás által föltárt lehetőségek eleinte nem nagyon érdekelték az amerikaiakat. De volt ott egy magyar is, Szilárd Leó, aki nagyon sokoldalú ember volt. Még arra is képes volt, hogy az amerikaiaknak megmagyarázza a nukleáris láncreakció koncepcióját. Egy dolgot azonban ő sem tudott. Nem tudott autót vezetni. 1939 nyarán a Columbia Egyetemen dolgoztam New Yorkban. Egyik nap Szilárd odajött hozzám: „Mr. Teller, vigyen el Einsteinhez.” Mikor beléptünk a nyaralóba, Einstein – demokratikus ember lévén – a sofőrt is behívta. Ekkor Szilárd előhúzott zsebéből egy Roosevelt elnökhöz címzett levelet. Einstein figyelmesen végigolvasta és ezt mondta: „Nos, ez lesz az első eset, hogy az ember a magenergiát közvetlenül hasznosítja, nem úgy, mint korábban, a napsugár közvetítésével.” E szavak után aláírta a levelet: Albert Einstein.

Az Einstein-levél által elindított és a Pearl Harbor ellen intézett japán támadás után felgyorsított amerikai erőfeszítések első célja az volt, hogy Chicagóban megépítsék az első atomreaktort. Itt esett meg, hogy ebéd után az intézet felé sétálva Fermi megkérdezte Tellert: ha a maghasadásos atombomba által előidézett hőmérséklet magasabb, mint a Nap centrális hőmérséklete, nem lehetne-e vele termonukleáris reakciót elindítani? Teller első válasza negatív volt, de a gondolat nem hagyta nyugodni. 1942 nyarán Berkeley-ben egy bizalmas tanácskozáson Teller már a „szuper” (azaz hidrogénbomba) lehetőségéről tartott előadást. 

A chicagói atomreaktor decemberi sikeres indítása után Teller Edét meghívták Los Alamosba, hogy ő is dolgozzon a hasadási atombomba konstrukcióján. Az 1945. júniusi kipróbálás előtt Los Alamos igazgatója, Oppenheimer arra kérte Tellert, még egyszer számoljon utána: a plutónium-bomba melege nem idézhet-e elő termonukleáris láncreakciót a légkörben vagy az óceánban. – Itt nemcsak a fizika ismert törvényeit kellett figyelembe vennem, hanem a még föl nem fedezett törvényekre is gondolnom kellett. Az ilyen feladatokat szeretem, amikor széles skálán kell gondolkozni. – Konklúziója megnyugtató volt: atombombától nem indulhat be fúzió levegőben vagy tengerben – de nehéz hidrogénben igen! 

«»

Az atombomba története lassan már a történelemkönyvek lapjaira tartozik. Los Alamosban dolgozták ki a két félgömb gyors egyesítésével gyújtható urán-bomba (Hirosima) és az üreges gömb hirtelen koncentrikus berobbantásával gyújtható plutónium-bomba (Nagaszaki) szerkezetét. Teller ismerte föl, hogy a plutónium-gömb kémiai robbanószerek által előidézett implóziója során a szokásos fémsűrűségnél nagyobb plutónium-sűrűség is kialakul, ezért az atombombához szükséges minimális kritikus tömeg kevesebb, mint korábban gondolták. De Tellert mindvégig a magfúzió, a hidrogénbomba lehetősége izgatta. A futószalag mellett mindig ő volt a lázadó. 

Végül megtörtént a hirosimai és nagaszaki robbanás. Teller Ede mondta az Eötvös Egyetem hallgatóinak (1993): 

– Nagaszaki előtt a japán császár már megírta fegyverszünetet kérő beszédét. A háború a végéhez közeledett. Azt hiszem, hogy nem volt szükség a hirosimai bomba ledobására. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem volt szükség a nagaszaki bomba bevetésére. Hirosima előtt talán ezer ember tudta, mi fog történni. Hirosima után viszont milliárd ember állt értetlenül, hogy történhetett az atombomba varázslata Hirosimában. Nem lehetett megmagyarázni nekik, mert a tömegtájékoztatás arra szoktatta az embereket, hogy amit nem lehet megérteni öt perc alatt, az számukra megérthetetlen. Az atom és atommag elmagyarázásához bizony két óra kellene. Az értetlenségből aggodalom, a kis félésből nagy félelem támadt. Az emberek rettegni kezdtek a sugárzástól. Pedig már a gazdasági depresszió alatt figyelmeztette őket Roosevelt elnök: „Ne féljetek semmitől, csak a félelemtől.” Ezért hiszem, hogy Hirosima súlyos hiba volt.

1991-ben így panaszkodott Egyetemünk hallgatóinak: 

– Amikor megérkeztem az Egyesült Államokba, ott a műszaki haladást dicsőítették. Akkor ezt még kicsit eltúlzottnak is éreztem. De ma Amerikában, a modernség szülőföldjén, minden megváltozott. Ma azt írják az újságok, hogy a haladás elembertelenít. Szerintem azonban az ember abban különbözik az állattól, hogy tudományt teremt és tudományt használ. A tudomány és technika önmagában nem képes arra, hogy az emberiség minden baját megoldja. De ezeket a problémákat biztosan nem lehet megoldani a tudomány és technika segítsége nélkül.

«»

A 2. világháború után fejlődésnek indult a nukleáris ipar. 1947-ben Teller Ede lett a Reaktorbiztonsági Bizottság elnöke. A Bizottság külön foglalkozott minden tervezett reaktor elképzelhető legnagyobb üzemzavarával, mielőtt ilyen zavar egyáltalán előfordult volna. Így esett, hogy az Amerikai Atomenergia Bizottság kérte a Hanfordban évek óta üzemelő plutónium-termelő reaktorok fölülvizsgálatát. A Bizottság fölismerte, hogy a grafitmoderátoros, vízhűtésű reaktor strukturálisan instabil. Véletlen túlhevülés esetén elforr a víz, ez a neutronelnyelő anyag, így több neutron marad maghasításra, több lesz a hasadások által termelt energia, a pozitív visszacsatolás folytán megszaladhat neutron-láncreakció. A Teller által vezetett Bizottság nehezen ugyan, de elérte a hanfordi grafit-víz reaktorok leállítását. Ilyenek azóta csak a Szovjetunióban épültek, 1986-ban Csernobilban be is következett a Teller által előrelátott megszaladás. James Arnold mondotta Edéről: – lehet valaki jobb tudós, mint Teller; de ragyogóbb aligha. Mindig ezer lépéssel előtted jár.

Az atomenergia békés alkalmazásáról tartott genfi konferencia (1956) után Teller Ede részt vett az inherensen biztonságos (bolond-biztos) TRIGA reaktorok kifejlesztésében, amit emberi akarat sem tud megszaladásra ösztökélni. Több száz ilyen TRIGA kutatóreaktor épült világszerte, például Szlovéniában is. Teller Ede most is olyan atomerőművek építése mellett érvel, amelyekhez nem kell emberi kezelőszemélyzet, amelyek biztonságát nem is járulékos elektronika garantálja, hanem a természet törvényei. 

Amikor Alvin Weinberg (Wigner tanítványa, a negatív visszacsatolású nyomottvizes reaktor kifejlesztője) Tellert Fermi-díjra javasolta, Teller Ede döntő érelemének az amerikai atomreaktorok biztonságos működének elérését tekintette. 

– 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején két munkást szállásoltak be lakásunk egyik szobájába. Nem örültünk nekik, de a lakók udvariasak voltak. Németországban az 1920-as években nem volt határozott politikai nézetem. Egyik barátom, Weizsacker a nácik felé hajlott, másik barátom, Landau a kommunisták felé. De Sztálin birodalmában szerzett börtöntapasztalatai az ő véleményét is megváltoztatták. Ugyanez történt Koestler Arturral. Neumann János vitt el Koestlerhez. Könyve, a „Sötétség délben”; amit Los Alamosban olvastam, tette rám a mély benyomást.

Teller szülei, Emmi húga és annak családja Magyarországon maradtak. Emmi férje és édesanyjának bátyja 1944-ben a Holocaust áldozata lett. Szülei és húga a pesti gettóban érték meg a felszabadulást. Édesapja, Max Teller 1950-ben meghalt. 1951-ben Teller édesanyját, húgát és unokaöccsét kitelepítették Tályára. Másfél év után térhettek vissza Pestre, de közben elvették a lakásukat. Teller unokaöccse 1956-ban elhagyta az országot. 

1958-ban Teller Ede Washingtonban összetalálkozott Szilárd Leóval. Szilárd épp a Pugwash Békekonferenciát szervezte és biztatta Tellert: jöjjön el ő is Moszkvába, hogy a szovjet atomfizikusokkal megbeszélhessék a nukleáris leszerelés ügyét. Teller nemet mondott, azzal indokolva, hogy a szovjet hatóságok kihallgathatják, katonai titkokat kérdezhetnek, és nyomást gyakorolhatnak rá Magyarországon élő anyja és húga fenyegetettsége révén. A Pugwash Konferencián Szilárd ezt az „abszurd föltételezést” elmondta a szovjet delegátusnak, aki azt válaszolta, hogy Magyarország független állam, amit a Szovjetunió nem befolyásolhat. De másnap a magyar delegátus, Jánossy Lajos beszélt Szilárddal – és Teller édesanyja meg húga három hét múlva megkapták útlevelüket. 1959. január 18-án Ede találkozott velük San Francisco repülőterén. Szilárd Leó pedig levélben köszönte meg Jánossy Lajos segítségét (Fizikai Szemle 94/7). 

Térjünk vissza a késői 1940-es évekbe. Amikor a 2. világháború véget ért, a Los Alamosban dolgozott fizikusok boldogan siettek vissza békés egyetemeikre. Csak Teller aggódott, akinek közvetlenebb (családi) tapasztalatai voltak a nácikról és a szovjetekről: – A háború még nem ért véget. – Az első szovjet kísérleti atombomba 1949. augusztus 29-én robbant, négy évvel követve az amerikait. 1950. január 31-én Truman elnök – Teller javaslatára – a hidrogénbomba kifejlesztése mellett döntött. (A szovjet Politikai Bizottság hasonló döntést már 1949. szeptember 12-én meghozott.) 

A Teller által javasolt „szuper” kifejlesztése nem volt sima menet. Ulam kiszámította, hogy a sugárzási veszteségek miatt termonukleáris láncreakció nem alakulhat ki nehézhidrogénben (deutériumban). Lehetségesnek bizonyult azonban nehézhidrogén (deutérium) és szupernehéz hidrogén (trícium) keverékében. Az első termonukleáris robbantás – Teller Ede jelenlétében – a Déli Csendes-óceán egyik korallszigetén történt 1951. május 8-án. De ez a kísérlet még nem volt hordozható bomba. A hozzá vezető ötlet Teller fejében 1951-ben született meg, azt 1951. június 19-én Princetonban tartott titkos tanácskozáson ismertette. A hidrogénbomba szabadalmát az amerikai kormány Teller Edének és Stanislav Ulamnak ajánlotta föl, de azt így megosztva Teller nem írta alá. A „Mike” fedőnevű amerikai kísérletet 1952. október 31-én hajtották végre. Az első szovjet hidrogénboma-kísérlet –Andrej Szaharov tervei alapján – 1953. augusztus 12-én történt. 

Teller Ede 1962. december 2-án vette át a Fermi-díjat Kennedy elnöktől „a kémiai fizika és magfizika területén elért eredmények, a termonukleáris kutatásban játszott vezetőszerep és a nemzetbiztonságot erősítő erőfeszítéseinek elismeréseként.”

«»

Az atombombát és a hidrogénbombát egyaránt a Los Alamosi Nemzeti Laboratóriumban fejlesztették ki. De előre érezve a hidegháború és a nukleáris fegyverkezési verseny kiéleződését, Teller Ede nem volt elégedett a los alamosi lelkesedéssel és munkaintenzitással. Ezért – többek közt kontrollként – kezdeményezte egy második nukleáris fegyverlaboratórium létrehozását. Erőfeszítéseit a Nobel-díjas Ernest Lawrence és Luis Alvarez támogatta. Így 1952-ben Kaliforniában létrejött a Lawrence Livermore Nemzeti Laboratórium. Teller Ede maga is Kaliforniába költözött 1952-ben, sőt egy időre az új Nemzeti Laboratórium igazgatója is lett. Az első atombombák tömegpusztító „stratégiai” fegyverként mutatkoztak be. Később kiélesedett a tiltakozás a tömegpusztító fegyverek fejlesztése, gyártása, tárolása ellen. Livermore fő eredményei a „taktikai” szerepre szánt „könnyű nukleáris fegyverek” kifejlesztése területén születtek. 

