A frissen felújított kiskunmajsai Városi Könyvtár átadás utáni első rendezvénye 2022. április 11-én egy közönségtalálkozó volt Háy Jánossal a Kik vagytok ti? – Kötelező irodalom – Újraélesztő című műve kapcsán. Bár az est témája a fent említett alkotás volt, a legtöbb szó az író pályájáról és az írás gyakorlatáról esett.
A rendezvényre többnyire gimnazisták látogattak el; szégyenlősen kezdték el hátulról megtölteni a sorokat. Háy János ezért úgy döntött, nem asztal mögül fog beszélni, hanem közel húz egy széket a közönség soraihoz. Már ezzel barátságos atmoszférát teremtett, amely az esemény végéig kitartott.
A beszélgetés elején a moderátor, dr. Törökné Kuklis Edit könyvtáros röviden ismertette Háy János életútját, munkásságát. Ezután elmesélte, hogy Háy az esemény előtt megkérte őt, hogy vigye el sétálni, mutassa meg neki azt a várost, ahová meghívták, ahol kíváncsiak rá.
„Én nem vagyok álmodozó típus” – válaszolta az író arra a kérdésre, hogy teljesült-e már mindegyik álma. „Lehet, hogy nem álmok terén vannak titkaim: valóság terén” – mondta, miután a moderátor viccesen megjegyezte, hogy még nem sikerült kihúzni belőle a titkokat. Háy szerint az embernek az a dolga, hogy a feladatait teljesítse, ő mindig az aznapi gondokkal van elfoglalva. Ezután a befektetett munka fontosságáról kezdett beszélni, arról, hogy nem hisz a csak úgy magától megtörténő dolgokban – ez nemcsak az írásra igaz, hanem például az emberi kapcsolatokra is. Így terelődött a gyerekkorára a beszélgetés: Vámosmikolán a szülei földművesek voltak, és neki is, amikor már tudott, az iskola mellett dolgoznia kellett. „Amit én képviselek, az a világ dolgaival való érzelmi azonosulásnak a megtalálása” – mondta az író, és ezt az állítását vonatkoztatta az emberi kapcsolatokra, a tárgyiasult világra és az írásra is. Hiszen aki nem szeret írni, ne írjon, annyi mindent lehet még csinálni!
Szó esett Háy budapesti gimnáziumi és szegedi egyetemi éveiről is. A gimnázium nem volt számára egy sikertörténet, rossz tanuló volt. Egy kis faluból felmenni a fővárosba nem kis erőfeszítés, ezt a jelenséget párhuzamba hozta a külföldön való érvényesülés nehézségeivel. Azzal a nem normális jelenséggel, amikor a kisgyerek fél a magyar nagymamájától, és menekül tőle, nehogy az elmondja neki a Bóbitát. Egy ilyen élethelyzetben bármilyen okos és tehetséges az ember, arra kell fordítania a figyelmét, hogy integrálódjon. Háy Jánossal is ez történt, meg kellett tanulnia a várost, a gyorsabb és célirányosabb pesti nyelvet. Az ottani lakosok pedig nem befogadóak, sok sérelem érte. De ő akart odamenni, a művészetek és a régészet érdekelte, Vámosmikolán pedig erre nem mutatkozott igény.
Kiderült Háy szavaiból, hogy az írónak az írást nemcsak szeretnie kell, hanem hinnie abban, hogy jó az, amit ír. Hinni kell abban, hogy megtalálja mindenhova azt az egy mondatot, amely oda illik: az irodalom nem demokrácia. Gimnáziumban a tanárok sportot űztek belőle, hogy összetörjék Háy szívét, aki végül elvesztette a magában való hitet. Emiatt hálás Szegednek, mert visszaépítette az öntudatát, bátorságot adott az élethez. Itt ismerkedett meg több írótárssal, Podmaniczkyvel, Darvasival – persze ekkor még nem lehetett tudni, kiből mi lesz. Az egyetemi évei alatt voltak tanárok (általában nem irodalomtanárok, hanem például a Történelem Tanszék vezetője), akik becsülték, szerették, biztatták.
Szóba kerültek a szerző első írásai, azok a versek, melyeket negyedik osztályos általános iskolásként írt, mert azt akarta, hogy a tanító néni megdicsérje (Tatay Sándor motiválta, aki a Kinizsi Pál című ifjúsági regényt írta.) Szó esett még arról, hogy 16 éves korától tartotta meg írásait; és hogy miután egyszer egy lánynak azt mondta, elégette a verseit, ezt valóban meg is tette, mert nem szeret hazudni. Arról is beszélt, hogy a gyerekek nem gyerekverseket írnak, hanem komolyakat: barátságról, szerelemről, halálról; a tinédzserekből pedig ömlik a sértett, érzelgős „trutyi”, amire azt hiszik, hogy őszinte költészet.
Ezután a kreatív írás tanítása került a beszélgetés középpontjába, hisz Háy éveken keresztül tartotta ezeket a kurzusokat. Kiderült, hogy az író azt tartotta feladatának, hogy diákjainak heterogén csoportjából egy csapatot csináljon, merjék egymást bírálni, de ne szúrják hátba a másikat. És hogy miért tanította a szépírást? Mert hisz abban, hogy ha az ember jobban meg tudja fogalmazni írásban a problémáit, akkor azt verbálisan is jobban fogja tudni kifejezni, ezáltal könnyebben meg tudja őket oldani. Szóba került, hogy meg lehet-e tanulni a szépirodalmi írást. Az író álláspontja az, hogy az egyik részét, a technikát meg lehet, viszont az invenciót, ihletettséget nem, illetve annak csak az önfeltáró részét. Hiszen a dilettantizmus szerinte nem képességhiány, hanem „elkalibrálása” annak, amit tudsz. Erre példának a gitártudását hozta fel, amellyel otthon profi, de a Müpában a Rájátszás nevű zenekarával dilettánsnak számít.
