„Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm.”
(Örkény István: Arról, hogy mi a groteszk)
A Mondatok a csodálkozásról című novelláskötet egyszerre hétköznapi és különleges, játékos és komoly. Szvoren Edina nagyban épít az olvasó aktivitására, az írásmód az idegen szavakkal, szokatlan formavilággal és tartalommal hol kizökkent a szöveg világából, hol teljesen a részesévé válhatunk.
A fent említett ellentétek nem csak a kötetegészt jellemzik, sokszor akár egy novellán belül is jelentkeznek. Szvoren képes egy hétköznapi szituációt is eredeti nézőpontból bemutatni, így a helyzet szokványossága miatt az olvasó felismerheti magát a sorok között, ugyanakkor mindig találkozik meghökkentő, újszerű elemekkel. Mindennapi esemény egy citerás fellépése, a munkahelyi menzán való étkezés vagy egy baráti látogatás, Szvoren mégis különössé teszi őket. A fellépés nem a lámpalázról szól, vagy a zene átéléséről, hanem a játék közben minduntalan elvándorló citera okozta bosszúságról; a menzai étkezés központi eleme a konyhás nagy, göndör haja; a baráti látogatások abszurditása pedig abban nyilvánul meg, hogy a narrátort csupa olyan ember találja meg, aki a saját szülei halálát kívánja. Az író megragadja az élet apró, furcsa mozzanatait, ezzel is abszurditást kölcsönözve a novelláknak: az egyik novella főszereplője saját magát képzeli a látóterében elhelyezkedő szikla helyébe, egy másik pedig arra lesz figyelmes, milyen szépen berreg a barátnői nyelve, mikor azt mondják „brr”. A történetekben a groteszk, valósággal kapcsolatos tapasztalatainknak ellentmondó, nevetséges és egyben viszolyogtató szituációk játszák a főszerepet. A puha, ágaskodó horogkereszt című szöveg középpontjában például, ahogyan a cím is jelzi, nem az az ember a főszereplő, aki horogkereszt alakúra feküdte el a haját, hanem maga a szituáció, a haj formája, és a tény, hogy ez szinte senki figyelmét nem kerüli el.
Szvoren szabadjára engedi a fantáziáját, mondhatjuk, hogy játszik a szituációkkal, karakterekkel, de nem csak ő: az olvasókat is játékra invitálja. Például bemutat egy hétköznapinak tűnő helyzetet, csak éppen nem tudjuk, mi vagy ki a főszereplő a történetben. Ki az a Csemete, akit a narrátor szülei beszereztek, folyton róla és a csínytevéseiről beszélnek? Egy macska? De akkor hogy képes nevetni? Mi az „Ó” kezdetű vezetéknév, amely jelző is lehet? Szvoren olyan hihetőre, létező jelenségek mintájára alkotta meg teremtményeit, hogy szinte kézzelfoghatónak érezzük őket. Vannak vezetéknevek, melyek jelzők is lehetnek, lények (állatok?), amelyek rosszalkodnak, mégis az ember szeme fényei, hát miért ne lennének valóságosak Szvoren teremtményei, mikor csak egy-két tulajdonságukban térnek el a létező dolgoktól? A kék, zöld és sárga című novellában az érzés ismerős: aludnánk, de kint munkálkodnak valahol, hát felébredünk. Ha nem is létező dolgokat hordanak el a ház elől, azonosítani tudjuk a helyzetet – mondjuk a szemét elszállításával. Abszurd részletek ettől még maradnak: „Minél többet visznek, annál nagyobb az esély, hogy a fázisok felcserélődnek, végzetesen vagy orvosolhatóan elakadnak, mert mondjuk összekeverednek azok a zöldek, amelyekkel már végeztek, azokkal, amelyekhez még hozzá sem nyúltak. Mert az úgy van, hogy amelyiket elvitték, azért az ott marad.” (49) Amit elvittek, teljességgel lehetetlen, hogy ott maradjon, viszont az érzés, a bosszantó sziszüphoszi munka tapasztalata bárkinek ismerős lehet.
Játék az is, ahogy Szvoren összehangolja a formát a tartalommal: a mindenből kettő van című novella kétszer szerepel a könyvben. Erre az összhangra a cikluscímek is jó példák. A kötetet három rész alkotja: az első csupán a címadó novellából, a második huszonkilenc rövid, a harmadik pedig hét hosszabb szövegből áll. A címek hangsúlyos helyre emelése és nagybetűs kezdése jelzi, hogy nagyobb lélegzetvételű novella következik; a kiskezdőbetűs, zárójeles, az elbeszélés első mondata elé illesztett cím az Örkény egyperceseit idéző, rövid írásokat vezeti fel. Hans-Georg Gadamer német filozófus definíciója szerint a játék egyfajta „pihentető szemügyrevétel”, mely a szubjektumtól függetlenül létezik, behálózza azt, ezért várjuk el tőle, hogy feloldódjunk benne.
De ne gondoljuk, hogy a kötet csupa könnyed játékból áll, tartalma sokszor kifejezetten komoly. Az emberek elidegenedése egymástól, a magány, a szorongás, az érzelmi kiüresedés, a rengeteg társadalmi elvárás, ha abszurd, ironikus módon van is pellengérre állítva, valós nehézségek. A problémák nem engedik meg a felhőtlen játszást, mert valósak, átérezhetők az olvasók számára. Nemcsak azért, mert lehet, hogy a hétköznapokban ők is megküzdenek vele (a szorongás okozta reflux mára népbetegség), hanem mert Szvoren Edina sorai közül akkor is kisugárzik a szorongató hangulat, ha épp nincs pszicho-narráció. A groteszk, ironikus ábrázolásmód nevetésre késztet, de nem tudunk önfeledten kacagni; ahogyan Paul de Man A temporalitás retorikája című tanulmányában is írja, az irónia valójában szorongást okoz.