Az atombomba két szubkritikus tömb szuperkritikussá történő egyesítésén alapul, ez korlátot szab a robbanáskor fölszabaduló energia növelésének. A hidrogénbombánál ilyen korlát nincs. Mindeddig a Szovjetunió robbantotta a legnagyobb (60 millió tonna kémiai robbanószerrel egyenértékű) energiát fölszabadító bombákat az 1960-as években. Ezeknél olyan nagy az elpusztítható terület, hogy a célzási pontosság kevésbé esik latba. Jól jött ez a Szovjetuniónak, amely repülési csúcstechnikában nem volt versenyképes az amerikai légierővel. Ezért fejlesztették ki a kisebb célzási pontosságú ballisztikus rakétákat, amelyek hidrogénbomba-robbanófejjel ellátva alkalmasak lehettek egész városok eltörlésére. Elsődlegesen ennek a fegyverkezési versenynek a terméke az „űrkorszak”, noha ma már fontosabbá vált a mesterséges holdak távközlési szerepe. A „számítógép-korszak” azután egy új reményt csillantott föl: a korábban kivédhetetlennek gondolt ballisztikus rakéták korai észlelését, pályaelemzését és elpusztítását. Teller Ede erre a Stratégiai Védelmi Kezdeményezésre rábeszélte Reagan elnököt. (Ez kapta később az ellenzéki Edward Kennedy szenátortól a „Csillagháború” becenevet.) A történészek hivatottak eldönteni, hogy ez az újabb amerikai csúcstechnikai kihívás mekkora szerepet játszott abban, hogy Gorbacsov szovjet elnök a Hidegháború befejezését kezdeményezte. Oláh György mondta egyszer a Magyar Televízióban: – Teller Edét gyakran kritizálták korábbi aktivitásáért, de véleményem szerint az atombomba mentette meg a békét. Meglehet, hogy béke legyen a Földön, ahhoz egy nagy botra is szükség van. Kostolany André, a sikeres párizsi pénzember pedig így vélekedett a Parlament épületében tartott 1997. évi világtalálkozón, aminek témája Magyarország képe a nagyvilágban volt: Az atomtudomány legfontosabb oszlopai magyarok: Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede. Közvetlenül a háború után hallottam Amerikában egy nagy rádióvitát Szilárd és Teller között. Parttól partig, az Atlantitól a Csendes-óceánig egész Amerika hallotta ezt. Ők ketten olyan angolsággal beszéltek, mintha épp Kecskemétről jöttek volna. Így ment a vita. Képzelhetik, hogy nekünk, magyaroknak, akik a rádió mellett ültünk, ennek hallatára mennyire megdobbant a szívünk.

 

Az A-bomba, a H-bomba kutatásában a legelsők közt jegyzik a magyar neveket. Ha gondolkodom – és logikusan akarok gondolkozni – Teller Edének – ő fiatalabb, mint én, de játszópajtások voltunk itt, a szomszédban, az Országház-téren – köszönheti ma Európa és az egész világ a szovjet rendszer összeomlását. Mert ő volt az, aki Reagan főtanácsadójaként állandóan biztatta:

 

„Elnök Úr nem engedni!” Amikor Reagan Gorbacsovval találkozott és Gorbacsov föltétlenül ragaszkodott ahhoz, hogy Amerika a lézersugaras rakétaelhárítás kísérleteit abbahagyja, az úgynevezett csillagháborús elképzeléseit elvesse, Teller volt az, aki az elnököt biztatta: nem engedni, nem engedni, az oroszoknak nincs ilyen elektronikájuk és célzórendszerük. Ez volt az oka annak, hogy Gorbacsov beadta a derekát. S a végén mi lett belőle? A szovjet rendszer összeomlása.

<> 

Teller Ede járt Magyarországon 1936-ban, azután forró és fagyos háborúk következtek. Szülőhazáját csak 1990 végén látogatta meg újra. Mint mondta: – Dolgozni jöttem, nem politizálni. – Első magyarországi reggelén már úton voltunk a Paksi Atomerőműbe, mert annak biztonsági rendszere érdekelte. Előre kiküldette annak leírását, azt szakértőivel leellenőriztette, kérdések kész sorozatával érkezett. A kérdéseket föltette, a válaszokat helyszínen ellenőrizte. És ő, mint a nukleáris biztonság talán legnagyobb prófétája és szakértője, Pakson teljes megelégedését fejezte ki. Teller Ede korábbi tapasztalatai alapján azt vallja, hogy az atomerőműben leggyöngébb láncszem az ember lehet. Ezért különösen kiemelte a Paksi Atomerőműben dolgozók magas szintű szakértelmét és felelősségtudatát.

Azóta Teller Ede szinte minden évben hazalátogatott. Találkozott állami, ipari és tudományos vezetőkkel. Véleményt mondott, ha kérték, és akkor is, amikor nem kérték. Az Eötvös Társulatban tartott előadásai, egyetemi órái mindig telt házat vonzanak, százak kíváncsiak szavaira, véleményére, tanítására. Találkozott iskolás gyerekekkel, falusi magyarokkal, a Magyarok Világszövetségével. Legjobban a katedrán érzi magát otthon, de tudhatja, tapasztalta: Magyarországon szeretettel fogadják, nevét és arcát mindenki ismeri. Ő fogalmazott így: 

– Újjászületett magyarnak érzem magam. 

1994. április 23-én Teller Ede a Magyar Köztársasági Érdemrendet vette át Göncz Árpád köztársasági elnöktől. Ekkor mondotta: 

– El kell mondanom, hogy évtizedeken keresztül nemlétező személy voltam Magyarországon. Számomra nagy esemény volt, amikor 80. születésnapom táján leomlott a Berlini Fal. Ezután újraszülettem Magyarországon. Most, mint újszülött magyar szeretnék bemutatkozni Önöknek.

 

Több mint ötven évig távol kellett maradnom szülőhazámtól. De amikor visszatértem, minden a régi volt: nemcsak az épületek, de a hangulat, a szellemiség is. Nem tudom, mekkora szerepem volt abban, hogy ez a visszatérés megtörténhetett, de bevallom: büszkeséget éreztem. Mindig is bíztam benne, hogy ami megtörtént, annak egyszer majd meg kell történnie. Azt képzeltem, hogy talán a jövő század közepén fog bekövetkezni. Hogy korábban megtörtént, hogy én láthatom ezt, hogy itt lehetek, hogy kicsit részese lehetek, az számomra mérhetetlen öröm és egy kis büszkeség forrása is. Köszönöm, hogy megerősítik bennem ezt a büszkeség-érzést. Erősen fogódzom bele, még akkor is, ha nem teljesen megérdemelt.

Teller Ede magyar iskolába, a Lauder Gimnáziumba is ellátogatott, hogy átadja a Teller-ösztöndíjat, amit Ronald Lauder létesített a legtehetségesebb diák továbbtanulására. Itt örömmel felelt diákok és tanárok kérdéseire. A tanár megkérdezte, hogy mi a szép a fizikában? 

 

Az, amikor bonyolultnak tűnő dolgokról kiderül, hogy milyen egyszerűek. Ha hajlandóak vagyunk bizonyos mértékű komplexitás befogadására, magasabb szintre érve egyszerűség lehet a jutalmunk. Hadd mondjak egy példát a művészetek köréből. A művészetek közt a zene nagyon különleges helyet foglal el. Nem köti semmi feltétel, csak a konvenció. Az építészetnek haszna van, a festménynek tárgya. De hogy a zenében mi szép, csakis azon múlik, hogy mi mit fogadunk el szépnek. Tudom, ezt nehéz elfogadni, míg élvezettel hallgatjuk a zenét, de azt gondolom, hogy a zenében az egyszerűség és komplexitás kontrasztját szeretjük. Ha túl egyszerű, előbb-utóbb unalmassá válik. Ha túl komplex, idegenszerűnek érezzük. Amikor egy szonáta ugyanazt a témát különböző skálákon mutatja be, és azokat éppen csak észrevehető módon fűzi össze, akkor örömet okoz, hogy a kapcsolatok felfogása érdekében oda kell figyelnünk. A zene olyan játék, ami az emberi megismerés folyamatát példázza.

Freeman Dyson, korunk egyik legeredetibb amerikai fizikusa így jellemezte jóbarátját, Teller Edét: 

– Bugyognak belőle az ötletek és a tréfák. Sok érdekes dologgal foglalkozott a fizikában, de egyik témával sem sokáig. Úgy látszik, a fizikát az élvezetért csinálja, nem a dicsőségért. – Hallgassuk tovább Dyson visszaemlékezését: 

– Egyik vasárnap családommal együtt hazafelé sétáltunk a Berkeley Egyetem campusa mellett fekvő dombon lévő házunkhoz. Házunkhoz közeledve különös hangokat hallottunk a nyitott ajtón át kiáradni. A gyerekek is abbahagyták a fecsegést, megálltunk a ház előtt és hallgattuk. Bach 8. Prelúdiuma volt, nagyszerűen játszva. Akárki is zongorázott, teljes szívét-lelkét beleadta. Szárnyalt felénk a muzsika, mint a mélyből felmorajló kórus, mintha az alvilági lelkek táncolnának lassú pavane-át. Csak vártunk, míg a zene véget ért akkor beléptünk. Benn, a zongoránál Teller Ede ült. Bocsánatunkat kérte: azért jött; hogy vendégségbe hívjon, de nem voltunk otthon, csak a zongora, kérvén, hogy játszanak rajta.

Teller Ede megkapta az 1997-ben elsőként kiosztott Magyarság Hírnevéért kitüntetést. Kilencvenedik születése napján mi megyünk ki hozzá, hogy elmondjuk neki: 

– Isten éltessen, Ede Bátyánk! 

(1998)

Gondolatai

Én abban hiszek, hogy tudni mindig jobb, mint nem tudni. 

Az ostobák nagyon leleményesek tudnak lenni ostobaságaik elkövetésében.

Csak mert valami nagyon bonyolult, még nem ok arra, hogy ne foglalkozzunk vele.

Tudományos tájékozatlanságunk állandóan újratermeli magát.

A megértés a legnagyobb intellektuális élmény.

A kormány beavatkozása mindig okozhat károkat.

A tudomány haladást eredményezhet, a haladásból hatalom származik; a hatalom felelősséggel jár. Ezt a felelősséget nem lehet megkerülni.

…a tudósok dolga a tudomány. A tudomány felhasználása a politikusok és végső soron a választók dolga.

A megértés soha nem lehet teljes.

Javíthatatlan optimista vagyok, de nem is akarok megjavulni.

Szeretek tevékenykedni. Hiszek abban, hogy csak tevékenységgel lehet következetesen élvezni az életet.

AZ ELSŐ, AKI MEGALAPÍTOTTA A LIGETET

Rabindranath Tagore

Kalkutta, 1861. május 7. – Kalkutta, 1941. augusztus 7.

Mottó:

A föld éghez szóló szavai a fák.

 

Terebess Gábor fordítása

A szobron elhelyezett tábla szövege:

Te nagyobb vagy, mint alkotásod

   életed szekere ezért

rohan egyre előre és előre, hátrahagyva

az alkotásodat… költőfejedelem.

Állíttatta Madhar Moitrexa 1984-ben.

 

A tábla:

Ha nem vagyok többé a földön, ó fám –
Susogtasd tavasszal megújuló leveleidet
Az erre vándorlók fölött:
A költő szeretett, míg élt.

Tábori Kornél fordítása

Az elültetett fa

Dokumentum:

Rabindranath Tagore Balatonfüreden. 

Rabindranath Tagore, a nagy hindu költő, aki, amint ismeretes, báró Korányi Sándor tanácsára Budapesten megszakította európai körútját, hétfőn kíséretével Balatonfüredre utazott, hogy ott keressen gyógyulást kimerült idegeire. A Gellért-szálló közönsége, valamint Rabindranath tisztelői meleg szeretettel búcsúztak a költőtől, akit valósággal elárasztottak virágokkal. Rabindranath Tagore, akit báró Korányi Sándor is elkísért Balatonfüredre, itt a fürdőigazgatóság vendégeként kezdi meg több hétig tartó kúráját dr. Schmidt Ferenc egyetemi tanár felügyelete alatt. Bánó Dezső kormányfőtanácsos, vezérigazgató, egy minden kényelemmel berendezett lakosztályt bocsátott rendelkezésére a fürdő világhírű vendégének, aki kedden már reggel hat órakor elhagyta hálószobáját, hogy a Balaton megkapó őszi romantikájában gyönyörködjék. 

Pesti Hírlap, 1926. november 3.

…

Tagore megkoszorúzta Jókai emlékművét Balatonfüreden. Tagore Rabindranath Balatonfüreden szombat délelőtt gyönyörű napsütésben fölke­reste Jókai Mór emlékművét és megkoszorúzta. Ta­gore elmondta, hogy ismeri Jókai műveit, köztük „bámulatos fantáziájú” novelláit, amelyekben Indiá­ról ír és ötvennél több angol nyelvű Jókai-könyvet tart az általa alapított indiai főiskola könyvtárában is. Nagy érdeklődéssel tekintette meg a régi nyara­lót, ahol Jókai legszebb műveit írta s azután lesé­tált a partra kíséretével s Kisfaludy Sándor szobrá­nak közelében, elültette a Tagore emlékfát, Tagore meghosszabbította balatonfüredi tartózkodását és csak a jövő hét közepén szándékozik hosszú indiai útjára elindulni.

