Mindenki ismeri Jézus Krisztus születésének történetét. Számtalan feldolgozásban, könyvben, filmben vagy színdarabban hallhattuk, ahogy Mária és József szamárháton Betlehembe vándoroltak, majd miután sehol nem találtak szállást, a kisdednek egy istállóban kellett világra jönnie. Ugyan, mi újat lehetne még mondani erről? Erre a kihívásra reagál, mégpedig sikeresen Az utolsó bárány című kötet, ami egészen új szemszögből, a bárányok szempontjából meséli újra az ismert történetet. Hiszen a bárányok végig jelen voltak az események alatt, mégis mintha az emberek elfeledkeztek volna arról, hogy őket kérdezzék. Ezt a hiányt pótolja a német Ulrich Hub, aki regényében megmutatja az igazságot a bárányok jelentőségéről. A szöveg, amint a címoldal is hirdeti, természetesen „igaz történet alapján” íródott.
A mese egy különleges éjszakán kezdődik, amikor a bárányok arra riadnak fel, hogy őrző pásztoraik eltűntek. Az első kétségbeesésük után „biztos forrásból” – egy kecskétől – értesülnek egy csodálatos gyermek születéséről, ezért úgy döntenek, ők is megnézik az újszülöttet. A regény során végigkövetjük mozgalmas utazásukat, illetve kalandjaikat, míg végül elérnek a közeli városba. Útjuk során azonban nemcsak farkasokkal vagy gyors folyókkal, hanem egyéni különbségeikkel és jellemvonásaikkal is meg kell küzdeniük.
A szerző látszólag a modern korba helyezi át a történetet, már ami a szöveg képeit illeti. A karácsony csillaga hatalmas reflektor fényével világít az égen, a pásztorok eltűnését észlelő bárány pedig arról győzködi a többieket, hogy a fényes alakok, akik elhívták őrzőiket, csakis ufók lehetnek. Maguk a bárányok is mindennapi kiegészítőket viselnek: fogszabályzót, gipszet vagy sapkát. Ugyanakkor a szöveg bizonyos pontjai elbizonytalanítják a kortárs értelmezés lehetőségét. A kis Jézus még mindig jászolban fekszik, a bölcsek teveháton érkeznek hozzá, a telefon és tévé megjelenését jósló bárányt pedig bolondnak tartják társai. A kötet mintha arra a kérdésre keresné a választ, hogy vajon hogyan játszódna le a messiás eljövetele egy nem teljesen kortárs, de mégis modern világban. Betlehemben már nyomát sem találjuk annak a meghittségnek, ami a karácsony egész hagyományát belengi. Helyette emberek tömegei érkeznek Jézust ábrázoló pólóban, hogy jegy ellenében megtekintsék a kisdedet, miközben a közeli bódékban kapható olcsó vörösborral ünnepelnek. Az illusztrációkon a jászol előtt kordonok, lampionok és szétdobált szemét látható. A történet ilyen értelmezése felveti a karácsony marketingfogássá degradálódásának problémáját, de pár humoros jeleneten túl nem foglalkozik mélyebben a kérdéssel.
A bárányok megalkotásánál a szerző a megcélzott olvasói közönség korosztályos jellemzőit vette alapul (szerepek, problémák, konfliktusok). Bár a szereplők nem rendelkeznek összetett jellemekkel, csupán egy-egy vonással, ezek megfeleltethetőek a kisiskolások közösségbeli szerepeinek. Ugyanúgy, ahogy egy osztályban megvan a bohóc, a jó tanuló vagy a focista, úgy a nyáj esetében is egy-egy jellemző határozza meg a tagok szerepét. A fogszabályzós bárány például olyan különleges dologgal/kiváltsággal rendelkezik, ami a többieknek nincs, emiatt mindenki irigykedik rá. A sapkás bárány, aki az ufókban és a jövő technológiájában hisz, a kocka/geek karakter sztereotípiáját testesíti meg. Az oldalra fésült hajú bárányban a gyerekesebb, de szófogadó „pásztorok pici báránya” típus jelenik meg. Emellett, akárcsak minden csoportnál, a nyájban is feltűnik a kívülálló, aki igyekszik eltávolodni a közösségtől: a címszereplő utolsó bárány. Ez a fajta ábrázolás, ahogy a bárányokat a csoporton belüli szerepeik alapján különbözteti meg a szerző, megjelenik az illusztrációkon is. Jörg Mühle színes képein a bárányok tulajdonképpen teljesen egyformák, egyedül a kiegészítők, egy kék sapka vagy egy zöld-sárga csíkos sál alapján azonosíthatóak. Mühle figurái a mindenki által ismert gyerekrajzokra emlékeztető ábrázolást követik: egyszerű vonásokkal megrajzolt, többnyire plüssre emlékeztető, felfelé görbülő szájú, pufók állatok, akiknek kamaszos grimaszait kissé stilizáltan, mégis találóan és tűpontosan érzékelteti.
