A Puskin Mozi dísztermében tartották március 21-én 18 órakor Závada Pál legújabb kötetének, az Apfelbaum. Nagyvárad, Berlinnek a bemutatóját. Már maga a helyszín kiválasztása is némi hangulati, esztétikai „emelkedettséget” sugallt – ahogy a vendégek között is megfigyelhető volt ez a tendencia. Ahogy körbenéztem, illusztris társaság tűnt fel a hétfői estén: többek között Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna is a közönség népes táborába tartozott, s hallgatta a Karafiáth Orsolya által vezetett, felolvasással kiegészített beszélgetést.
A bemutató kezdetekor Szenteczki Zita és Bartha Máté a kötethez készült kisfilmjét vetítették le, melyben Závada olvasott fel művéből részleteket. A felolvasást különféle vizuális effektek – sok esetben gagek – kísérték, például a teremtés leírásánál egy ínycsiklandozó hamburger-pogácsa készült, vágóképet kaptunk egy női szkanderversenyről, vagy éppen a Google Earth aktuális állapotáról. Kellő mértékben csigázta fel ez a körülbelül tízperces alkotás a közönséget, hogy utána minél mélyebbre kerülhessünk az újra- és továbbgondolt Az ember tragédiájában.
Karafiáth első kérdése a keletkezéstörténethez kapcsolódott. Závada kifejtette, hogy eredetileg a Székesfehérvári Színház felkérésére vállalta a megbízást, melyben egy Madách-újragondolást kértek mai, kortárs szerzőktől. Závada elvállalta a felkérést, s így születetett meg az Apfelbaum első ötlete: eljátszott azzal a gondolattal, hogy vajon Madách hogyan alkothatta volna meg a 20. században bolyongó Ádámék kalandját. Az ötlet tehát készen állt, azonban a megvalósításhoz egy újításra volt szüksége: a szerző úgy érezte, hogy a klasszikus regényformában nem tudja kellő alapossággal megjeleníteni körvonalazódó vízióját, így elvetette. Végül arra a következtetésre jutott, hogy verses regényként tudja megvalósítani a koncepciót. Állítása szerint – mellyel később Karafiáth is egyetértett – a verslábak tudták megadni számára azt a szabadságot, melyben kellőképpen ki tudott bontakozni. Érdekes továbbgondolásra késztethetné ez a megállapítás a nézőket – vagyis bennünket, mai olvasókat: egy rendszer, mely szabadságot ad, egy kötött forma, mely béklyótlan, felszabadító jelleget ölt magára.
Adott volt tehát a mű alapkoncepciója, adott volt a formai keret – hogyha középiskolai elemzést írnánk, minden bizonnyal elégedetten dőlnénk hátra. Azonban Závada ekkor szembesült azzal – ahogy fogalmazott a közönség nem kis derültségére, hogy ő bizony még soha életében nem írt verset. Karafiáth szerint az emberek majdnem száz százaléka küldött versféléket fiatalkorában az asztalfiók mélyére (ezzel tudnék vitatkozni, hogy vajon a kérdező naivitása vagy kedvessége mondatta-e vele ezt a mondatot). Nos, Závada nem tartozott ebbe a jelentős hányadba. Ahogy fogalmazott – ezt eddig meghagyta a hozzáértőknek, mint pl. Parti Nagy Lajos vagy Závada Péter. Azonban drámát sem szeretett volna alkotni: Madách emberiség-költeményéhez ugyanis szerinte lehetetlen felérni. (Itt némi polémia történt, ugyanis Karafitáh értelmezésében ebbe a kategóriába tartozik az Apfelbaum is. Még szerencse, hogy a szerző ki tudta javítani…) Így a két út között egy harmadikat választott: a verses regényt. (Szándékosan nem Anyegin-strófában megalkotva.)