Pesti Hírlap, 1926. november 7.

Rabindranath Tagore ismét egészséges. 

Rabindranath Tagore befejezte balatonfüredi gyógykúráját, amely kitűnő eredménnyel végződött. Az elmúlt este a „Balatonfüredi Daloskör” búcsú szerenádot adott tiszteletére. A költő szerdán délelőtt dr. Schmidt Ferenc egyetemi tanár igazgatóorvos társaságában és kíséretével két autón elindult Balatonfüredről és a Gellért-szállóba érkezett. Rövid idő múlva felment a királyi várpalotába, ahol Horthy Miklós kormányzó külön kihallgatáson fogadta. Majdnem egy órán át társalgott a kormányzó angol nyelven a költővel, aki azután a Liget szanatóriumba autózott. Délután dr. báró Korányi Sándor egyetemi tanár, aki annakidején a balatonfüredi kúrát rendelte számára, felkereste és kijelentette, hogy a költő néhány nap múlva nyugodtan kelhet hosszú útjára, amennyiben Port-Saidon keresztül Indiába hajózik vissza. 

Pesti Hírlap, 1926. november 11.

A füredi szanatórium vendégkönyvébe Tagore az alábbi sorokat jegyezte be: 

 

„Majdnem az egész világot bejártam, de az égnek és a víznek ezt a csodálatos szépségét, amely Balatonfüreden, a vízparton gyönyörködtet, sehol megragadóbbnak nem láttam. Noha október legvége: kiülhettem a szelíd, napfényes erkélyre és itt a szabadban dolgozhattam óraszámra. Balatonfüred szénsavas fürdője pedig visszaadta egészségemet, munkakedvemet és egészen megszüntette a kimerültségemet.

Magyarországról őszintén szólva, világszerte nagyon keveset tudnak és aki nem is álmodott ilyen értékeiről, csak az tudja megítélni, hogy milyen reveláció volt számomra a Balaton tündéri látványa." 

 

Tábori Kornél fordítása

 

Tagore emléke Balatonfüreden

Rövid idő alatt két kép vert gyökeret emlékezetemben. Az egyiken – 46 eszten­dővel ezelőtt készített, alaposan sárgult fényképen – Rabindranath Tagore áll ke­zében hatalmas csokor virággal. A másik: Tóth Mária virágoskertje, fehér, piros, bor­dóba hajló rózsákkal Balatonfüreden, a Tűzoltó utca 1. szám alatt.

– Szerette Tagore a virágot?

– Nagyon szerette, volt is része benne, amíg Balatonfüreden gyógykezeltette magát. Pedig ősszel járt nálunk. Az őszi virágok legszebbjei kerültek a szobájába.

Hinni lehet Tóth Máriának: ötven éven át dolgozott a részvénytársaság szanatóriu­mának fürdőjében, majd pedig az Állami Szívkórházban. Két éve nyugdíjas, és őr­zője Rabindranath Tagore emlékeinek.

Amikor 1926 nyárderekán, őszén a nagy hindu költő Balatonfüredre érkezett, már 13 éve magáénak mondta az irodalmi Nobel-díjat. S vállain 65 esztendő és egy so­kat szenvedett nép gondjaival világjáró körútra indult. Előadásokat tartott, élmé­nyeket gyűjtött, de Bécsben ledöntötte a betegség.

– A szíve volt beteg. Bécsben ajánlották neki Magyarországot – emlékezik Tóth Mária – Hozzánk már igen betegen érke­zett, az orvosok nagy gonddal kezelték.

– Egyedül jött?

– Nem, vele volt a titkára, a nevére már nem emlékezem…

Annál inkább emlékszik Lipták Gábor, aki a hindu költő születésének századik évfordulójára megírta Rabindranath Tagoretörténetét, magyarországi látogatását.

Európai előadókörútja során a költő kí­séretében volt egy hindu házaspár – a fel­jegyzések szerint – Malanobis kalkuttai egyetemi tanár a feleségével, s a titkára Pott Lujza német szobrásznő.

Az indiai asszony sűrűn postázott leveleiben számolt be Indiában élő atyjának az országjárás legszebb óráiról. Így maradt meg számunkra is a balatonfüredi hetek emléke, egy-egy epizódja.

A Tagore sétány nem véletlenül kapta ország-világ előtt híressé vált nevét a hindu költőről. Amikor Tagore a Balaton-parton sétált, már a kert második, hátsó részén is telepítették a nyárfákat. Tagore szerette a Balatont, a vidéket, a vizet, a csendet, a levegőt.

Sokat állt az erkélyen, onnan gyönyör­ködött a tó szépségében.

A 126-os számú szobát rendezték be Rabindranath Tagorénak. Szép, sarokszoba volt, ablakából gyönyörű panoráma tárult a szemlélődő elé. Korányi Sándor, aki Buda­pesten először megvizsgálta a költőt, nem orvossággal kezdte. Azt tanácsolta, hogy az életmódján kell változtatnia. Levegő, napfény, csend és nyugalom. Kör­nyezete azokban a hónapokban túlságosan is kímélte Tagorét. Keveset volt a levegőn, alig járt a szabadban, rövid sétáit is in­kább csak az ajtóból a gépkocsiig tette.

Az orvosok Balatonfüredet javasolták.

– Többször hallottuk, hogy dicséri a tiszta levegőt, és láttuk amint sétál a fák között. Olyan volt, mint egy pátriárka. Szép ősz haja, hosszú fehér szakálla mindenkit lenyűgözött. Sugárzott belőle a kedvesség, a szeretet. Csak azon voltunk, hogy ha le­het, akkor a közelébe férkőzzünk.

A fürdésről is sokat tud mondani Tóth Mária. Az ő beosztása volt a fürdő kezelése. Rabindranath Tagore pedig rendszeresen vett szénsavas gyógyfürdőt.

– Esténként az erkélyen állt és gyönyör­ködött a balatoni naplementében. Magyarországon is betartotta a hindu szokásokat, csak akkor indult el kíséretével a szénsa­vas fürdőbe, amikor a Nap már alábukott a határon. Tagore kapta a 16-os számú nagy szalont. Ez különleges fürdő volt. A rendes fürdőszobákat csak kis szalon néven emlegettük akkoriban.

 „Kétségtelen, hogy Tagore nagyon meg­szerette Füredet és környékét. Kijárt a kö­zeli falvakba, s kereste, kutatta a magyar népviseletet. Csaknem könnyekig megható­dott, amikor a keszthelyi gimnázium diák­jai a tiszteletére rendezett ünnepségen ma­gyar, nótákat énekeltek és csárdást táncol­tak. Minden érdekelte, ami a patinás für­dőhely múltjával összefüggött... Könyveket kért, s többször visszatért a magyarok ázsiai eredetére, s az így fellelhető, ősi hin­du és magyar kapcsolatokra” – írja köny­vében Lipták Gábor.

Tagore szerint: a legigazibb művészet az ének. Tiszta, sallangmentes. Maga is sok dalt szerzett... Egy könyv Rabindranath Tagoréról, egy gondolat, mely emlékét idézi, egy emlék­plakett és lassan-lassan fellebbentjük a félévszázados fátylat a szunnyadó emlé­kekről.

– Az emlékplakettet nagyon őrzöm. Ak­kor kaptuk, amikor Tagore születésének századik évfordulóját ünnepelték Kalkuttá­ban. Onnan küldték a plakettet hármunk­nak, akik Tagore körül éltünk azokban a napokban. Dr. Marcellné, akit akkor csak Teréz nővérnek szólítottak, ápolója volt a hindu költőnek. Holczhauser Béláné szer­vírozta az étkezését, én pedig fürdőmester voltam és ott találkoztam vele. Úgy látszik, nem feledkeztek meg rólunk, pedig már jó pár esztendő elmúlt akkor a látogatás óta.

Tóth Mária ott volt az emlékfa ültetésé­nél is. Tagore a sétány szélén, közel a ha­jókikötő mólójához ültette el a fát. Hosszú, hindu köntösben volt, melynek bő ujja sze­líden omlott finom mozdulatú kezére. A fején sötét, magas föveget viselt, mely alól tiszteletet parancsolóan ugrott elő markáns, szikárnak tűnő arca.

– Azt beszéltük egymás között, hogy a hindu legenda szerint, akinek az elültetett fája gyökeret ereszt, megered, az megéri majd a fa kilombosodását is.

Tagorén beteljesedett a legenda. Még 14 esztendeig élt és dolgozott. Balatonfüreden nyerte vissza egészségét, munkabírását.

A balatonfüredi Állami Szívkórházban dr. Debrőczi Tibor igazgató három képet is őriz Tagoréról. Az egyik az a bizonyos, 1926-ban készített felvétel, amelyen a faül­tetés pillanatát örökíti meg. A füredi helytörténeti múzeum Tagore szobájába szánta a többi, a hindu költőre emlékeztető tárggyal együtt.

– Arra is emlékezem, amikor Tagore el­utazott azt kívánta, hogy mindenki olyan jól érezze magát nálunk, mint ő! – mondta Tóth Mária búcsúzásunkkor.

Akik közelebbről megismerték, elutazása után könnyet ejtettek. Olyan ember utazott a messzi Indiába, akit a szívükbe zártak rövid idő alatt.

Gáldonyi Béla, Napló, 1972. június 22.

A szobra

Ezt az új változatot 2005. június 25-én avatták, 92 cm magas, 120 kg. Az indiai kormány ajándéka. A part menti sétány 1957 óta viseli Tagore nevét. A hindu költő által ültetett fa előtt állítottak fel Tagore fejszobrát, melyet 1956-ban az indiai kormánytól kapott ajándékba a város, ez Rasithan Kashar alkotása volt. 

 

 

A lexikon írja:

1913-ban világszenzáció volt, hogy a legtekintélyesebb irodalmi elismerést és jutalmat jelentő Nobel-díjat egy indiai író-költő-drámaszerző, iskolateremtő, olykor államférfi kapta meg. Indiában az akkor már 52 éves, bengáli anyanyelvén és angolul egyforma biztonsággal fogalmazó írásművész már nagyhírű, nagy tekintélyű férfi volt. Európában azonban csak egy évvel a nagy jutalom előtt megjelenő, angol nyelvű költeményes kötete keltett irodalmi körökben feltűnést. A Nobel-díj előbb széles körű figyelmet, majd irodalmi világhírt hozott a számára.

A soknyelvű India egyik legnagyobb lélekszámú területe a bengáli nyelv otthona. Fővárosuk Calcutta, s azt a helységet, ahol a Tagore család ősidők óta élt, ahol nagybirtokuk volt, s idővel a híres költő egyetemi színvonalú iskoláját megteremtette, Sántinikétánnak hívják. A nagyvilágban igen gyakran utazgató költő újra meg újra ide tért haza, bár Calcuttában született és 80 éves korában ugyanott halt meg. Természetesen a gazdag és nagy tekintélyű családnak ott is volt palota fényű és nagyságú otthona. 

Apja egy vallási és társadalmi reformtársaság vezetője volt. Az indiai hagyományok, a szanszkrit irodalom tudósa, a politikai életben is nevezetes férfi. A családi otthonban a gyerekek a felnőttekkel együtt olvasták rendszeresen a hindu vallás ókori szent iratait, az Upanisadokat. A számos fiú kisgyermekkortól egyformán tudott bengáliul, szanszkritul és angolul. Rabindranath iskolás korában már biztonságosan verselt mind a három nyelven.  21 évvel idősebb bátyja Dvidzsendranat Tagore már öccse születésekor népszerű költő és irodalomtudós volt, de később kitűnt a festészetben és a zenében is, idősebb korában nevezetes matematikus és filozófiatudós volt. Példája és nevelőereje fontos hatással volt a kisöccsére.

