Az általános iskola végén járó Lilla élete fenekestül felfordul, miután nevelőapjától egy borzalmas, ósdi kabátot kap – pontosabban, amikor ez a kabát eltűnik. Lipták Ildikó második regénye hasonló szituációt dolgoz fel, mint az első, Nyári nyomozás című története. Mindkét műben azonos, hogy a gyermekszereplők világa átalakulóban van, hogy olyan titkokat és összefüggéseket sejtenek meg a főhősök, melyek az érettség egy magasabb szintjére vezeti őket, és hogy mégsem következik el a megértés pillanata: gazdagodnak ugyan számos tapasztalattal, de tudatosságuk és (ön)reflexív képességük még nem elég fejlett ahhoz, hogy egyszerűen „átbillenjenek” a helyes ítéletalkotás pozíciójába. Lilla, csakúgy, mint az előző főszereplő Bálint, az útja elején jár, észrevesz dolgokat, de nem látja át azokat. Azt már mindenesetre megérti, hogy a regény címében megjelenő kifogás, a „Csak neked akartunk jót” az egyik legrosszabb és sokszor leghamisabb bocsánatkérés, amit csak kaphat.
A szerző jól ismeri a tinédzsereknek szóló aktuális és populáris sorozatokat, története legalábbis ezeknek egy megszelídített, a 10–14 éves célközönségnek íródott változata is lehetne, sőt felidézi Grecsó Krisztián Veráját, mert – ezekhez hasonló – poétikai célja, hogy az öröknek hitt világkép megrendülését átélő fiatalkorú főszereplő narratívájába beszivárogtasson súlyos szociális és személyes problémákat. A regény nem Lilla kalandjairól, kabátjáról szól elsősorban. Azon külső körülményekre összpontosít, melyekről ennek a korosztálynak még nem lehet nyíltan írni, csupán a sejtetés eszközével, mert a befogadók a főszereplőhöz hasonlóan zavarban vannak az értelmezésük során. Lipták Ildikó ezt a technikát dolgozza ki alaposan, szövege ezeket az elszórtan megjelenő, de fajsúlyos témákat integrálja egyre nagyobb mértékben Lilla gondolkodásába, de helyesen hagyja „zavarban” főszereplőjét, mert a lány még kívül áll a tapasztaltakon, leginkább csak velük sodródik.
A szöveg egyik fő gyengesége a főszereplő tudattalan viselkedéséből adódik: számtalan helyzetet találunk a regényben, ami nem épül be szervesen a szöveg terébe. Hogy csak néhányat említsek: a lány kabátjának ellopása indokolatlanul történik, mert nincs célja, következménye sem eltűnésének, sem megkerülésének; Lilla „véletlenül” fut el az egyik gimis srác házához, „véletlenül” csenget fel, majd elfut onnan, de ennek sem lesz folytatása; a lány több napot tölt nagynénje házában, ám ennek sincs funkciója a szövegben, és a többi. Lillára a tudatosság jelentős hiánya jellemző az esetek nagy részében, ami egyrészt gyengíti a szöveg kohézióját és a cselekmény előrehaladását, másrészt ezt ellensúlyozandó, a kamasz elbeszélői szólamába keveredik egy felnőtt pozícióból történő értékelés, reflexió. Meggyengül az elbeszélő hitelessége, amikor túlságosan szofisztikáltan fogalmaz, esetleg mikor gondolkodása infantilissé válik. Tizenöt évesen mini emberekké való átváltozásról már kevésbé fantáziálunk, az is valószínűsíthető, hogy fiatal lányok nem szerveznének „Csajok123456” névvel közös csetszobát… Kizökkenti az olvasót, amikor a kislány felismerései túlmutatnak egy kamasz horizontján: „Az életük, amibe belepillantottam, annyira idegen számomra, hogy hirtelen úgy éreztem, nem is beszélem a nyelvüket” (96). Vagy: „Egész délelőtt keresem magam ebben a rágóragasztásban. Nem tudok rájönni, mi a bajom: kicsinek vagy kicsinyesnek tartom-e, amit tettem?” (119).
Erőssége viszont a könyvnek, hogy eltérve az ifjúsági regények legtöbb esetben alkalmazott idilli és harmonikus viszonyaitól, Lilla háttere korántsem egyszerű és biztos pont az életében. Az írónő legjobb húzása az volt (s ezért önmagában megérdemelte az Év Ifjúsági Könyv Írója titulusát), hogy a lányt érő negatív élményeket, bonyolult családi viszonyaiból következő bizonytalanságát felszínre hozta. A nevelőapa például ímmel-ámmal tartja el a kislányt, elutasító-destruktív ítéleteket fogalmaz meg róla, és otthona, hármuk családja bizonytalan talaj Lilla számára – de ezeken túl van valami fenyegető az alakjában, hevesen vitatkozik, az anya meg sem próbál konfrontálódni vele, a lány is tart tőle: „Mi történhet? Felpofoz? Ordítani fog velem? Nem szól hozzám többé?” (17). Lipták Ildikó megáll ezen a határon, komoly vád nem fogalmazódik meg ugyan, de számtalan intő jelet találunk arra, hogy a pótapát nem fűzi szeretet a lányhoz, családja jelenlegi felállásához. Hozzá kell fűznöm ehhez, hogy az anya alakja sem az összetartozás biztonságával azonosítódik, a regény kezdő oldalain kiderül, hogy Lillában komoly kétségek vannak: „nem hiszem, hogy akart engem, de nem vallja be” (9). Az iskolai életben a lány csakugyan mellőzött, senkihez nem tartozó szereplő, csak látszólag lesz tagja a „menő” lányok társaságának. A történet legkidolgozottabb szála azt követi nyomon, hogyan ébred rá a főszereplő a kihasználtságára, eldobhatóságára: eleinte próbálja fenntartani az illúziót, hogy élete szebb és gazdagabb lett, azonban egyre határozottabban érzi ennek hamis mivoltát: „az ő akarásuk az én nem akarásomra telepszik, és olyan súlya van, hogy levegőt is alig kapok” (59), illetve: „Istenem, minden kezdődik elölről! Odamész, ezt csinálsz, úgy kérdezed…” (78) vagy „Rájöttem, hogy én szinte soha nem is mesélek magamról semmit. Igaz, nem is nagyon kérdeznek” (88).
