Amikor Nádas Péter Rémtörténetek című meglepetés-regénye megjelent (az író több nyilatkozatában is arra célzott, hogy a Világló részletek után már nem kíván regénnyel jelentkezni), a Szépművészeti Múzeumban éppen Hieronymus Bosch-kiállítás várta a látogatókat Menny és pokol között címmel. Az események „együttállása” mögött természetesen semmilyen szándékoltság nem állt, mégis meglepő, hogy a könyv milyen eleven párbeszédbe kerülhet Bosch műveivel mindazok számára, akik a két élményben egyszerre fürdőztek. A vásznon megjelenített témákba, a sajátos világnézetbe szinte azonnal belesimult Nádas rémtörténete, és a kívül-belül rendhagyó szereplői is igen hamar beleolvadhattak Bosch vízióiba. Különösen izgalmas, amikor a képzelet felülteti a regény szereplőit a Bolondok hajójára, „amely egy mulatozókkal teli csónakot ábrázolva mutat rá az esztelenül a romlás felé haladó emberiség végzetére.”[1] Persze a Rémtörténetek ráolvasása Bosch műveire opcionális, mert Nádas legújabb regénye önmagában is kiválóan képes érvényesülni – de mi másra is számíthattunk volna a kortárs irodalom egyik legjelentősebb írójától?
A regény azzal a fülszöveggel jelent meg, hogy „Céline és Móricz, Csehov és Borbély Szilárd, Csalog Zsolt és Tompa Andrea világához kapcsolódó univerzumban járunk”, de az említett irodalmi és képzőművészeti párhuzamokon kívül jóval tovább is tágítható az univerzum, akár Krasznahorkai László Sátántangója vagy Mikszáth Kálmán novellái is az olvasó eszébe juthatnak. De mindenfajta párhuzamot felülír Nádas saját, eddigi munkássága: az olvasás során az író korábbi szövegeire asszociálhatunk, ami nem meglepő, hiszen a regényhez tartozó első jegyzetek már évtizedekkel ezelőtt papírra kerültek. A Bárány című novella például egyfajta előzménynek tekinthető, mivel a telepen élők története, viselkedése, a közösség kiközösítő, rosszindulatú magatartása már ebben az írásban is megjelent, továbbá A Biblia állatkínzó jelenetei is újból és új formában elevenednek meg a Rémtörténetek oldalain. Mindez azonban újrahangszerelve kerül az olvasók elé, és ahelyett, hogy az ismerősség unalommá alakulna, inkább izgalmas felfedezésre invitál.
A regény szereplői egy meg nem nevezett faluban élik az életüket, egy pontosan meg nem határozott időszakban. A leírások és események alapján mégis beazonosítható a helyszín (Kisoroszi) és a korszak is (1960-as évek), de a temporális és topográfiai rejtettség megerősíti azt az érzést, hogy nem a tér és az idő a meghatározó, hanem sokkal inkább az ezektől függetlenül kibontakozó emberi viselkedés formái. A történet lassan körvonalazódik, elsőként a szőlőben dolgozó szereplőkre közelít, de aztán nagyon gyorsan a „semmire nem jó vénasszonyokra”, majd a budai piacra hordott málnára és eperre tereli a figyelmet. Eleinte beazonosíthatatlan, hogy ki beszél, kinek a gondolatait olvassuk, hol fog nyugvó pontra térni a történet, hol mélyül el a cselekményszál, kit ismerünk meg behatóbban. Rövid jelenetekre megjelenik Róza, akiről sosem mondták, hogy „ne lenne ép a fejiben”, de a többiek is egy-egy pillanat erejéig tűnnek fel, hogy aztán átadják helyüket más szereplőknek: ott van például Tölösy, a lelkész, Várnagy Banya/Bánya Teréz, akinek „csúnya egy nagy szája volt”, Törpike, akinek „mintha mindenféle vonását elébb jól összevegyítette, majd alaposan felaprította, még a haját is összezagyválta volna a Sátán” – hogy csak néhányat említsünk –, és így tovább, érkeznek sorban a groteszk, emlékezetes karakterek, akik a későbbiekben is vissza-visszatérnek néhány mondat, vagy akár egészen hosszú oldalak erejéig. Egyeseknek kevesebb szerep jut, mint például a kocsmáros Tolvajnak vagy a „rohadék román orvosnak”, aki sajátos módon képes leleplezni mindegyik páciense hazugságát, és akire ugyan mindannyian büszkék voltak, de erdélyi magyarsága miatt nem tudtak igazán „fölmelegedni” iránta. Ám bármilyen rövid időre is tűnik fel egy-egy szereplő, az teljesen bizonyos, hogy a közösségből egyikük sem hiányozhat. Mert bár a különböző alakokra olykor ráközelít az elbeszélés, valójában a regény igazi főszereplője a közösség, a falu maga. Ez a sokösszetevős „alany” néha teret enged Bánya Teréz elképesztően mocskos szájának, míg máskor visszaveszi az irányítást, és azt közvetíti, hogy mit gondolnak az emberek Terézről, vagy éppen a regény második felében megjelenő Bolog Imréről, a mindenki által kiközösített fiúról, aki a beteljesülő rémtörténet egyik kulcsfigurája lesz. Mindeközben pedig a vezérgondolat nem más, mint hogy „itten minálunk ez a legjobb, ne szólj szám, nem fáj fejem.” Senki nem tud semmit, mégis mindenkinek megvan a véleménye mindenről és mindenkiről: ennek néha többes számban a falu ad hangot (akárcsak a görög drámákban a „kar”), néha az egyes személyek.