17 éves korában apja Angliába küldte, hogy jogot tanuljon, de a jogtudomány alig érdekelte, a joggyakorlathoz pedig semmi kedve sem volt. Megtanulta, amit otthon elvártak tőle, de lelkesen vetette rá magát az angol irodalomra és a zenére. Később nemcsak több hangszeren játszott, hanem előbb ismert verseket zenésített meg, majd maga komponált olyan dalokat, amelyeknek ő írta a szövegét is. Ezek máig népszerűek, országszerte éneklik őket. Amikor hazatért, egy hindu mitológiai tárgyú zenedrámával lépett az irodalomba és a művészeti életbe.  A kilencvenes években otthon élt a sántinikétáni birtokon. Gondosan gazdálkodott, írta verseit, olykor mesedrámákat szerzett, regényeket, meséket alkotott. Ezek hamarosan olyan népszerűek lettek, hogy a kiadók szívesen fogadták az írásait. Hosszú élete folyamán több mint ötven verseskötete jelent meg. Költeményeinek egy részét maga fordította angolra. India ez időben angol gyarmat, az angol kultúra azóta is otthonos Indiában. Calcuttában angol kiadók is voltak. Így könyveik eljuthattak Angliába is. Az irodalomértők Londonban is kezdték megismerni és nagyra tartani Tagorét. A két nyelven megjelent versei formailag különböztek egymástól. A bengáli verses szövegek a hagyományos versformákban készültek, rímesek, ütemesek, olykor időmértékesek voltak. Kedvelte a „szlóka” formát, ezt a 16 szótagos, párrímes sorokból álló költeményalakzatot. Ez az ősi szanszkrit eposzoknak – a Mahábháratának és a Rámájanának – a versformája volt. A rövid költemények hagyományos népdal alakzatokban váltak népszerűekké. Otthon tehát Tagore a verstan szent hagyományainak őre volt. Angolul azonban a nyugaton éppen divatos szabadversekben szólalt meg. Így, ha a fordítás szó szerinti is volt, itt modernnek hatott.

A politikától jó ideig távol tartotta magát. De 1905-ben, amikor fellángolt Indiában is a nemzeti szabadságvágy, Tagore egyetértett a mozgalom céljaival. Újságcikkekben és röpiratokban is lendületesen hirdette a nemzeti szabadságvágyat. De tiltakozott minden erőszak ellen. Megegyezést remélt az angolokkal. Úgy remélte, hogy végül a szabad India egyenrangú barátja lesz a kulturált, nyugati Angliának. Ezért nem tudott együtt küzdeni a passzív ellenállásban is konok és harcias Gandhival, még kevésbé a nyílt háborúra is kész Nehruval. Éppen ezért Angliában az irodalmi és a politikai közvélemény nagyra becsülte és népszerűsítette Tagorét. Amikor népművelő és népnevelő szándékkal megalapította a sántinikétáni iskoláját – amelyet idővel világhatású egyetemmé fejlesztett –, az angliai pedagógia és kultúrpolitika hatásosan segítette. Gyakran járt is Londonban. 1912-ben ott állította össze válogatott költeményeinek kötetét. A címe szanszkrit volt: Gitanjali, ami Áldozati énekek-et jelent. Nemcsak Angliában, hanem hamarosan Európában is és Amerikában is irodalmi szenzáció volt ez a verseskönyv. A következő évben – 1913-ban – ezért kapta a Nobel-díjat, amely az élő világirodalom első vonalába emelte.

Már ez időben is szívesen utazgatott európai országokban, azonban amikor 1914-ben kitört az első világháború, visszahúzódott indiai birtokára. A háborús felek közt annak a látszatát is el akarta kerülni, hogy ezen vagy azon az oldalon áll. Hirdette, hogy ugyanúgy szereti a németeket, mint a franciákat, pártolja az oroszokat és a szláv nemzeteket. Amikor 1917-ben kitört az orosz forradalom, ezt lelkesen köszöntötte. Idővel ellátogatott a Szovjetunióba is, ahol ugyanúgy ünnepelve fogadták, mint az ellentáborban. Ő igyekezett minden törekvést megérteni mindaddig, amíg a fasizmus rémületbe nem ejtette a világot, és a világgal együtt őt magát is. Már Mussolini Olaszországától is idegenkedett, mikor azonban Németországban uralomra került, majd világrémületté vált Hitler horogkeresztes uralma, haragos indulattal fordult ellene. A harmincas években vissza is húzódott az indiai otthonba, főleg iskolájával törődött. Holott előbb, a húszas években a legtöbb európai országot meglátogatta. 1926-ban heteket töltött Magyarországon, Balatonfüred gyógyvizénél. Ott emlékét őrzi a róla elnevezett sétány, mellette a part és az a fa, amelyet ő ültetett hálából a gyógyulásáért.

Otthon és a nagyvilágban nagyhírű tekintély volt, de egyik indiai politikai árnyalattal sem tudott egyetérteni. A békés szabadságvágy gyanús a harciasok előtt, még gyanúsabb a szabadság ellenfeleinek szemében. Közben otthon is, a nagyvilágban is a legolvasottabb írók, költők közé tartozott. És reménykedve bízott az eljövendő – békésen eljövendő – nemzeti szabadságban. Ez azonban csak a második világháború befejeződése után valósult meg. Tagore néhány évvel előbb, 1941-ben halt meg, 80 éves korában, abban a calcuttai családi otthonban, ahol született.

A szanszkrit ókori remekművek alkotói óta ő a leghíresebb indiai író-költő. 

Hegedűs Géza

 

Rabindranath Tagore: AZ IRODALOM DICSŐSÉGE 

Jókai Mór Magyarország nagy írója. A napokban ünnepelték irodalmi mű­ködése kezdetének ötvenedik évfordulóját. Az újságolvasók meggyőződhettek arról, hogy annak az országnak egész né­pe milyen energikusan csatla­kozott ahhoz az ünnephez.

Ha az ember az arról szóló tudósítást olvassa, nyilvánvaló­an eszébe jut az az együttér­zés, amely a mi országunkban Bankim Csandra halálakor volt érezhető.

Megszégyenülve érzem ma­gam, ha ezzel kapcsolatban ar­ra kell emlékeztetnem, hogy egész Franciaországot mennyire érintette a Victor Hugo ha­lála után szomorúság, mert Franciaország Európa csúcsa. Ez az élettelen Bengál még csak nem is hasonlítható Ma­gyarországhoz, a hősök anyjá­hoz. Mindamellett viszonylag kevesebb tétovázással meg­említhetem a nevét.

Hogy mi az oka annak, minden erőfeszítésünk ellenére sem va­gyunk képesek nagy emberein­ket tisztelettel és szeretettel be­mutatni, miközben Európának egy kicsiny, gyenge állama, ben­ne a királyok és alattvalók, együtt képes egy szerény eredetű iro­dalmat olyan túláradó érzelemki­töréssel koronázni?

Annak a fő oka az, hogy ott az írókat és az olvasókat egy és ugyanazon élet élénkíti, a kettő nem különül el. Ott az ország egész népe együtt egy nemze­tet formál. Szemük előtt közös céllal a nemzeti haladás felé menetelnek. Köztük azt a sze­mélyt, aki megmutatja az egye­nes utat, egytől egyig mindenki hálával illeti.

A mi országunkban nincsen ilyen útitárs, ennélfogva senki nem válhat híressé ezáltal, hogy az embereket olvasásra készteti. Bankim a bengáli iro­dalom számára királyi olvasott­ságot teremtett, de jaj, hol van a bengáli irodalom? Hol a ben­gáli nemzet? Hányan írnak bengáliul? Mennyi a száma a bengáliul olvasóknak? Hol van az a nemzeti szív, amelyet a bengáli irodalom rabul ejteni re­mélhet?

A régi időkben, amikor olyan dolog, mint közös nemzet még nem létezett, létezett leg­alább a királyi udvar. Az udvar képviselte az általános töme­get. Ha az irodalom képes volt meghódítani annak az udvarnak a szívét, ha dicső helyet vívott ki abban az udvarban, ak­kor sikeresnek tekinthette ma­gát. Most viszont már ilyen ud­var nincsen.

A bengáli irodalom nem büszkélkedhet dicsőséggel. De ez nem egyedül a bengáli iro­dalom szegénységének tudha­tó be. Nincs ember, aki dicsőítse. Néhány ember elismerését kiválthatja ugyan, de a masszív tömegekre nincsen hatással. Az ok az, hogy ebben az or­szágban nincsen masszív tö­meg. Ahol ilyen van, ott a bele­tartozó emberek a jót és a rosszat közösen élik meg. Ott az anyanyelv és az irodalom nem maradhat szeretetlenül, mert ahol van arra erő, hogy a dolgokat észrevegyék, ott a lé­tező aggodalmat is ki kell nyil­vánítani. Ahol a köznépet egy­séges eszmék töltik el, ott ugyanazon nép számára a nyelv egysége, mint parancsoló szükséglet jelenik meg, és a köznép eme nyelve nem lehet egy idegen nyelv.

Mi, bengáliak, európai érte­lemben véve nem alkotunk egy nemzetet. Azaz, ha a test egyik tagja megsérül, maga a test nem érez fájdalmat. Nincsen valamennyiünkben egy közös idegrendszer, amely továbbíta­ná a fájdalom jelét, a parancs üzenetét. Ezért nálunk nem lé­tezik olyasvalami, mint közös boldogság vagy közös szomo­rúság, és arra sincsen igé­nyünk, hogy ilyen érzelemhez hozzájáruljunk.
Ez az oka annak, hogy a köz­nép nem részesíti tiszteletben az ország nyelvét, és ez az oka annak, hogy az ország irodal­ma iránt ilyen csekély érdeklő­dés mutatkozik a köznép köré­ben. Az ember nem várhat el szívből érzett hálát a néptől azáltal, hogy olyan akaratukat teljesíti, amelyet azok nem szí­vük mélyén éreznek. Nem két­séges, az emberek sokszor kö­telességérzetből igyekeznek szívvel-lélekkel hálásak marad­ni, de ennek az erőlködésnek nincsen sok jelentősége.

Országunkban nem lévén a közvéleménynek közös köve­telése, az íróknak pedig büsz­keségérzete, hogy a közvéle­mény igényeit kielégítsék, a tér az irodalom számára termé­szetszerűen beszűkül, és az írók és olvasók között semmifé­le kapcsolat nem marad. Az iro­dalom csupán a finnyás embe­rek kis hányada számára válik tisztelendővé, de ezek a finom­kodó emberek, akiknek van iro­dalmi ízlésük, nem részesülnek olyan elismerésben, mint a régi királyok, nincsen olyan befolyá­suk, mint azoknak volt; és hiá­nyolják a dicsőséget. Így az ő irodalomimádatuk nem része­sül imádatban a tömeg részé­ről. A megállapítás ellentmon­dásosnak hangozhat, de azt el kell ismerni, hogy semmi sem válik elismerésre méltóvá anél­kül, hogy egy kisebb mértékű elismerésben nem részesült volna.

Magyarország itt említendő ünnepének helye az egész nemzet szívében nyugszik. A magyar nemzet, mint egy szív, sok szomorúságot és boldog­ságot érzett, mind összekap­csolva festették vérontásból származó ragyogó betűkkel a történelem lapjait; amikor szü­lőföldjük teherhajója közel állt ahhoz, hogy elsüllyedjék a vi­haros tengerben, minden em­ber nyitott szemmel, amely egy célra, mint a sarkcsillagra volt szegezve, kinyújtotta a kezét a megfeneklő hajó felé. Annak az országnak a honi írója a honi nyelven írván vigasztalta honfi­társait bánatukban, tartotta bennük a reményt a veszede­lemben. Korholta őket a gyalá­zat napjaiban, dicsérő éneket zengett, amikor győzedelmes­kedtek, és így hangja mindig a nép szívében zengett. Ennél­fogva nem csoda, hagy abban az országban az egész nép a királynőtől a parasztig nem energiával fejezte ki hálája túl­áradó érzését az író iránt.

Hajdan a sokféle politikai megrázkódtatás kényszere folytán a magyar nyelv és iroda­lom átengedte helyét a latinnak és a németnek. Egészen 1849-ig a magyar egyetemen a tudo­mány tanításának nyelve a latin és a német volt. Abban az idő­ben egy maroknyi hazafi, akit bántott az anyanyelvüket és irodalmukat ért sérelem, bele­vetette magát a munkába, hogy orvosságot találjon. Ma, hála azoknak az embereknek, a mű­velődés egész Magyarorszá­gon át olyan nagymértékben terjedt, hogy a népességhez vi­szonyítva, kivéve Németorszá­got, sehol Európában nincs olyan sok iskola és oktatási in­tézmény, ahol az oktatás min­den tárgy esetében egyedül magyar nyelven, mint közvetítő eszközön át kerül előadásra. Ennek a változásnak az elő­mozdításáért Magyarország Jókai Mórnak hálás lehet.

1848-ban, amikor Magyaror­szág forradalmivá vált, Jókai nemcsak tollával lelkesített, ha­nem kezében karddal is segí­tette hazáját. Végül a béke helyreállításának idején annak volt úttörője, hogy miképpen le­het lehűteni a forradalom füzé­től felforrósodott lelkeket.

Az eddig elmondottakból az olvasók meg fogják érteni, hogy Magyarországon széltében-hosszában az élet folyama, a cselekvés folyama folyik. Az egész nemzet lelke tudatosan működik. Ott alkotásra erős erő létezik, és az az erő befogadás­ra képes és nyitott szemmel jár a világban. A mi országunkban nincsen cél, nincs aktivitás, az élet sem folyik. Csak néhány embernek van kifinomult érzé­ke az irodalom iránt, és jelenleg az irodalom ezekre alapozható.