Szó esett arról, hogy habár Háyt ma drámaíróként a legnagyobbak közé sorolják, élete nagy részében kudarcos író volt. Kiderült, miért nem tartja magát Esterházy utódjának, és hogy mennyire tetszett Tandori Dezsőnek a Dzsigerdilen cím, amelyhez tartozó regény dedikálására senki nem ment el. Az író elmondta, hogy a műalkotás nem akkor sikeres, ha megveszik – Van Gogh sem adott el képet –, hanem akkor, ha az alkotó a világot teljes egészében megfogja.
Háy megkapta azt a nehéz kérdést, hogy melyik a kedvenc saját műve: „Kedvenc könyvem és kedvenc gyerekem a három közül? Nincs ilyen” – válaszolta, majd elmondta, hogy minden könyvének más és más a funkciója az életében, mindig az a kedvence, amin aktuálisan dolgozik. A korábbiakat elengedi, úgy tartja, bizonyos korszakokat le kell zárni, nem jó egy dologban megragadni.
Majd áttért a Kik vagytok ti? című könyvére, melyet azért szeretett írni, mert az irodalomtörténet-írásnak megvan a metódusa, nem kell hozzá ihletettség. Az ilyen munka pedig jól jön, amikor nem tud írni egy belső fájdalom miatt. Ő csak akkor tud alkotni, ha tartani tudja a megfelelő rálátási távolságot a tárgyra. Egy mű szerinte akkor jó, ha az igazság megjelenik a papíron, de mégis szívből jön.
Arra a kérdésre, hogy hogyan, milyen szertartásokkal ír, azt válaszolta Háy, hogy nem bírja a „hókuszpókuszokat.” Szerinte Kosztolányi és társai azért találták ki ezeket, hogy látványosabbnak tűnjön, amit csinálnak, mert különben unalmas: ülnek és körmölnek. Majd hozzátette, hogy a versíráshoz hosszabb ideig kell egyedül lenni valahol, mert az ihletfüggő és időigényes. Ellenben prózát bármikor kell tudni írni, az technikai tudásból is beindítható. Drámát meg akkor ír, ha van szerződés. Erről szóba jött a felkérésre írás kérdése. A szerző elmondta, hogy a nagy Shakespeare és Michelangelo is felkérésre alkotott. Neki az a fontos, hogy azt írja, amit szeretne, ha olyan témára kérik fel, amely hidegen hagyja, azt elutasítja. Minden írásnak van egy személyes érintettsége, olyan karaktereket tud csak mozgatni, akiknek megtalálja a lelkében az igazságát – így például pedofilokról nem írna.
Ezután a közönséget szólították meg, félórás beszélgetés alakult ki arról, hogy a diákok mit szeretnek olvasni, szeretik-e a kötelező irodalmat. Tanárok és diákok egyaránt felszólaltak az irodalomoktatás hibáival, nehézségeivel kapcsolatban. Megtudtuk, hogy a Kik vagytok ti? megírásakor Háyt is az a kérdés foglalkoztatta, hogy hogyan lehetne a diákok szívéhez közel vinni az irodalmat. Mert tananyagként jelennek meg a könyvek, nem élményként, és minden író ijesztően tökéletesnek tűnik. Könyvében a szerzők élete is szerepet kap, mert meg akarja mutatni, hogy ezek a figurák is lehetnek ügyetlenek, esetlenek, irigyek vagy rosszindulatúak. Minden gyereket más író tud megszólítani, ezért Háy szerint az irodalomtanításban nagy szabadságot kellene adni a tanároknak. Úgy tartja, minél több irodalmi anyag aktivizálódik érzelmileg az emberben, annál több új tud belépni. Kiderült, hogy Háynak gimnáziumban nem tetszett az Antigoné, mert nem volt érthető: meg kellett tanulni, miről szól, mint a kovalens kötést. „De a kovalens kötéshez sosem szeretnél érzelmileg viszonyulni” – mondta. Hogy melyik mű és szerző szól hozzánk, változik. Háy például régebben Arany János nagykőrösi balladáit imádta, ma nem olvassa őket, mert inkább az öregkori Arany tudja mélyen megszólítani.
Zárásképp Háy János arról beszélt, most min dolgozik és mit tervez utána. A Régi magyar költők tára versei alapján szeretne a mai olvasók számára érthetőbb alkotásokat létrehozni, majd pedig egy tanulmányt tervez írni Petőfiről, melyet Indiában adna elő. Ki kell hozzá találnia, miért érdekelheti az indiaiakat Petőfi, és meg kell tanulnia angolul. „Szeretem a vakmerő dolgokat, és ez vakmerő” – mondta.
Az író szokott festeni is, vannak visszatérő figurái, például az igazi angyalok, a valódi ördögök és a hagyományos szomorúmanók. Maga illusztrálja könyveinek borítóit, a moderátor ezeket fel is mutatta a könyvtári példányokon. Közben újból egy beszélgetés alakult ki a közönséggel művészetekről, festészetről, zenélésről, írásról. Az esemény csaknem két óra hosszáig húzódott, de ez nem tűnt soknak, sőt, gyorsan elrepült; a végén pedig dedikációra is nyílt lehetőség.