Hub a regény több pontján is megmutatja, mennyire ismeri gyermekközönségét, a bárányok konfliktusai, viselkedése és megnyilatkozásai egy szeretetteljes kisgyermek-csoportot jelenítenek meg az olvasóknak. A nyáj szigorúan kettes oszlopba fejlődve indul az éjszakai kalandra, amire „igazi iskolai kirándulásként” tekintenek. A csoporton belül gyakoriak a civakodások és az apróbb konfliktusok. Percenként elveszítik valamelyik tagjukat, de persze az ilyen helyzeteknek sosem akad felelőse: „Mindeközben fent az erdőszélen hevesen vitáznak arról, hogy kinek a párja volt a szemfedős bárány. A náthás orrú bárány azt állítja, hogy a begipszelt lábú bárány párja volt a szemfedős bárány, amelyre a begipszelt lábú bárány egyáltalán nem úgy emlékszik, elvégre pontosan megjegyezte, hogy a sapkás bárány volt a párja, amire viszont a sapkás bárány nem emlékszik egyáltalán, végtére is egészen bizonyos benne, hogy a fogszabályzós bárány volt a párja…” (31.)
A bárányok közül kiemelkedik a címben is megjelenő utolsó bárány. Hogy miért utolsó? Mert utolsóként észlelte a pásztorok eltűnését? Vagy talán mert ő az utolsó, aki megtanulja azoknak az értékeknek a fontosságát, amit a többiek már rég tudnak? Az utolsó bárány történetszála lényegében a tékozló fiú narratívája mentén íródott. Kiemelendő Hub bravúros megoldása, ahogy a kezdetben Jézus születésének újraírásaként hitt történetbe átemeli a kultúrkör egy másik ismert történetét. Az utolsó bárány egy cinikus, kritizáló alak, aki igyekszik kívül kerülni a közösségen, míg végül magára maradva szembesül saját hibáival és visszatér társaihoz. A regény lényeges állításokat fogalmaz meg a közösséghez tartozás fontosságáról és annak erejéről. Ugyanakkor, bár ez a történetszál kerül a kötet fókuszpontjába, pár kijelentésen kívül ebben a témában sem merül el túlzottan a szerző. Az egyszerű üzenet a közösség fontosságáról, bár valóban fontos értékeket tanít a fiatalabbaknak, de a felnőtt olvasók számára talán kissé didaktikussá válhat.
A könyv humorát egyrészt a bárányok civakodásai, másrészt az eredeti történet kisebb változtatásai adják. A szerző előzetes ismereteinket feltételezve figurázza ki a mese mára kultikussá váló elemeit, ahogy a bárányok mai logikán alapulva folyamatosan félreértelmezik ezeket: „Ki rak egy újszülött csecsemőt az etetővályújába? Azokkal a szülőkkel komolyan el kell beszélgetnünk.” (33.). Visszatérő poénként jelenik meg, hogy a kisded leírása kapcsán („hosszú szempillái vannak, szép göndör haja, és egyáltalán nem sír” (21.)) az állatok arra következtetnek, hogy kislány született, és ebben a hitükben az sem ingatja meg őket, hogy körülöttük mindenki egy kisfiút ábrázoló pólóban rohangál. Mindemellett az olvasó új információkkal gazdagodik, például a Csendes éj pontos eredetét illetően. A kötet egyszerű, kedves humora és nyelvezete egyértelműen a gyerekközönséget célozza, de tartogat pár popkulturális utalást a felnőttek számára is. A gonosz király által küldött farkasok a Mátrix-ügynökeire emlékeztető fekete napszemüveget viselnek az éjszaka kellős közepén, a kisded varázslatos képességei között pedig a víz málnaszörppé alakítása mellett a villa hajlítása szintén megjelenik.
Összegezve, Ulrich Hub Az utolsó bárány című regénye ötletes újraalkotása nemcsak a betlehemi, hanem a tékozló fiú történetének is. A kötet a modern korba helyezéssel és az állat-szemszög felvillantásával hozza közelebb olvasóihoz az ezerszer hallott mesét, miközben a célzott korosztályhoz közel álló karaktereket alkot. A bárányok igaz története kihagyhatatlan alkotás mindazok számára, akik kedvelik a kreatív átírásokat, a kedves humort és a hangulathoz illeszkedő színes rajzokat, és akik arra a kérdésre keresik a választ, hogy a bárányok vajon tényleg jelen voltak-e Jézus születésének éjszakáján…