Jókai A tengerszemű hölgy című regénye le van fordítva an­golra. A szerző élettörténete, úgy tűnik, szoros kapcsolatba hozható a regénnyel. Ezt a cso­dálatos könyvet olvasva az ol­vasók meg fogják érteni, hogy a szerzőnek milyen bensősé­ges kapcsolata van szülőhazá­jával. Azt is meg fogják ismerni, hogy az író életszerű alakjait úgy szedte össze, hogy képze­lete hálóját abba a lázas forga­tagba vetette, amelybe az élet folyamai felduzzadva folynak bele. Ó, jaj! Hol van az érzelem­nek az az egészséges túlcsor­dulása? Hol van az események sebes folyama? Hol van a köz­vetlen életszerű emberiesség megtestesülése?

Kézben mér­leggel ülve mérlegeljük, hogy vajon Szurjamukhi áldozata egy szemernyivel nagyobb, mint Kundanandinié vagy Ajésá szerelme egy hajszálnyival szabadelvűbb, mint Bhramaré, vagy Csandrasékhar és Pratáb közül melyiknek a személyisége reális, melyik emberi, melyik élet­szerű, melyik alakokban érezzük tisztán szívünk dobogását!

Ennek a fő oka az, hogy a mi országunkban nem lévén a te­vékenység szétterjedő folya­ma, mi nem ismerjük eléggé azt, hogy mit jelent az erőteljes kapcsolat egy életteli emberi alakkal. Nem érezzük, nem vesszük tökéletesen észre, hogy milyen csodálatos az em­ber, amilyen csak egy ember lehet, milyen erőteljes, milyen szórakoztató, milyen vonzó ő, ahol valami cselekvés történik, hogy mutatkozik meg változa­tos szerepeiben. Ennek tudha­tó, hogy minket az ember, csu­pán mert ember, nem érdekel. A mi hanyatló, gyenge szívű, lassan mozgó országunkban az ember olyan jelentéktelen, hogy mi könnyen megvagyunk nélküle, és néhány erkölcsi lec­két tartalmazó könyvből idézett kódexszel helyettesítjük őt, ezeknek a kódexeknek a könnyedségét és súlyosságát egy élettelen skálával mérjük élettelen súlymértékekhez, és ezt irodalmi kritikának nevez­zük. 

De ha felnyitjuk ezt a ma­gyar regényt és látjuk az ember különböző arculatait, amely olyan jó, olyan rossz, olyan ve­gyes és együttesen milyen le­hetséges, milyen igaz. Egyik alak sem erkölcsi kódex, mindannyi húsból és vérből van. Vizsgáljuk meg kritikusan Er­zsiké alakját, a regény hősnőjéét. Nem mintha ő egy nagyon magas szintű jellem lenne a Szentírás szerint, ötször ment férjhez egymás után, és utolsó férjét meggyilkolván börtönben halt meg, de mindamellett egy nő, egy hősnő, a szerelem és tisztelet tárgya sok tiszteletre méltó hölgyhöz hasonlóan, akik hűségükről híresek. Ha semmi más, az ő női természete élete­rőtől lüktetett, ő nem egy, a ház­tartásban hasznos első osztá­lyú áru, akit a társadalom gépe­zete kellőképpen megőrölt, gondosan átszitált a szerző há­zilag készített erkölcsi tudomá­nyán; őt nem lehet egy bengáli, gyermekeknek készült lecke példájának tekinteni, mint Subódhot, Gópált és Sumati Susi- lát. Miként az őrök között zűrza­var támad, ha a múzeumi nős­tény oroszlán, amely szalmával kitömve élet helyett hirtelen életre kel, ugyanúgy katasztro­fális helyzet támad a kritikusok­nál, ha a bengáli irodalomban olyan hősnők jelennek meg, mint Erzsiké, kifinomult ítélőér­zékük és moralitásuk feje tete­jén állva egy baleset lehetősé­géhez.

Kalkutta, 1893. július–au­gusztus

*
(Megjegyzés: Tagore ango­lul olvasta Jókai A tengerszemű hölgy című művét, s erről, en­nek kapcsán írta Az irodalom dicsőségecímű tanulmányát. Mikor 1926-ban Balatonfüre­den járt, megkoszorúzta Jókai emlékművét. A fenti tanulmányt a Rabindranáth Tagore: Racsa-navali 13. kötet, 1961. 863–866. lapról Wojtilla Gyula fordí­totta. Tagore halálának ötvene­dik évfordulóján, most jelenik meg először magyarul.)  

Kőszegi Lajos: TAGORE IMÁI

 

Utószó egy könyvhöz

„Nem tud az ég csillagairól a szentjánosbogár, amíg a porban kutat.” Rabindranath Tagoréban mélyen érett e sor, amikor Balatonfüredre utazott. Fáradt volt és megtört. S annyira kimerült, mint aki egész életében a porban kuta­tott és tekintetét egyszer sem emel­te az égre. Túl volt jón és rosszon: volt már ünnepelt kamaszköltő, folyóirat-alapító, drámaszerző, an­gol iskolák diákja, feleségét és kis­lányát elvesztő férj-apa, Nobel-díjas ünnepelt világhíresség, kirá­lyok és államfők díszvendége, is­kolaalapító, szerzetes pap, egyetemi professzor, békességet kereső költő, aki a lovagi címet visszaadta. A világháború után, tá­vol Európától, bejárta a messzi Kí­nát és Japánt, mint egy zarándok. Nyugat bestiális harsánysága után jó volt találkozni a selyemre és legyezőkre festett évezredes jelek­kel, a nyugalom, a bölcsesség tit­kos és törékeny jeleivel. Tagoré­ban ami kész volt, az a szutra-töre­dékesség, és amivel találkozott, az a haiku-villámfényesség.

Karmája, kikerülhetetlen sorsa ismét Európába sodorja egy hosszú és kimerítő, és valószínűleg tel­jesen hiábavaló előadó körútra. El­hozni a hódító Nyugatnak Kelet világosságát, átadni a lelki harmó­nia és tökéletes bölcsesség kincsét, az upanisadokat, egyesíteni Nyu­gatot és Keletet, a tudást és nemtudást, az okos tevékenységet és a kimeríthetetlen nyugalmat, a „tűz-ből kipattanó sok ezernyi szikrát...az egyetlen tűz-anyával” (Monda-ka upanisad). Azonban Tagore Bécsben rosszul lesz. Egy európai szállodai íróasztal előtt gubbaszt­va szorongó érzés fogja el. Minden hiába. Elég volt. Hazamenni, el innen, teljesen hiábavaló a porban kutatni A beteg költőt a híres bécsi klinikusok megvizsgálták, szeren­csére ott volt közöttük Korányi Sándor, aki a további utazásoktól gyengéden eltiltotta és a leghatá­rozottabban Balatonfüredre kísér­te. Pihenni kell Az üldögéléshez jó lesz a napsütötte füredi erkély és a sétány padjai, a sétához a park süppedő avarszőnyege, a frissü­léshez a pezsgő szénsavas fürdő. Tagore egyik poggyászában ott la­pul a berlini könyvkiadó ajándé­ka: ezüstlemezek és egy rubinhegyű karcolótoll. Talán dolgozhat, talán ismét írhat.

Tagore a hindu és buddhista szellem hatásának második hulláma. Az első Nagy Sándor hódításainak idején történt, amely az európai középkorra csaknem nyomtalanul eltűnt. A második hullám a 18. század végén indult és ma is tart. Ebben a második hullámban a ke­leti szellem félreértése terméke­nyítette meg az európai gondolko­dást. Schopenhauer, aki kezdetle­ges perzsa-latin fordításban olvas­hatta az upanisadokat, így kiáltott: „a legnagyobb emberi megismerés és bölcsesség gyümölcse.” Tolsz­toj a hinduizmusban a keresztény­ség ősforrását vélte feltalálni. A keleti tanítások alapján alakította ki Blavatsky a teozófiát, Rudolf Steiner az antropozófiát. Ennek a második hullámnak központi alak­ja Tagore. Költőként érkezik az álruhás pap. A háború után, a ke­resztény tudatában megrendült eu­rópai ember számára költői nyel­vű, több évezredes, szilárd alapú és teljesen világos filozófiát nyúj­tottak művei. Optimizmus, vilá­gosság, derű és megértő etika, sze­lídség és lágyság, szegénység és egyenesség, erőszakmentesség és antinacionalizmus, életszeretet – csupa európai álom. 

Tagore a lehe­tő legegyszerűbben megszólította az európai embert, a hódítót a szel­lem erejével meghódította. Az upanisadok papja az ószövetségi Náhum próféta egyenességével mutatott Európára: „a Nyugat er­kölcsi természetét szisztematiku­san elkövesítette, hogy olyan ala­pokra tegyen szert, amelyeken ezek az absztrakt szörnyek tevé­kenységüket a legnagyobb mérték­ben fejthessék ki.” Tagore bejárta Európát és a világot, hogy önmaga példájával az emberi történetet új­ból megtisztítsa és az évszázadok széttaposott porát újból megáldja termékenységgel.

Amikor a Balaton zöldeskék csendjében, az őszi lebegésben ül­dögélt a parton, az élet, az egészkavargó világ a víztükörben egy pillanatra kisimult, még bízott ab­ban, hogy a millió szenvedést hozó öntelt hatalom mindenünnen visszavonul, megszégyenülten el­hagyja a bitorolt trónt, és a helyet a szeretetnek engedi át. Ott ült a vízparton, olyan volt, mint apja, a bölcs és szent brahman, akit egy­szer a Gangesz hullámain csóna­kázva a természet misztikus titko­kat susogó szépsége annyira meg­fogott, hogy meditációba mélyedt és nyolc teljes órán át ült mozdu­latlanul, míg lelke visszatért a min­dennap körébe. Tagore is így ült a sétány padján, a távoli homályban ég és föld összeért, a nyugati hul­lámok elcsitultak a keleti térben, Orient és Atlantisz szelleme egy­másba simult. Kicsiny fények ra­gyogtak a nyugodt vízen.

„Látomásaim szentjánosboga­rak, az elevenfény táncoló pontjai, felcsillannak a sötétben.” Ez volt az első sor, amit írni kezdett ezüst­lemezre rubintollal, bengáliul és angolul. A füredi Szentjánosbogarak két-három soros, rövid, meditációs mondatok. Jellemző rájuk a szutra-töredékesség és a haiku-fényesség. Tagore Kínában és Ja­pánban kezdett hasonlókat írni le­gyezőre, zsebkendőre, papírra – kérésre. Ezeket elevenítette föl és írt hozzájuk újakat. A füredi Szent­jánosbogarak azonban nem haikuk és nem szutrák. Apró lángocs­kák, mint mikor tüzet rakunk az éjszakában és szikrák-lelkek röp­ködnek, és mi dudorászunk. A lán­gok a mi belső világunk szimbólu­mai, élnek és fölfelé röppennek. A lélekszikrák nem távoli, álmokkal melegített csillagok, hanem eleven lények, valóban szentjánosbogarak, amint zöld lámpácskákként világítanak a sötétben. A füredi so­rok: kicsi imák, amiket magunk­ban mormolunk a balatoni éjben: „Mélyének sötétjéből a tó költemé­nyeit liliomként küldi fel, és a Nap azt mondja: jók.”

Babits Assisi Szent Ferenchez hasonlította, Baktay Ervin pedig Angelus Silesiussal mérte a keleti prófétát. Tagore hite abban állt, hogy Isten (Brahma) és ember kö­zött az én és te különbsége meg­szűnik, a divináció itt és most azonnal lehetséges: Isten emberré, az ember Istenné válik. Ez volna a Szent János-i szellem megvalósu­lása. Isten azonban nem jön. Tago­re próféciája lassan vagy hamar beérik: „A század utolsó napja alámerül Nyugat vérvörös felhői­ben és a gyűlölet forgószelében.”

Mindannyian kicsiny lángok va­gyunk. Ha valami segít, a Balaton csillámló tükréről másolt ima szólaljon meg bennünk: „Isten ugyan­olyan mosollyal nézi a szentjános­bogár egyetlen éjszakáját, mint egy csillag korszaknyi éjszakáit”

Rabindranath Tagore: Szentjá­nosbogarak, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 1991,
Napló, 1992. augusztus 8.

Szentjánosbogarak

Nem tud az ég csillagairól
a szentjánosbogár, amíg a porban kutat.

*

Bátorítani kívánván egy félénk lámpát, 
a nagy éj felragyogtatja minden csillagát.

*

A kép: a fény emléke, 
melyet az árnyék őriz.

*

Szívesen időzik határain az igaz, 
mert a széppel ott találkozik.

