A Magyar Műfordítók Egyesülete február 10-én rendezte meg „Fordítsunk!” című műhelybeszélgetés-sorozatának legújabb eseményét, ahol Horváth Viktor tartott előadást John Milton Paradise Lost című eposzának fordítástechnikai kérdéseiről és kultúrtörténeti összefüggéseiről. A beszélgetést a Magvető Caféban tartották, az eseményre nemcsak a szakmabelieket várták, hanem mindenkit, aki kicsit is nyitott a klasszikus irodalomra. A meghívott műfordító, Horváth Viktor másfél órás előadásában a kihívások igen kis részét tudta csak bemutatni. Azok, akik többet szeretnének tudni a témáról, a prae.hu-n megtalálják műhelynaplóját.
Az újrafordítás mindig érdekes vállalkozás, hiszen az adott kor olvasóját kell megszólítania a műnek, fontos, hogy élő és könnyen olvasható legyen. Ez persze nem jelenti azt, hogy az értelmezésben nem ütközünk nehézségekbe, csak az egyes szavak vagy kifejezések befogadása válik gördülékenyebbé. John Milton 1667-ben megjelent barokk eposza a mai napig fontos része az európai irodalomnak. Több magyar fordítása is létezik, az első több mint kétszáz évvel ezelőtt jelent meg, az utolsó 1969-ben. Most pedig éppen készülőben van a legújabb, Horváth Viktor erről a másfél éve tartó, hosszú munkafolyamatról tartotta előadását.
Az Elveszett Paradicsom fordítása sok előtanulmányt igényel, önmagában nem elég hozzá a több évtizedes fordítási gyakorlat. Ezt bizonyította az előadás bevezetője is, ami egy kultúrtörténeti és művelődéstörténeti összefoglaló volt, hogy minél megfoghatóbb legyen a közönség számára is a kihívások sorozata. A maga korában Milton eposza enciklopédista műnek számított: felhasználta és összefoglalta az akkori világ minden tudást. Ennek egyik példája, hogy a negyedik énekben megjelenik az akkor versenyben lévő két világrendszer: a ptolemaioszi geocentrikus és a kopernikuszi heliocentrikus világkép. Mindez a történetbe ágyazottan van jelen, amikor és ahogyan Uriel átveri a Sátánt. Ez is mutatja, nem elég a művet behatóan ismerni, fontos az olyan háttérismeret is, mint hogy Milton nagy tisztelője volt Galileo Galileinek, aki 1632-ben megírta a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről című művét. Ahogy Galilei sem tudott pártatlan maradni, úgy kiolvasható Milton állásfoglalása is. Milton nem csak a csillagászatot ismerte, sok mindenhez értett, és ezekbe be is vezette olvasóját. Felhasználta az akkori történelmi-, agrár- és hadtudományi ismereteket, és betekintést adott a mítoszok világába. A minél pontosabb fordítás érdekében Horváth Viktor szorosan együttműködik Péti Miklós Milton-kutatóval, akivel a magyar fordítás minden sorát átbeszélik.
A kortörténeti érdekességek után a közönség megismerhette a műfordító alapelveit, amit mindig szem előtt tart a munka során. Legfontosabbnak a mű olvashatóságát tartja. Azt szeretné, ha bárki el tudná olvasni és mindenki el is olvasná majd az új fordítást. Ugyan ez nem igazán egyezik a szerzői szándékkal, Milton saját bevallása szerint csak a kiváltságosoknak és műértőknek írta eposzát. Horváth Viktor viszont újra szeretné teremteni a szöveg 19. századi helyzetét: aki abban a korban tudott olvasni, az ismerte is ezt az eposzt. Ez mára sajnálatos módon elhalványult, pedig a Paradise Lost Homérosz és Dante szövegeinek nagyszerűségével vetekszik. A hozzáférhetőségen túli másik fontos alapelv a tudományosság: az olvasók egy filológiailag teljesen hiteles magyar fordítást tarthatnak majd a kezükben.