Nádas könyveit általában úgy szeretjük olvasni, hogy az elsőtől az utolsó betűig minden gondolat eljusson hozzánk. A Rémtörténetek esetében ez máshogy alakul, mivel a történet sodró lendülete az alapos, megfontolt olvasást szinte lehetetlenné teszi. A jó helyre illesztett félmondatok („Meglehet, nem őt, valakit meg fog ölni.”), a megfelelően elhelyezett cliffhangerek miatt a befogadó az első oldalaktól kezdve tudni akarja, hogy az olykor a múltba visszakalandozó történet végül milyen tragikus események felé halad. Miért jelenik meg a halálmadár Rózának („Elviszlek, te lélek.”), mit akar a két szellem gróf Ortovay Hella és Okolicsányi Bánya Teréztől, mi a szerepe a pentaculumnak, hogy végződik az ördögűzés, miért olyan fenyegető a szép dunai táj, és eltévelyednek-e azok is, akiknek nem szabadna? Tekintettel arra, hogy a cím rémtörténeteket ígér, sejthető, hogy a végső csodák, a boldog befejezések elmaradnak, és bár a lappangó feszültség, annak tudata, hogy az eseményeknek biztosan nem lesz jó végük, önmagukban is elegendőek ahhoz, hogy a szöveg ne engedje el az olvasót, Nádas mindezt még tovább fokozza a folyamatos nézőpontváltásokkal és az állandó nyelvi játékokkal.
Amikor már éppen megszokottá, sőt kívánatossá válik Bánya Teréz egy újabb cirkalmas káromkodása („honnan a rossebből tudhatná, hogy ő hol a picsában lakik”), a falu nézőpontja átkerül – többek között – Mírák Piroskára, aki „államvizsgára készült gyógypedagógiai didaktikából”, és Törpike Bolog Imre nevű fiára, akinek a „keresztnevét tényleg nem ismerte, nem használta senki”, és akiről tudomást sem vettek. Piroska új nyelvi regiszterrel gazdagítja a történetet, a vidéki nyelvhasználat mellett erős kontrasztként húzódnak a pszichológia zsargonjai, és ebből a nézőpontból bomlik ki a vallás egy sajátos, középkori nyelvhasználata is az ördögűzés kapcsán. Valóban bámulatos, hogy annyi „anyja valaga” után miként tud az olvasó átállni erre az új szókészletre, és miként tud a szöveg koherens egészként tovább működni. Mert a néhány nap eseményeit elbeszélő Rémtörténetek egy pillanatra sem válik befogadhatatlanná, nyelvileg terheltté. A váltások pontosan ott következnek be, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, és mindez teljesen észrevétlenül megy végbe.
„Derűt a szenvedésbe” – tanítja a fiatal Teréznek gróf Ortovay Hella (Hölderlintől idézve), és tanítja a misztikus eseményekkel átszőtt történet olvasóit Nádas. Mert az ugyan kétségtelen, hogy a falu feltartóztathatatlanul közelít saját végzete felé, a nyomasztó légkört mégis alig érezni a sorok között. A derűt talán éppen Teréz folytonos káromkodása, az ő világlátása okozza, és az olyan mondatok, mint hogy „amit a szádon beveszel, kiadod a seggeden”. Nádas saját elmondása[2] szerint a regényét jól elhelyezett közhelyekből alkotta meg, a klisék pedig eredetileg nem azért keletkeztek, hogy nyomasszák az embert: örök érvényű bölcseleteket tartalmaznak, amelyeket időről időre érdemes „újrafelismerni”. Mírák Piroska tanítója például azt az univerzális gondolatot próbálta átadni tanítványainak, hogy „ne a helyzetet változtassák meg…, a szó szoros értelemben a sajátjukon, a saját helyzetükön változtassanak.” Erre csupán frázisként is tekinthetünk, ám Piroskának éppen ez jut eszébe akkor, amikor valamilyen módon véget akar vetni Bolog Imre szadizmusának.
A Rémtörténetek cselekményét nem lehet elmondani röviden, ám nem lehet elmesélni hosszan, részletesen sem. Látszólag egy cselekményközpontú történetet olvasunk, hiszen adott sok szereplő, sorsok bontakoznak ki és érnek össze, valójában azonban a Dunán megfeneklett hajón/szigeten lévő falu önfelemésztő működésébe nyerhetünk bepillantást, ahol sajnos az igazi vesztesek azok, akiket a falu a „szájára vesz” – hogy alaptalanul vagy sem, azt mindenkinek saját magának kell eldöntenie. Nádas írásai mindig aktuálisak és jelentősek, ezért is ő a kortárs irodalom egyik „legfélelmetesebb” alkotója. Felismeréseit nem reményteli történetekbe vagy közhelyekbe csomagolva állítja a befogadók elé (a Rémtörténetek is nagyon messze áll attól, amit a mindennapokban közhelyesnek nevezünk), mondataival minden alkalommal meg kell küzdenünk – a nagy sikerű, Ott Anna által szervezett #olvassnádast beszélgetés-sorozat is éppen emiatt indult. Ugyanakkor félelmetes abban az értelemben is, hogy a látszólag néhány szereplő tragédiájával végződő regényével mennyire valódi problémára tapintott rá ismételten – a Bolondok hajója mára akár bárkává is terebélyesedhetne.
[1] A Szépművészeti Múzeum Bosch-kiállításának sajtóbemutatóján elhangzott jellemzés (Baán László).
[2] Nádas Pétert Veiszer Alinda kérdezte a Rémtörténetekről. (https://m.facebook.com/watch/?v=3179433642338037&_rdr)