*

Isten becsül engem, mikor dolgozom, 
szeret, mikor énekelek.

 

Várhegyi Miklós fordításai

Gondolatai

A gyenge is lehet félelmetes, mikor őrjöngve próbál erősnek látszani.

Az élet nem más, mint találkozás és búcsúzkodás, és a halál ezek között a legkomolyabb, mert ott már nincs viszontlátás.

Az egyetlen különbség a jó és rossz ember között az, hogy a jók álképűsködnek, a rosszak pedig nem akarnak másoknak látszani, mint amilyenek valójában.

Az élet abban találja meg gazdagságát, amit a világ követel tőle, értékét pedig abban, amit a szeretet vár tőle.

Mindaddig nem ítélhetjük meg az embert helyesen, amíg nem szeretjük.

A folyónak van medre, vannak partjai, de hát csupa part-e a folyó? Nem éppen ezek a korlátok késztetik-e a vizét arra, hogy előre mozogjon?

Az igazságtalanság nem bírja el a vereséget, de az igazság igen.

Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm.

Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség.

Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.

Amikor elmúlik a fiatalság, az életbe gyönyörű időszak köszönt be - nyugodt és mély, mint a napsugaras ősz. Ebben az időszakban érik meg az élet vetése és a kertben a gyümölcs. Az ifjúság tavaszi szertelensége akkor már nem helyénvaló. Mintha földi hajlékunk épületét most tetőzné be az élet. Ebben az időszakban minden, amit átélünk – jó és rossz is, az örömteli és a szomorú is –, megváltoztatja tudatunkat. Lemondunk arról, hogy az ábrándozás elvarázsolt világában tévelyegjünk, és úgy rendezzük be az életet, ahogyan azt korlátozott lehetőségeink megengedik. Nem vonz bennünket egy ismeretlen, szerelmes asszony csábító tekintete, és többre értékeljük a régi vonzalmakat. Az ifjúság frissessége akkor már elhalványodik, és az ember nem öregedő lelke a hosszú közös élet után mind világosabban ül ki az arc, a szem kifejezésében. A hang, a mosoly, a tekintet – minden összhangba kerül az ember belső világával. Nem reménykedünk többé az elérhetetlenben, nem kesergünk többé a hűtlen szerető miatt, és megbocsátunk azoknak, akik megcsalnak bennünket. S akkor odaadjuk a szívünket annak, aki mellettünk állt, aki megszeretett bennünket, aki hűséges maradt hozzánk az élet minden vihara és minden keserű elválása után. S érezzük az elégedettséget és nyugalmat a kipróbált, hű barátok kedves körében. Keserű azok sorsa, akik az élet lágy alkonyán új vonzalmakat, új sikereket vonszolnak hasztalanul, akikre nem vár a meghitt otthon, amelyben megpihenhetnek, s akiket nem üdvözöl a lámpa meleg fénye, ha este hazatérnek. 

AKI MAGA NEM ÜLTETETT, DE VAN FÁJA ÉS EMLÉKTÁBLÁJA

Gábor Dénes

Budapest, 1900. június 5. – London, 1979. február 9.

Mottó:

Az a tény, hogy a jövőben a tudományos ismeretek­nek és eljárásoknak egész tömege fog tár­sadalmi és környezetvédelmi problémákra irányulni, feltétlenül reményre jogosít.

 

 

A fa előtt álló tábla szövege:

Gábor Dénes (1906–1979) Nobel-díjas magyar mérnök, fizikus polihisztor emlékére ültette születésének 120. évfordulóján a NOVOFER Alapítvány a műszaki szellemi alkotásért és Balatonfüred város önkormányzata 2020

Az elültetett fa:

Dokumentum:

 

Gábor Dénes Nobel-díjas fizikus, gépészmérnök, villamosmérnök születésének 120. évfordulója alkalmából a NOVOFER Alapítvány Emlékprogram-sorozatának nyitó eseményeként emlékfát ültettek a Tagore sétányon lévő Nobel-díjasok ligetében.

Gábor Dénes (1900–1979) több mint egy évtizeddel megelőzve korát és az elmélet gyakorlati megvalósításának lehetőségét, 1947-ben találta fel a holográfiát, amiért 1971-ben Nobel-díjat kapott.

Gábor Dénes egyedi a magyar Nobel-díjasok között. Munkássága követendő útmutatás, hiszen a mérnök-fizikus-feltaláló egész életében társadalomtudományi gondolkodó is volt. Kora kivételes spektrumú elméje, rendkívül tág látókörű gondolkodója. Itt Magyarország egyik legszebb pontján, a Nobel-díjasok ligetében ültetjük el az emlékfáját, ezzel a halhatatlanok párbeszéde most már vele kiegészülve folytatódik – fogalmazott dr. Bendzsel Miklós, a NOVOFER alapítvány kuratóriumának elnöke a Tagore sétányon.

Bóka István Balatonfüred polgármestere hangsúlyozta: örömmel adott helyet a város a világhírű tudós emlékfájának.

A Nobel-díjasok ligete egyedülálló, méltán lehet rá büszke a város. Vastagh György tanár úr tudománytörténeti munkájának köszönhetjük, hogy létrejött ez a liget, ahol most Gábor Dénes igazán jó társaságba került – fogalmazott Bóka István, aki a tudós elhíresült mondatával zárta beszédét: A jövőt nem lehet előre megjósolni, de a jövőnket fel lehet találni.

A faültetés után – dr. Bendzsel Miklós, dr. Padisák Judit, a Veszprémi Akadémiai Bizottság elnöke, Pósfai Mihály akadémikus, Olti Ferenc, a Zsidó Kiválóságok Háza Alapítvány kuratóriumának elnöke, Horányi Gábor, a Lauder-Javne Zsidó Iskola főigazgatója és Gabnai Sándor evangélikus lelkész közreműködésével – emlékülést tartottak a Zsidó Kiválóságok Házában, ahol a tudósokat bemutató állandó kiállításon Gábor Dénes munkássága is nyomon követhető. 

2020. szeptember 11. Balatonfüred.hu

A lexikon írja

 

Gábor Dénes élete és munkássága

1900. június 5-én Budapesten született Gábor Dénes. Természettudós, villamosmérnök, Nobel-díjas feltaláló volt, továbbá a Royal Society rendes (1956), a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja (1964), a Brit Birodalmi Rend lovagja (1970), a National Academy of Sciences (USA) külső tagja (1970), a southamptoni (1970), a delfti (1971), a surreyi (1972), a cityi (1972), a londoni (1973) és a columbiai (1975) egyetemek díszdoktora. 

Az elektronmikroszkóp című könyvében (1944) az optikai lencsék aberrációját elemzi, s felvillantja a különféle atomok „látásának” lehetőségét. Felismeri a kis nyomású neongáz, higany- és nátriumgőz plazmaállapotának számos törvényszerűségét. A második világháborút követő években kezd az elektronmikroszkópiával és általában a szabad elektronok külső térbeli mozgatásával foglalkozni. A megkezdett út az elektron- és az ionfizikától az elektronmikroszkópián át elvezet az optikához és az információelmélethez. Mindeközben – mintegy mellékesen – megszületik a holográfia, amelynek fölfedezése húsz évvel megelőzi műszaki megvalósításának lehetőségeit. 

Gábor Dénes 1949-től a londoni Imperial College-ban ad elő elektronikát. 1958-ban az alkalmazott elektronfizika professzorává nevezik ki. Szerkeszt egy Wilson-féle ködkamrát, s abban a részecskék sebessége is mérhető. Alkot holográfiai mikroszkópot, univerzális analóg számítógépet, lapos, színes tévéképcsövet és egy új típusú termionikus átalakítót. Elméleti munkája elsősorban a hírközléselmélet területén számottevő. Az Imperial College professzori székfoglaló előadását elektronikai találmányairól és azoknak a civilizációra gyakorolt hatásáról tartja. A holográfia feltalálásáért és lehetőségeinek kiaknázásáért 1971-ben kap fizikai Nobel-díjat. E díj átadásakor tartott beszédében a holográfia további felhasználásának a lehetőségeire hívja fel a figyelmet. A hologramban tárolt információsűrűség nagyságrendekkel meghaladja a hagyományos számítógép-memóriákban tárolható információ sűrűségét, ráadásul az információ is sokkal gyorsabban előhívható. Ugyanakkor a megfelelő módon készített hologram megvalósítja a rendezetlen kódolás információelméleti ideáját: a hologramnak egy-egy kicsinyke részlete is tartalmazza a hologramon egyenletesen eloszlott teljes információt. 

Gábor Dénes hagyatékát Angliában, Londonban az Imperial College-ban őrzik; ott állandó kiállításon mutatják be azokat a tárgyakat, amelyek a professzort körülvették, kitüntetéseit is, köztük a Nobel-díjat. Az Imperial College-ban tisztelettel és szeretettel őrzik Gábor Dénesünk emlékét. Büszkék arra, hogy ott tanított ő, akit oly szerény és áldozatos lelkű tudósnak ismertek. Gábor Dénes előre sejtette a jövő változásait. Írásaiban megmutatta számunkra azt az utat, amerre haladnunk kell. A jövőnk feltalálása című könyvének alapgondolata: „A jövőt nem lehet előre megjósolni, de a jövőnket fel lehet találni.” Műveiben foglalkozik az egyéni és a társadalmi fejlődésnek a fejlett technológia korszakában való lehetőségeivel. A jövő kulcskérdése a társadalmi méretű tanulás. A pedagógiát évszázadok óta nem érte olyan kihívás, mint századunk második felében. Követelmény lett a tudásalapú társadalom megalkotása, az információs társadalom kimunkálása. „Jövőnk feltalálásához” a társadalmat a teljes körű, lehető legmagasabb színvonalú tudományos ismeretanyagra kell felkészíteni! Gábor Dénes professzor sokoldalú, kitartó és roppant alapos, nagy matematikai apparátust felhasználni tudó kutatómérnök volt. Szeretetreméltó egyénisége művein keresztül is átsüt. Progresszív, humanista lévén minden haladó törekvést támogatott. 

Forrás: Novofer Alapítvány

Magyarországhoz való kötődését élete végéig megőrizte, gyakran látogatott haza és fiatal magyar kutatókat is szívesen látott tanszékén.

Magyar Szabadalmi Hivatal

Gábor Dénes: MERRE HALAD A TUDOMÁNY?

Engem az alkalmazott fizika csaknem minden ága érdekel. Nemrég megjelent egy kis könyvem – INNOVATIONS, Scientific Technological and Social, Oxford University Press, Oxford New York, 1970, 1971 —, amelyben részletesen, bár röviden megtárgyaltam száz várható újdonságot. Ajánlom, hogy nézze meg, sok mindent talál benne. Kedvenc tárgyam a fizikai optika Ez még sok évig a laser hatása alatt fog állni. A laser területén két újdonságtól még sokat várok. Az egyik a fluoreszkáló festékanyag-laser, a másik a fényerősítőszál, amelyet oldalról besugároznak és erősíti a benne haladó fénysugarat. Érdekes az „integrált optika” is; hasonló a tranzisztorokból integrált miniatűr-áramkörökhöz, de fény közlekedik vékony szalagokban, amelyet ultrahang vagy piezoelektromos anyagokkal átvitt elektromágneses hullámok modulálnak. Érdekesek és sokat ígérők a holografikus információtárak (storesek) is. Már 1012 sőt 1015 bit-es storeokról is beszélnek. Ezek az óriási storeok nagy szerepet fognak játszani az „informatikának” nevezett új technikában. (Választ adni minden kérdésre, amelyre már van felelet.) A számológépek talán még tíz évig a sebesség és a kapacitás irányában fognak fejlődni, de közben jelentékeny haladást várok, legalábbis teoretikusan, az asszociációs gépek területén. Igazi, alapvető haladás csak akkor lesz, mikor kezdjük majd megérteni az emberi agy működését. (Ezeket a problémákat tárgyaltam a fent említett könyvemben.)

Nem is annyira a tudomány, hanem a tudósok, vagyis a tudományosan képzett, fegyelmezett gondolkodású emberek segíthetnek igazán az emberiség „nagyfontosságú problémáinak megoldásában”. Sokan vagyunk már, akiknek meggyőződésük, hogy a technikusok mai napság a másodrendű problémákon dolgoznak. Ugyan mi a televíziós telefon problémája a világbékéhez képest? Még ha mindenkinek lesz is színes televíziója és két autója, akkor sem lesz vége az elidegenedésnek! 