A moderátor ezután a tartalom felé terelte a beszélgetést: miszerint volt-e Závadának már a felkéréskor ötlete, megfordult-e a fantáziájában, merre szeretné megújítani az eredeti témát. A szerző szerint Madách amellett, hogy biztos kitért volna akár a kommunizmus, fasizmus – vagy éppen a feminizmus térnyerésére, rendkívül gondban lett volna a huszadik század ötletgazdagsága miatt. Így az alkotás során élt költői szabadságával, s lelassította Ádámék öregedését: hogy álmaikba és kalandozásaikba egyaránt beleférjen a második világháború előtti vészterhes időszak, a harmincas évek vége; illetve a kommunizmus bukása, azaz 1989 is. Ez az idősík ugyanis rendkívüli élményt szolgáltat nemcsak Ádámnak, mint résztvevőnek – hanem nekünk, olvasóknak is.
Karafitáh következő kérdése a szereplők felé irányult: volt-e esetleg minta akár az angyalok megalkotásában – pl. Orsiéban, akadt-e kihívás az egyes szereplők modellezésénél? Závada itt bevallotta, hogy az Úr karaktere dolgoztatta meg leginkább: hogyan lehet egyensúlyozni egy ennyire komplex, ámde ismeretlen megalkotásánál, hogy ne csússzon át a pátoszba, de ne is váljon nevetségessé. Itt nevetve idézte fel, hogy a színházi előadásban ezt a polémiát egy egyészen frappáns rendezői instrukció orvosolta: ott az Úr egy fehér öltönyös férfi, aki az egész darab alatt egyetlen szót sem szól. Závada itt kikacsintva a közönségre jelét adta, hogy hálás a mai magyar (vele barátságban levő) szerzőknek. Ők segítették ugyanis, csiszolták jambusait, javítgatták zsengéit. Kiemelte Parti Nagy Lajos segítségét, akivel munkakapcsolata a járványhelyzet alatt nemhogy ellaposodott volna, inkább felélénkült. A szereplők kapcsán még Závada megjegyezte, hogy „Ádám egy szar alak.” Tehát az olvasó ne várjon egy, a madáchi értelemtől drasztikusan elrugaszkodó férfit, mert nem kapja meg. Éva – és Lilith esetében ugyanakkor törekedett a hagyománytörésre: az itt megjelenített nők fejlődtek és továbbléptek, már nem „minő csodás kevercsék méregből és mézből összeszűrve.”
Karafiáth kitért arra, hogy mégis kik lehetnek az Apfelbaum mai olvasói: a befogadók értik-e ezt a humort, érzékelik-e a narrációs hagyományt a műben? A szerző szerint nyilván – ahogy az egyes irodalmi művek befogadásához, ehhez is kell egyfajta intelligencia, hogy felismerje az olvasó Hrabal Charlie-ját, tudja hova csatolni Réz Pált és Esterházy Pétert, el tudja helyezni Nagyváradot a térképen. Nyilvánvalóan az értelmezés legmélyebb bugyraiba sohasem juthat el a mindenkori befogadó, hiszen például nem ismerheti a keletkezés minden egyes körülményét, az erdélyi utak vagy Réz Pál anekdotáinak nagy részét, ám ez a misztikus homály is hozzátartozik a mindenkori befogadói élményhez.
A beszélgetés végén felsejlett a mindenkori magyartanárokat – így engem is feszítő kérdés: mi az Apfelbaumban (is) megjelenített értelmiség szerepe a mai világban, társadalomban? Nyilván már nem úgy viselkednek, mint Petőfi – nem céljük világító fáklyaként, váteszként utat mutatni, azonban ott pislákol ma is, hogy a nevelői célzat mégiscsak a feladatuk maradt. Felteszem tehát a kérdést: ki az, aki maradt, s képes megérteni a humort, képes dekódolni a művet átszelő utalásokat? S ki az, aki ezt tudja értelmezni – ne adj Isten – „középiskolás fokon tanítani”?
