Nagy Tamás: A HUMÁNUM NEVÉBEN: EGY REGÉNY, AMIT NEM HAJNÓCZY PÉTER ÍRT (ÉS MÉGIS)

Hajnóczy Péter 1975-ben jelentette meg Az elkülönítőcímű, akkor országos botrányt kiváltó szociográfiáját.

Alig 40 oldalnyi gépelt szöveg, amelyről a későbbiek során kiderült: az életmű egyik legfontosabb alkotása. Az író hagyatékában számtalan – a megjelenést követő években gyűjtött – dokumentum volt fellelhető, amelyek végül 2013-ban Jelentések a süllyesztőből címen jelentek meg. A regényként is olvasható mű egyik főszereplője az eredeti szociográfiában még csak Sz. Alizként nevezett fiatal nő, akinek szomorú történetét – az elmeszociális otthonokban megjárt kálváriáját – Hajnóczy „elmeséli”. Ám elmesélte a történetét maga a főszereplő – Szépvölgyi Aliz – is. A Hajnóczy-hagyaték kutatása során előkerült egy tőle származó önéletrajzi regény, ami A humánum nevében címet viseli, és „ugyanazt” a történetet beszéli el, mint Hajnóczy szociográfiája. Az alábbiakban a két kézirat történetéről és kapcsolatáról lesz szó.

Bélésbe varrva, bőröndfogantyúban, kofferben három kontinensen át, raktárak penészes polcain, elásva kertben vagy – kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek – tömegsírban, véres kabátzsebben: kéziratok mit túl nem élnek. A városi legenda Hajnóczy Péternek egy sportszatyrot „juttatott”, amelyben állítólag magával vitte mindenhová hol fegyelmezett és tiszta, hol az olvashatatlanságig széthullott kézírásának dokumentumait. A sportszatyor soha nem került elő, ám szerencsére megvan a – majdnem teljes – hagyaték, kartondobozokba rendezve, biztos helyen, a Szegedi Tudományegyetemen működő Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely birtokában, ahová az író özvegyének jóváhagyásával, a ránk maradt életművet korábban gondozó Reményi József Tamástól került 2010 nyarán.

E dobozok egyike Az elkülönítő feliratot viseli. A doboz felnyitásakor, első ránézésre csak annyi volt látható, hogy az dossziékat és vegyes iratokat tartalmaz, teljes rendezetlenségben, bármilyen felfedezhető sorrendiség nélkül. Az alaposabb áttekintés során azonban kiderült, hogy a dossziékban található kéziratok és egyéb papírok tematikus egységet képeznek, amennyiben a legtöbb valamilyen módon Az elkülönítő című szociográfiához kapcsolódik, annak előkészítésétől az utóéletéig. Így a doboz „csomópontjává” – s egyben a hagyatéki anyag ezen részében létrehozható rend centrumává – hamarosan az a rózsaszín (vagy azzá fakult) irattartó vált, amelyben a szociográfia eddig soha nem publikált, teljes változatára leltünk; arra a gépiratra, amit Hajnóczy 1980-ban nyújtott be a Magvető Könyvkiadónak. A kiadó a kéziratot közlésre elfogadta – előleget is fizetett –, ám vélhetően soha nem állt szándékában nyilvánosságra hozni az öt évvel korábban már politikai botrányt kavart és bírósági pert is eredményező szociográfiának az eredetinél jóval hosszabb, s ha lehet még provokatívabb verzióját. Asztalfiókba száműzetett Az elkülönítő, s így utólag talán azt is szerencsének kell tartanunk, hogy Hajnóczy 1981-ben bekövetkezett halála után özvegye – két és fél évnyi küzdelem árán – egyáltalán vissza tudta szerezni a kéziratot. 