A világ gazdasági és politikai szervezete ma olyan komplikált, hogy emberi ész nem fogja fel. Talán éppen idejében érkezett el a „rendszertudomány” („systems science”) kezdete. Utalok Prof. Jay W. Forrester rendkívül érdekes munkáira, aki nemrég egy „világmodellt” programírozott egy nagy számológépen, amely azt bizonyítja, hogy kb. száz éven belül katasztrófába sodródunk, ha továbbra is „szimptomatikusán” kezeljük a gazdasági és szociális bajokat. (Júniusra ígérik Jay Forrester új könyvét, World Dynamics, Cambridge, Mass., talán tud belőle egy példányt kapni idejében. Én kéziratban olvastam és nagyon szeretném, ha Magyarországon is megismernék. Talán a legfontosabb könyv ebben a században.) 1971.

Gábor Dénes: EMLÉKEZÉS ALDOUS HUXLEYRA

Az a hatás, amit Aldous Huxley egy életen át gyakorolt rám, a húszas évek közepén kezdődött, sűrű vonatútjaim egyikén Budapest és Berlin között, amikor beletemetkeztem a „Rövid gyertyák” Tauchnitz-féle ki­adásába. Ez a könyve, s korai regényei, amelyeket mohón habzsoltam, mihelyt megismerkedtem szerzőjükkel, áramütésként hatottak rám és más közép-európai entellektüelekre, különösen szülőföldemen, Magyarországon. Nem árt emlékezni arra, hogy az utolsó nagy angol sikert Huxley előtt John Galsworthy aratta Közép-Európában, az az író, aki­nek patrícius figurái pénzt kerestek, házat építettek, jótékonysági gyűj­téseket rendeztek, némi időt kissé lehangoló szerelmi ügyeikkel is eltöl­töttek, de úgy látszott, mintha sohasem beszélnének meg intellektuális ügyeket, sohasem élveznének zenét. Most végre akadt egy magunkfajta entellektüel, magunkfajta, de nálunk sokkal sikerültebb, s egy olyan angol társadalom, amelynek létezését sohasem gyanítottuk Galsworthy, Wells, Shaw, de még D. H. Lawrence műveiből sem; ahol ugyanazokról a dolgokról vitatkoztak, amiről mi a kávéházban; egy igazi intellektu­ális társadalom, ahol az ördögi kiadó vagy képkereskedő volt az egyet­len üzletember. Nem csoda, hogy azonnal a szívünkbe zártuk! Fiatal tudóskollégáimnak még egy oka volt rá, hogy szeressék. Végre egy író, aki hozzá tudott szólni a tudomány dolgaihoz, anélkül, hogy felszisszenjünk a felháborodástól.

Rendkívülien hatott ránk, de mi egyáltalán nem hatottunk a világra, amelyben éltünk. Az a fajta közép-európai, aki 1933 előtt olvasni és élvezni tudta Huxleyt, emigrációban vagy gázkamrában végezte. A ki­tűnő fiatal magyar regényíró és kritikus, Szerb Antal barátom, aki az elsők között fedezte fel Huxley egyedülálló helyét a modern irodalom­ban s hívta fel rá a közönség figyelmét, haláltáborban pusztult el.

Mások szerencsésebbek voltak, s nyomot hagytak a világ ügyein, bár nem olyan formában, ahogy Huxley szerette volna. A briliáns magyar négyesfogat: Szilárd, Wigner, von Neumann és Teller, akik olyan jelen­tős szerepet játszottak az atom- és hidrogénbomba elkészítésében, mindnyájan lelkes olvasói voltak Huxleynak, s lépést tartottak gondolataival egészen a Szép új világ-ig; a Célok és eszközök-ig (Ends and Means) már nem követték. 1931 és 1937 között, egy tragikus kor­ban, amelyben minden csatát a gonosz nyert meg, erőt gyűjtve a végső nagy csapásra, Huxley szelleme mindennemű praktikus meggondolás fölé szárnyalt. Ennek az időszaknak a Huxleyja valamivel kevesebb volt, mint a korábbi vagy a későbbi Huxley – az a Huxley, aki az emberi életből minden kortársánál többet tudott megérteni. A Saty-agraha, amit akkoriban ajánlott, tíz évvel később egy érett, kicsit fá­radt Angliával szemben diadalhoz segítette Gandhit, de csak kataszt­rófához vezetett volna egy tébolyult Németországgal vagy Japánnal szemben. Huxley nem volt a legjobb formájában, amikor Dick Shep­pard hatására abszolút megoldásokat javasolt –olyanokat, amelyeket egy gyerek is megértett, de csak egy angol lett volna képes követni. Ez nem illett Huxley természetéhez, hisz az ő nagyságát hasonlíthatat­lanul széles körű szellemi érdeklődése és agyának roppant befogadóképessége határozta meg, az a képessége, amivel meg tudta alkotni az emberi élet hatalmas, ellenpontozott szimfóniáit, tökéletes irodalmi formába öntve őket.
Engem itt nem Aldous Huxley irodalmi hírneve érdekel, az, hogy a jövő irodalomtörténésze Thomas Love Peacock vagy Swift mellett fogja-e emlegetni a nevét. Ami érdekel, az Huxley hagyatéka, amit az emberi faj sorsát valóban szívükön viselő utódoknak hagyott hátra, s remélem, hogy ebben a tekintetben Huxleyra Morus Tamással együtt fognak emlékezni.

Miért van az, hogy csak olyan kevés író mer a jövőbe nézni? A jö­vőbe vetett remény újabb keletű jelenség a történelemben. A görög szellem legcsodálatosabb kivirágzása Hellász politikai hanyatlásának az idejére esett, s mély pesszimizmussal volt eltöltve; a görögök úgy érezték, hogy minden változás csak rosszabbat hozhat. A római törté­nelem egy hasonló szakaszában Marcus Aurelius szerint „egy negyven év körüli ember mindent látott, ami valaha volt vagy lesz a földön”. A jövőben való remény csak a haladásba vetett hittel egyidőben kez­dődött, a Reneszánsz idején, s éppen Aldous Huxley születése előtt, a tizenkilencedik század vége felé jutott tetőpontjára. Még ekkor is akad­tak elégedetlenek és pesszimisták, olyanok, mint Samuel Butler. De nem sokkal a századforduló után törés keletkezett két tábor között, amit most divatos a Két Kultúra ellentétének nevezni; azok közt, akik hittek a tudományban, s gyakran alig volt fogalmuk az emberi termé­szetről, s azok közt, akik ösztönösen, s anélkül, hogy jól ismernék, vagy akár hallottak volna róla, pokolba küldték a tudományt és ered­ményeit. Elég H. G. Wellsre gondolni, és utópiáit szembesíteni E. M. Forster lidércnyomásos Megáll a gép című írásával – mindkettő a század elején íródott. A kultúrák e háborújában Aldous Huxleyra kü­lönleges szerep várt. Az írásművészet mestere volt, aki mélyen értette a tudományt, s igazán szerette az emberiséget.

Minden társadalomfilozófia anyaga az ember, férfiak és nők. Huxley legalább száz emlékezetes alakot teremtett, s ezek roppant széles ská­lán helyezkednek el. Csupán analfabéta barmok nem akadnak közöttük, de az IQ, az intelligenciamutató a Pihenőkúra(The Rest Cure) tyúkeszű Moirájával, a kitűnő ifjú tudós fölöttébb gyarló természetű ifjú feleségével kezdődik; igaz, a maga módján a tudós is tökéletlen. (Ez volt az első Huxley kegyetlen tudósportréi között.) A skála másik végére Huxley – sajnos! – D. H. Lawrence és Dick Sheppard megfe­lelőit helyezte. Huxley ugyanis túlságosan is entellektüel volt ahhoz, hogy különösebben szeresse önmagát. Alakja a regényeiben gyakran előforduló raisonneur-ben ismerhető fel, aki a korai regényekben min­dig érzelmileg gátlásos, nem teljes értékű személy.

Huxley tökéletesen tisztában volt annak a szakadéknak a létével, amely annyi embert elválaszt egymástól („a szakadék, amely két ka­rosszék között, a kandalló előtt nyílik meg”), és szüntelenül kereste okait. Lehetséges, hogy túlzott jelentőséget tulajdonított az emberek fizikumának; alighanem azért, mert ő maga annyira ektomorf, töré­keny-ideges ember volt. De nem túlozhatta el az introvertált és az extrovertált, a cerebrotonikus, a szomatotonikus és a viszcerotonikus közötti érzelmi távolságot. Huxley mesteri módon tudta felmérni az érzelmi távolságot, amely annyi emberi boldogtalanság okozója, de nem volt képes rá, hogy ezt át is hidalja. A távolság, ami őt magát alakjaitól elválasztotta, azonnal szembeötlik, legalábbis korai regényeiben, ezért vetette szemére D. H. Lawrence „mulatságos szenvtelenségét”. Az em­beri típusok mély összeférhetetlensége egyike azoknak a problémáknak, amelyeket Huxley a jövőre hagyott. Ez a probléma mindig is létezett, de az anyagi kultúra fejlődésével egyre élesebb módon jelentkezik; a jólét türelmetlenné teszi az embereket a boldogtalansággal szemben, jóllehet azt természetesnek vették a nyomorúsággal és zsarnoki szü­lőkkel terhelt régebbi korokban.
Huxley úgy látta, hogy a társadalomfilozófia alapkérdése az egyéni szabadság maximumának a szilárd alapokon nyugvó társadalommal való összeegyeztetése. A Szép új világ keserűen szatirikus „ellen- Utópiá”-jában a megoldást a család teljes eltörlése jelentette, a hipno-pedikus jelszó, hogy „mindenki mindenkié”. A „Szigetiben, jóval ké­sőbbi, konstruktív Utópiájában aztán visszatért a boldog családhoz — azzal az engedménnyel, hogy azok a gyerekek, akiket idegesítenek saját szüleik, a nevelőszülők egész sorát próbálhassák ki. Más szóval mind­végig megőrizte gyanakvását a család érzelmi kötelékei által hagyott sebhelyekkel szemben, amelyeket egyesek olyan büszkeséggel viselnek, mint a német exdiák a diákegyletben szerzett kardvágások nyomait.

A Szép új világ-bап a gyerek, aki megszabadult a szülők birtoklási vágyától, az egész társadalom birtoklási vágyának esett áldozatul. A kegyetlenség után Aldous Huxley ezt gyűlölte a legjobban. Tudomány, Szabadság és Béke című esszéjében (1947) gondosan érvelt elemzés­ben mutatott rá a veszélyre, ami a tudomány fejlődéséből és a modern állam ezzel egyidejűleg növekvő központosított hatalmából az egyén szabadságára nézve származik. Fő orvosságként a termelés decentrali­zálását ajánlotta: a „jeffersoni demokráciát”. Huxley tétele szerint a technológusok mindeddig túl sok gondot fordítottak a nagy egységek­ben való termelésre, s meglehet, a jövő kutatásaiból majd az derül ki, hogy amit így nyerünk termelésben, azt elvesztjük az elosztásban. Erre én csak azt mondanám, hogy igazán pompás lenne, ha azon az alapon lehetne elítélni a centralizált termelést, hogy inefficiens, s hogy erre van is valami esély, mert a jelenleg létező roppant konglomerációk egyre nőnek, s New York körül, valamint az Egyesült Államok nyugati partján megoldhatatlan forgalmi problémákkal fenyegetnek. Viszont azt is hozzátenném, hogy most a hatékonyság egy olyan fokához köze­ledünk, amelyen túl már a munkanélküliség problémája vezérli az egész rendszert ad absurdum. Ha, mint ahogy Huxley hitte, s én is hiszem, a decentralizáció boldogabbá fogja tenni az embert, akkor nemcsak ott kell mindinkább alkalmaznunk, ahol hatékony, hanem talán még inkább ott, ahol inefficiens!

Huxley kigúnyolta a hatékonyság bálványát; William James-szel egyet­értésben nevetségessé tette a Munka Evangéliumát és a Siker Ringyó-Istennőjét, s megvolt hozzá a bátorsága, hogy leírja: „az a gyalázatos Benjámin Franklin”. Ugyanakkor azt is világosan látta, hogy a fejlő­désben elmaradott Keletnek nagyon is szüksége van a nyugati haté­konyságra. Amikor a negyvenes évek végén felhangzott Sir John Boyd- Orr kissé túlzott drámaiságú riadója, amely a Kelet éhínségét közvetlen veszélyként tüntette fel, Huxley egy időre a „hydroponia”, a talajmentes mezőgazdaság apostola lett; ez a reakció jól jellemzi érzékeny lelkiis­meretét, amely mindig készségesen reagált az emberi szenvedésre, de jellemző természetének arra az optimista vonására is, amely mindun­talan reménykedve csapott le a tudomány legfrissebb újdonságaira, még ha lelkesedése néha kissé korainak is bizonyult. Alig fél évvel halála előtt ő is hozzájárult nevével az Egyesült Nemzetek éhségellenes felhívásához (Man’s Right to Freedom for Hunger), de tisztán látta, hogy hosszú távon sem a Kelet, sem a Nyugat nem élhet jótékonyság­ból – abból, hogy ad, vagy hogy elfogadja az alamizsnát. A Keletnek még szüksége lehet egy ideig a jótékonyságra – de nem a Magyaror­szági Szent Erzsébet jótékonyságára, aki megcsókolta a leprásokat (vissza-visszatérő motívum Huxley korai esszéiben), hanem inkább az Albert Schweitzerére, aki injekciókkal kezeli őket; jóllehet a Nyugat nem mentheti meg már sokáig a lelkét azzal, hogy megmenti a mások testét.