Mindezeken a tapasztalatokon túljutva, sőt ezek mellett egyéb felnőtt problémákkal szembesülve (például özvegység, eladósodás miatti kiköltözés, albérleti nehézségek) joggal hihetné az olvasó, hogy Lilla a regény végére teljességében megváltozik, és élete új irányba terelődik. Valójában nem ez történik. Az események látszólag kevéssé hatottak a főszereplőre, talán nem túlzás kijelenteni: vagy megoldatlanul maradtak, vagy külső okból eltűntek a problémák. A regény záró oldalain van egy homályos utalás Lillától, hogy „most másodszor leszek egészen új ember” (128), de e kijelentés lóg a levegőben: nem rendeződött a családi helyzete, nem lelt új barátokra, ellenlábasát egyszerűen más iskolába íratták, gondolkodása nem komolyodott meg, továbbra is szétszórt marad… Nem lenne életszerű a teljes változást várni, de reflexiókra, minimális elmozdulásokra és a saját egyéniség felé való tapogatózó első tétova lépésekre joggal számíthatnánk a főszereplőtől. Nem csupán ő, az egész környezete statikus marad a történet során, a nyitókép alaphelyzete szinte módosulatlanul kitart a záró sorokig.
Az olvasó változásra való igénye azért épül ki a befogadás során – a műfaji jellegzetességeken túl –, mert a szerző érzékenyen jeleníti meg Lilla lelki folyamatait és érzelemvilágát. Lélektanilag hiteles képet kapunk a fiatal lányról, ilyen szempontból olykori felesleges (azaz logikusan nehezen magyarázható) cselekedeteinek regénybe emelése még indokoltnak is tűnhet, hiszen így élhető át igazán zavara és elveszettsége. Az imént kárhoztatott statikusság részbeni felmentésére lehetőséget ad a regény azon kérdésfeltevése, mennyire és milyen módon képes megváltozni egy ember, vajon érezhetünk-e másképp életünk folyamán, vagy alkatilag hordozunk magunkban meghatározó, nem múló személyiségjegyeket? Lilla bizonytalansága és szendesége talán azért nem alakul át, mert ettől válik önmagává. A regény ezzel azt sugallja, érzelmeink a legsajátabb és legpontosabb tulajdonaink: az iskolai bullying értékelését tekinthetjük vonalvezetőnek, milyen mélyen hisz az elbeszélő abban, hogy érzéseink belénk vésődnek. Mint mondja, minden környezeti hatás és benyomás „ott úszkál majd, még akkor is, amikor már felnőttek leszünk”. Nem új, eredeti gondolat, aktualitását tekintve mégis üdvözlendő, hogy a szerző rögzíti ezt olvasói számára.
Összességében a jobban sikerült pöttyös könyvek közelébe sorolnám a Csak neked akartunk jót, és jó szívvel ajánlanám a 10–14 éveseknek, mert úgy gondolom, számos ponton azonosulni tudnak a főszereplővel, okulhatnak az ő példájából. De főképpen azért tartom kiemelkedő ifjúsági regénynek, mert kendőzetlenül ott lebeg a háttérben a felnőtt világ megannyi nehézsége (nem ejtettem még szót például a félrelépésről, ami a regény egyik fő fordulópontja), miközben a nyelvhasználata könnyed, naiv és humoros. Hitelesen szólaltatja meg a szerző a kamaszlány elbeszélőt, ha eltekintünk a felnőtt tudat vagy a kisgyermeki nézőpontok beszivárgásától. Nem róható fel, hogy Lipták a szépirodalmi formához igazította a korosztály vaskosabb és sokkal testiesebb beszédmódját (értem ez utóbbi alatt a trágár szólamokat), de az autentikus, megélt helyett egy eszményi, átlényegített világba lépnek be olvasói. Irodalmi műről lévén szó ez természetes is lenne, de a célközönség feltevésem szerint a referenciálisabb, a valóságra jobban hasonlító fikcióban otthonosabban mozogna. Így kérdésként marad meg bennem, hogy ez a nyelvi „kifinomultság” mennyire tudja megszólítani Lilla szűken értett kortársait, vajon mennyivel fog jobban működni egy alsóbb osztályos kezében.