Az elkülönítő Hajnóczy Péter egyik legismertebb, s egyben legismeretlenebb munkája. A legismertebbek közé tartozik, amennyiben (mondhatnánk némi túlzással) a Valóságban megjelent 1975-ös publikációról – amelynek a maga idejében legalább annyi, ha nem több olvasója volt, mint a legnépszerűbb kisregényeknek és elbeszéléseknek – persze mindenki hallott, miként a megjelenést követő politikai, közéleti botrányról is; s szintúgy sokan értesülhettek a szociográfiát közreadó folyóirat elleni bírósági eljárásról. Ugyanakkor: talán nem alaptalanul nevezhetjük a legismeretlenebb műnek. S nem csak azért, mert az írás 1980-ra teljessé váló szövegét az olvasóknak eddig nem állt módjukban megismerni, hisz annoa kiadói tiltás, majd három évtizeden át egy egyszerű kartondoboz rejtette el a szemünk elől, hanem azért is, mert Hajnóczy életművének kritikai feldolgozása alig szentelt figyelmet Az elkülönítőnek, s végképp nem tárta fel, hogy szociográfia és széppróza – Az elkülönítő és az elbeszélések számos darabja – mennyiben és mi módon függnek össze egymással.

Az elkülönítő története 1972-ben kezdődik és 1980-ban (sem) ér véget. „1972. április 6-án kezdtem az anyaggyűjtéshez […]”– írja Hajnóczy a kézirat egy pontján a Balázs Béla Filmstúdió vezetőségéhez intézett feljegyzésében (a szociográfia az eredeti terv szerint dokumentumfilm lett volna); majd az utolsó lapok egyikén: „1980-at írunk. Érdembeli intézkedés a mai napig nem történt.” Ez a nyolc év Hajnóczy nyilvános írói pályájának szinte teljes ideje. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindazzal párhuzamosan, amit ma Hajnóczy-életműként olvasunk és értelmezünk, a háttérben, mintegy láthatatlan szövegként a szerző folyamatosan írja és újraírja, szerkeszti és újraszerkeszti, számozza, átszámozza és összeállítja azt a szöveggyűjteményt, ami az 1970-es évek magyar valóságát kívánta felmutatni (vagy másképpen, Balassa Péter hajdani kritikájának szavaival, amelyre „torony iránt odamutat”). Önmagában ez a tény is árnyalhatja azt a képet, amely a Hajnóczy-művek befogadás-történetében régóta kirajzolódni látszik, nevezetesen, hogy az 1975-ben megjelent A fűtőcímű kötet után, az első írói pályaszakasz zárultával Hajnóczy leszámol a valóságábrázolás szándékával, s míg a korai elbeszélések szociografikus ihletettsége rokoníthatta ugyan a szövegeket Az elkülönítőével, a rákövetkező évek írásai már újabb prózapoétikák felé nyitnak utat, legyen az posztmodern vagy avantgárd (ki honnan néz vissza), s amelyek textusaiból – mintha Dániát ki lehetne szellőztetni – immáron elillant mindennemű referencia. 

Bizonyos csak annyi, hogy rendelkezésünkre áll 201 (író)gépelt oldalnyi hagyatéki szöveg, ami a Valóságból ismert íráson túl jobbára olyan dokumentumokat, leveleket, beszélgetéseket tartalmaz, amelyek a folyóirat elleni perhez kapcsolódnak, illetve a szociográfia „főszereplőjévé” váló szentgotthárdi kényszer-beutalt Sz. Aliz kálváriáját „mesélik el”.

A hagyatéki kéziratok dátumozása szerint Hajnóczy – a dokumentumfilmes tervek feladását követően – 1975 januárja és júniusa között dolgozott a legintenzívebben Az elkülönítőanyagán, a magnófelvételek kéziratos lejegyzésétől kezdve azok sorrendjének kialakításán és többszöri újrarendezésén át a végső változat megfogalmazásáig. 