A halottat látott című novellában az igazgatóhelyettesi irodában holtan talált takarító teljesen hidegen hagyja a tankerületi futárt, egy közönyös diák is csak lefotózni akarja a hullát. De az is groteszk, ahogy a vakok libegőznek a vakok a libegőn című novellában, hisz nem látják a tájat, de ebben a történetben is megbújik a szociális érzékenység hiányán és a bürokrácián való ironizálás – hiszen a goromba jegyárus nem hajlandó kedvezményes jegyet adni. E szituációk még talán a valóságban is elképzelhetők, de olyan abszurdumok is szerepelnek a kötetben, amelyek aligha. Például az apámék barátja című szövegben rémálomszerű lehetetlenség, hogy a karakterek órákig ott guggoljanak a zöldség-gyümölcsökkel telirakott hűtő előtt, és Gruska mindig más finomságot soroljon fel, mint amit látni lehet, s mint amire mutat, hogy válasszon a narrátor a limonádéjába. De ha ez lehetetlen is, a nyájaskodó ember archetípusa, aki végül elveszti a türelmét – talán még a keze is eljár –, valóságos és szorongást ébreszt.
A novellák tehát világukba fogadják az olvasót, de nem hagyják, hogy hátradőlve, gondolkodás nélkül élvezzék azt. Bertolt Brecht 20. századi német drámaíró, költő, rendező tanulmányokat írt az epikus színházról: nem hitt a katarzisban, helyette a nézők gondolkodásra késztetését tűzte ki célul. Drámáiban elidegenítő effektusokat alkalmazott, például kivetíttette a jelenetek címét, engedte, hogy az emberek dohányozzanak a nézőtéren, a szereplőket E/3-ban beszéltette magukról. Szvoren hasonló célból zökkenti ki az olvasót: idegen, az átlagolvasó számára utánajárást igénylő kifejezéseket használ, váltogatja az elbeszélt események nézőpontját, vagy cseppet sem konvencionális szövegszerkesztési megoldásokkal él, például a lópánik című novella különböző szituációk számozott felsorolásából áll.
A gadameri játék-fogalom alapján a játék mindig együttjátszást igényel, vagyis az író és az olvasó is játszik, tevékenykedik. Szvoren az olvasók aktivitására épít, gondolkodásra készteti őket, akár a homályos megfogalmazásokkal, akár az információk elhallgatásával. Az Utunk a mólóhoz a viadukton át című novella például énelbeszélőt működtet, viszont az utolsó mondatban mintha felbukkanna egy omnipotens elbeszélői hang is, mely révén a korábban olvasottak más jelentést nyernek: „Ha ebben a hangzavarban bejelentené, hogy rákos, megint nem érteném.” (167) Az énelbeszélő nem tudhatja, mi volt az a mondat, melyet nem értett, e kijelentés mégis magába foglalja a megfejtést. Az olvasónak el kell gondolkodnia: hány szótag is volt, amit az édesapa mondott, és a fia nem értett az elbeszélés egy korábbi pontján? „Amikor a postai rámpán futkározott a kisfiú, apám mondott valamit, ami négy szótagból állt. Nem értettem az istenverte dübörgéstől.” (164) Négy szótag, mint a „Rákos vagyok.” kijelentés. Ezt a feltételezést igazolja az is, hogy pont mielőtt elhangzik a nem értett mondat, a narrátor arra gondol: „Mi van, ha tényleg rákos?” (164) Az elbeszélő (legyen E/3-as vagy énelbeszélő) szubjektív, van véleménye az eseményekről, a szereplőket körülvevő világról – még akkor is, ha ezt nem önti mindig szavakba, csak érzékelteti –, de sosem reagál azokra heves érzelmekkel (ez kiüresedett társadalmunk kórképe is lehet), mintha semmin sem csodálkozna, így a nyitónovella egyfajta mottóként funkcionál.
Az elidegenítő effektusok és az örkényi groteszk alkalmazása miatt feltételezhetjük, hogy Szvoren a modernista hagyományt követi, viszont ezzel együtt posztmodern és újrealista prózai jegyek is előfordulnak. A kor társadalmi problémáinak érzékeny bemutatása, ironikus bírálata, valamint a szituációk középpontba helyezése az újrealizmus művészetére jellemző vonás (az újrealisták szerint a valóság táptalaja az emberi megismerésnek, nem pedig okozata, és nem valamely szubjektumhoz kapcsolódva létezik). Ugyanúgy a párbeszédek folyószövegbe építése: nem alkalmaz gondolatjeleket, ezzel érzékelteti a mai társadalom unalomba fulladt hétköznapjainak monoton lüktetését, a megnyugtató kapaszkodók – és ezáltal a stabilitás – hiányát. A középső rész novelláinak zárójeles, a kezdősor elejére illesztett címei is ezt az érzetet erősítik. Az olvasó képzelőerejének aktivizálása és az Esterházy Péterre is jellemző játékosság révén pedig a posztmodernbe is beleillik Szvoren művészete.
Szvoren Edina novelláskötete a kiüresedett hétköznapokat teszi meg témájává, ugyanakkor ezek ellenszerét is felmutatja. A játékosság, a szórakoztató, groteszk jelenetek, az apró részletek érdekességének kiemelése kiragad bennünket a történetekben ábrázolt szürkeségből. Ez már önmagában akkora érdem, hogy a Libri-díjra jelöléssel kapcsolatban egy csodálkozó mondat sem hagyhatja el a szánkat.