Huxley elég bátor volt ahhoz, hogy elutasítsa az eszképizmusnak még ezt a nemes válfaját is, és szembenézzen a nyugati ember prob­lémáival, amelyek lényegesen meghaladják az egyszerű túlélés problé­máit, és amelyek annál súlyosabbak, mivel még sohasem oldották meg őket, és még azt sem tudjuk, meg lehet-e oldani őket egyáltalán.

Nem sokkal azután, hogy érzelmileg már eltávolodott a Szép új világ-tól, Huxley egyszerű válaszokat talált. Boldogság csupán az állati szinten lehetséges, és lehetséges egy emberfeletti, időtlen szinten is, de nem a konkrét idő és emberi vágyak vonatkozásaiban. Az időnek meg kell állnia. Lehet, hogy ez a legmélyebb igazság, amit Huxley vagy bárki más valaha is kimondott, de túl súlyos igazság ahhoz, hogy át lehessen váltani a társadalompolitika aprópénzére. Túl nagy lépés az a nyugati embernek, hogy a Siker Ringyó-Istennője hódolójából egyszeribe átvál­tozzon egy olyan lénnyé, aki arra koncentrál, hogy megélje „a végső Valóság mindent egyesítő tudatát, tudatosítva, hogy Atman és Brahman egy és ugyanaz”.

Huxley jól látta, hogy milyen sokat kíván, s hogy az ilyen gyökeres változás egyetlen útja a radikális oktatásügyi reformokon keresztül vezet. Egész életén át újabb és újabb javaslatokat vetett fel; ezek néha eredetiek voltak, máskor meg másokat visszhangoztak. De Huxley olyan eredendően becsületes volt, hogy soha eszébe sem jutott volna, hogy az igazmondást feláldozza az eredetiség kedvéért. A „Szép új világ-ban lépten-nyomon egy undorító nevelési módszer trükkjeivel találkozunk, amelyek kizárólag egy emberfajtát képesek teremteni: a társas extro­vertáltat. (Huxley ebben a vonatkozásban olyan érzékeny volt, hogy még Freudot is megvádolta, nem egészen igazságosan, hogy minden­kiből extrovertáltat akar csinálni.) Későbbi írásaiban is találunk bizo­nyos intő példákat (ilyen például lendületes támadása a kálvinista ne­velés ellen a „Szigetiben), de többnyire jó, pozitív tanácsokat adott. Van egy bekezdés a Célok és Eszközök-ben, amelyből kitűnik, hogy Atman és Brahman egységén kívül volt más egység is, amit nagyra értékelt; itt a megértés hálójáról ír, amely „a kiművelt entellektüel fejében az atomot összefogja a spirális alakú ködfolttal, és mind a kettőt az aznapi reggelivel, Bach zenéjével és a neolitikus Kína cserép­edényeivel. „Műveiben talán ez az egyetlen olyan bekezdés, ahol önle­becsülés nélkül ír magáról, hiszen ilyen magas követelmények mellett alighanem Aldous Huxley volt az egyetlen „kiművelt entellektüel”.

Huxley mélyen meg volt győződve arról, hogy az ember lehetőségei sokkal nagyobbak, mintsem hinnénk. Kedvenc idézetei közé tartozott William Blake mondása: „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, min­den úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.” Egész életében eszközöket keresett, hogy megtisztítsa „az érzékelés ajtóit”. Ez vezette először a misztikusok tanulmányozásához, majd ké­sőbb a hallucinációs szerekkel való kísérletezéshez. Mélységesen meg volt győződve arról, hogy lehetséges az értelem-tökéletesítő kábítósze­rek előállítása, s örömmel mondhatom, hogy ezzel a véleménnyel nem egy jeles biokémikus is egyetért. A nevelés más új módjai is lehetsé­gesek – élete vége felé Huxleyt különösen érdekelték a nem verbális nevelés távlatai –, de nincs az a felfedezés, amire nagyobb szükség lenne civilizációnk jelenlegi és elkövetkező válságában, mint az értelem­tökéletesítő szerekre.

Aldous Huxley életének nagyobb részében a pesszimizmus és az opti­mizmus között hányódott; egyfelől megvolt a képessége, hogy élvezze az élet sokféle szépségét és csodáját, másfelől visszaborzadt szörnyű­ségeitől. Fegyelmezett hitének köszönhette, hogy kedves és szeretetre­méltó tudott maradni élete legvégéig, s hogy betegágyából még egy remek és megható esszét tudott diktálni (Shakespeare és a vallás), amelyet a halála előtti napon fejezett be. Utolsó regényét, a Szigetet akkor írta, amikor már tudta, hogy halálra van ítélve. Ebben a regény­ben szándékosan szakított a szatirikus modorral, amelynek éles és maró gúnyát közönsége annyira kedvelte, szakított vele, egy pozitív és konstruktív hitvallás kedvéért, bár tudta, hogy sokan unalmasnak és szinte hihetetlenül didaktikus írásnak fogják találni. Nem lepte volna meg, ha tudja, hogy egy kitűnő író, Huxley szatírájának nagy tisztelője a Sziget „jajde-jámbor és unalmas jóembereiről” fog írni. Nem ho­zott ezzel nagy áldozatot – ő, aki elsősorban modern szent volt és csak másodsorban az irodalom nagy művésze. A Sziget volt az utolsó nagy ajándék, amellyel engem gazdagított.

Angolból fordította: Gömöri György

Gyulai József: GÁBOR DÉNES EMLÉKÉRE 

Gábor Dénes, a holográfiai módszer feltalálásáért és továbbfejlesztéséért Nobel-díjjal kitüntetett világhírű tudós és humanista gondolkodó születésének 111. évfordulóját köszöntjük. Emlékezünk a tudósra, a mérnökre, a feltalálóra, és minden tiszteletet megérdemlő életművére; emlékeztetve a kortársakat Gábor Dénes máig ható, sőt még a jelen generáció jövőjének is szóló üzeneteire. Június 5-i születésnapját köszöntve emlékezzünk a humanista gondolkodóra, és hajtsunk fejet életműve előtt! Az idén talán a korábbiaknál is „tisztelgőbben", hisz ez évben kerek 40. évfordulóját ünnepeljük Gábor Dénes Nobel-díjának.

Mint a Gábor Dénes-díjat adományozó NOVOFER Alapítvány Kuratóriumának elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Tudományok Osztályának vezetője, jómagam külön is szívemen viselem Gábor Dénes emlékének ápolását és életművének megőrzését. Úgy ítélem, hogy e köszöntő sorokat követő tudománytörténeti dolgozat értékes és teljes képet ad Gábor Dénes életéről és életművéről. Ezzel egyúttal tisztelegni szeretnénk az eddigi Gábor Dénes-díjasok teljesítménye előtt is, és erőt, bátorítást adni a mostani fiatal korosztálynak a nagy tudós és a méltó elődök példájának követésére.

A NOVOFER Alapítvány 1989-ben hozta létre a Gábor Dénes-díjat, amely a műszaki-szellemi alkotások, a mérnöki munka, a technológiai fejlesztés terén nyújtott kiemelkedő teljesítmények elismerését célozza. A Gábor Dénes-díj megalapítóinak szándéka egyben a technológiai innováció, a műszaki/mérnöki kutatómunka, az ember által teremtett gépek és létrehozott anyagi konstrukciók iránti társadalmi figyelem és elismerés felkeltése és megerősítése volt. A tudományos és szellemi teljesítményekre épülő világunkban vissza kell állítani, meg kell erősíteni az anyaggal történő bánás, a technológiai képességek, a műszaki alkotások és alkotók iránti méltó társadalmi elismerést is. A Gábor Dénes-díj és annak ma már több mint húszéves története alapvetően a fentiekről szól. 

A Gábor Dénes-díj, díjak átadására 2005 óta, decemberben a Parlament Főrendházi üléstermében, ünnepélyes külsőségek közepette, a magyar kormány illetékes tagjainak aktív részvételével került sor. Az évente általában hét kiemelkedő személyiség számára kiosztott díj az egyik legnevesebb műszaki alkotói elismerés Magyarországon. 1993 óta háromévente kerül sor a Nemzetközi Gábor Dénes-díj adományozására, amelyet az adott évben egy-egy hazai és külföldi, 35 év alatti fiatal kutató, fejlesztőmérnök kap meg. A soros adományozás 2012-ben esedékes. 

2010 végén jelentős változás következett be a NOVOFER Alapítvány kuratóriumának összetételében. Az új kuratórium az első ülésén határozott arról, hogy a „megőrizve meghaladni "elv alapján, az elkövetkező években új pályára állítja a Gábor Dénes-díj ügyét és a műszaki, mérnöki munka társadalmi elismertetésével kapcsolatos tevékenységét. 

Szilárd meggyőződésem, hogy nincs versenyképes ország versenyképes gazdaság nélkül, csakúgy, mint ahogy nincs versenyképes termék fejlesztés nélkül, és nincs versenyképes fejlesztés színvonalas kutatás nélkül. Minderre Gábor Dénes élete és munkássága fényes példa és remek bizonyíték. A következő tanulmány, remélem, minden olvasónak inspirációt ad ahhoz, hogy mindenki a maga helyén tervezze, alakítsa és „feltalálja a jövőt”, ahogy ezt Gábor Dénes a híres, 1963-ban írt könyvében tette. 

2011

 

 

Gondolatai

A modern ember nem tudja, hogy tulajdonképpen miért dolgozik. Amíg erősen dolgozik és nincs ideje meggondolni, hogy boldog-e vagy sem, addig boldog. Amint egyszer ideje van gondolkodni, akkor már nem boldog.

Három nagy veszéllyel kell szembenéznie a civilizációnknak. Az első a nukleáris háború pusztítása, a második a túlnépesedés fenyegetése, a harmadik a tétlen kényelem kora.

Eddig az ember magával a természettel küzdött; mostantól a saját természetével kell megküzdenie.

Az esőre száraz időben kell felkészülnünk.

Most már hosszú évek óta – 15 éve – kettős életet élek: fizikus vagyok és feltaláló. Ez egyik életem, a másik pedig: szociális író vagyok. Régen rájöttem arra, hogy nagyon nagy veszedelemben van kultúránk.

Bízom benne, hogy a problémák megoldhatók, noha el kell ismernem, hogy reményeim inkább optimizmuson, mint szilárd adatokon alapulnak. Én azonban mindig az optimizmust tartottam a felelős ember egyetlen munkahipotézisének.

Talán rá lehet még nevelni az embere­ket legalább arra, hogy semmi olyat ne építsenek, amiért unokáink elátkoznak majd bennünket.

Meg kell állítani, a történel­met.

 „A jövő nagy tudománya az Új Antropológia; megtalálni, feltalálni az intézményeket, amelyek lehetővé teszik, hogy az ember hogyan élhet meg békésen egy komplikált, magasrendű civilizációban, hogyan viselheti el a gazdagságot csömör nélkül és unalom nélkül. Ez az új tudomány vagy új bölcsesség egy egész generáció tehetség munkája lesz, ha valaha meglesz. Én csak szeretném becsöngetni!”

Egy érett társadalom érdekében kell dolgoznunk, amely stabil számbelileg és az anyagi termelésben, ökológiai egyensúlyban a föld erőforrásaival. Fenn kell tartanunk az egyéni szabadság maximumát, amely kompatibilis a társadalmi stabilitással. Következtetések: Az ember nem értékeli azt, amit ingyen szerez meg és amit magától értetődően kap. Egy engedékeny társadalom csak akkor lehetséges, ha gyakorolja a személyes felelősséget és ha a kényszerítést az egyéni fegyelem helyettesíti.... 

Végül két jelszó, amelyekkel sokat elérhetünk, ha engedelmeskedünk nekik: 

Kiválóság kvantitatív növekedés helyett,

Birtoklás fogyasztás helyett.

Az első tanács az ipari elitnek szól, a második mindenkinek. A birtoklás nem olyan, amely elkophat, nem csupán anyagi vagyon, mint egy gyönyörű lakás, hanem művészet, tudás, és egy beteljesülésben gazdag élet emléke.

A technológia megengedné, hogy mindannyian gazdagok és boldogok le­gyünk, csak az a bökkenő, hogy egyelőre nem vagyunk alkalmasak a boldogságra.

A művelődés már ma is a fejlett országok egyik leghatalmasabb iparága, ez azonban nem elegendő. A gazdag országok a mai összegeknél jóval többet költhetnének a művelődésre.