Az előadás jelentős részében Horváth fordítástechnikai nehézségeket mutatott be, ismertette a többször visszatérő problémákat. Az egyik ilyen fontos és alapvető kérdés számára a sorállandóság megtartása (vagy meg nem tartása). A fordító az utóbbi mellett döntött, az igazán fontos szöveghelyek kivételével nem ragaszkodik a sorállandósághoz. Már csak amiatt sem, mert nagyon különböznek az angol és a magyar szavak méretei, szótagszámai. Az eredeti szövegben vannak részek, ahol egytagú szavak sokasága hívja fel az olvasó figyelmét a jelenet kiemelt szerepére, ezt a magyar agglutináló nyelv nem képes utánozni. A magyar szövegben ezzel pont ellentétesen, végtelen hosszú „szószörnyetegek” írásával kívánja elérni ugyanazt a kiemelést, a grandiozitás nevében. Másik állandó nehézség a kollokviális és normatív nyelv használatának kérdése. A nyelv folyamatos változása miatt a szavak jelentése is alakul, adott esetben bővül. Egy szónak nem lehet csak a normatív jelentését használni, hiszen akarva-akaratlanul az értelmezésben úgyis megjelenik a másik regiszter. Mivel a „pre-avantgarde” Miltontól sem álltak távol az ilyesfajta megoldások, ahol kevésbé kockázatos, ott a fordító is belement ebbe a játékba, hiszen a fiatal jelentésárnyalatok kihagyása szinte lehetetlen feladat. Többek között az előadás kitért még a szóismétlés poétikai erejére, ami erőteljesen szembe megy az általunk tanultakkal. Ezt az angol nyelv azon véglete eredményezi, hogy szinonimákban igen gazdag, egy jelentésre rengeteg alak létezik, a magyar nyelvben nincs ennyi variabilitás. Az angol nyelv másik érdekessége, épp az előző probléma ellenkezője, hogy egy szónak annyi jelentése van, hogy lehetetlen olyan magyar megfelelőt találni neki, ami mindet visszaadja. Ilyen esetben a műfordítónak döntenie kell és akár jelentésréteg is elhalványulhat.
Az előadás végül a versforma magyar átiratának kérdésével zárult. Mivel az angol nyelv hangsúlyelvű, nem alkalmas időmértékes verselésre. Milton blank verse-formában írta meg az Elveszett Paradicsomot, ez az angol eredetű versforma jambust imitál, a különböző szavak hangsúlyaiból áll össze a metrum. Adott volt tehát, hogy a magyar fordításnak is versesnek kell lennie és időmértékesnek. Kivételt képez azonban egy-két szöveghely, ami annyira elüt környezetétől, hogy a műfordító megengedte magának azt a szabadságot, hogy eltérjen az időmértékes formától és szonettbe ültesse át őket. Ezek csak betétrészek, egy-egy ima vagy fohász, és az egész újrafordításban csak három ilyen „kihágás” lesz a fordító elmondása alapján. Érdekesség, hogy ugyan jegyzeteiben Milton azt írta, hogy egy verselés igazán rímek nélkül elegáns és korszerű, de mégsem tartja ezt be, több szöveghelyen is távoli vagy belső rímekkel dolgozik. A fordító szerint ezek mindig nagyon elegáns megoldások.
Összefoglalva, az újrafordítás legfőbb célja, hogy az eposzi méltóság megmaradjon, de mellette olvasható is legyen. Fontos, hogy egy középiskolás is megértse: ne legyen pozőr vagy elavult a nyelvezete. A mű önmagában is nehezen befogadható és értelmezhető, nem jó, ha külön meg kell küzdeni a nyelvezettel is. A mű fordítójának célja, hogy élővé és mindenki számára hozzáférhetővé tegye ezt az eredetileg (közel) tizenkétezer sort.
A beszélgetés visszahallgatható a Magyar Műfordítók Egyesületének podcast csatornáján is: https://www.mixcloud.com/MEGY_Podcast/ford%C3%ADtsunk-a-paradicsomkert-topogr%C3%A1fi%C3%A1ja/?fbclid=IwAR1wNFHSWeOA43OgXgvPLWN-WPINDjXaa9Mr6HNCjZN3NRcsfaa8UOR7070