Az elkülönítő eredetileg szociográfiaként íródott, így a legkézenfekvőbb lehetőség, hogy ekként közelítünk hozzá, s ebben erősít meg bennünket – legalábbis látszatra mindenképp – maga Hajnóczy is. „Egy sajátos célból működő üzem munkáját figyelhetjük meg itt – a többi közül egyet” – írja egy korai feljegyzésében. (Zárójelben: „üzem” – épp így lehetne kaszárnya, kórház, fegyház, hivatal, szerkesztőség stb.) A leírtak szociológiai hitelessége felől szintén igyekszik olvasóját biztosítani, immár a készre formált írásban. „Az alábbi szöveg a Balázs Béla Filmstúdió anyaggyűjtő csoportja segítségével készített magnetofonfelvételek felhasználásával készült. A helyenkénti javítások kizárólag stiláris célzatúak.” Ez utóbbi kijelentést a későbbi perben a Fővárosi Bíróság is „igazolta”, amikor – a szóban forgó és sajnos soha elő nem került magnófelvételek meghallgatása nyomán – kijelentette: „a hangfelvételeket a felek a tárgyalási időközben meghallgatták, s annak eredménye szerint is híven tartalmazza a közlemény a hangfelvételre felvett nyilatkozatokat”. (Ha úgy tetszik: Hajnóczynak bírósági pecséttel ellátott papírja volt arról, hogy szociográfiát írt, és nem csak kitalálta az egészet; egy olyan eljárásban, amely ha nem is direkt politikai perként indult, ám mélyen átpolitizált lett, s épp azt a folyóiratot volt hivatva ellehetetleníteni, amely az írást megjelentette. Abszurd és valóság: játék határok nélkül.) Nem kétséges: Az elkülönítő – az eredeti és a teljes változat egyaránt – a műfaj minden követelményének megfelelő szociográfia, s mint ilyen, közvetlenrokonságban áll mindenekelőtt azzal a magyar „tényirodalommal”, amely az évtizedekig tartó teljes politikai elnémítás csendjét megtörve újra megszólaltatta a társadalomkritikai indíttatású szociografikus irodalom hangját. Részben a Magyarország felfedezésecímű könyvsorozat keretében, nagyobbrészt azonban a korszak programadó folyóiratainak – a Valóságnak, a Forrásnak, az Élet és Irodalomnak és a Mozgó Világnak – a lapjain jelentek meg azok a hivatalos cenzúra eljárásait túlélő írások, amelyek legfőbb referenciapontjait a Kádár-korszak szocialista Magyarországának a problémái képezték. A szamizdatterjesztés szűk körű lehetőségeinek korlátait átlépve így juthattak nagyobb irodalmi és közéleti nyilvánossághoz Berkovits György, Csalog Zsolt, Simonffy András, Tar Sándor és mások művei, amelyek sorában Hajnóczy több írása is helyet kaphatott volna bármilyen reprezentatív antológia darabjaként, ahogy ez meg is történt Az elkülönítővel a Folyamatos jelencímű szociográfia-gyűjteményben.

Tovább is léphetünk azonban Hajnóczy dolgozatának (ő nevezte így) szemügyre vétele során, s megpróbálhatjuk egy kicsit másként isolvasni.

Talán nem tévedünk nagyot és nem csalódunk akkor sem, ha Az elkülönítőteljes változatát dokumentumregényként vesszük kézbe. „Az idejuttatott szerencsétleneket nem védi a törvény, nem emeli fel szavát senki.” „Amit nyolc éven át írtam, azt egy emberért írtam. […] Azért, hogy a könyv megjelenésével tudtára adassék a rácson kívül élő embernek: a hibás döntések halmaza talán mégsem szükségszerű. […] Kérem, hogy segítsen annak az egy embernek, aki mindeddig annyit tud jogról és szabadságról, amennyit őrzői és társai arcáról leolvashat.” Két levélből származnak e mondatok, amelyeket Hajnóczy 1980 és 1981 nyarán írt Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának, kérve, hogy döntsön végre: megjelenhet-e Az elkülönítő. Azt hiszem, ezek a kijelentések sem hagynak kétséget afelől, amire fentebb utaltam: Hajnóczyt már a szociográfia eredeti verziójának megírása során sem csak az elmeszociális otthonok helyzete foglalkoztatta. Elég volt az íráshoz „kevesebb” is: egyember története, amely által ugyanakkor feltárul „nagyobb” erők működése: egy egész rendszeré, hatalomé, kényszeré, igazságtalanságé. Stb.Ezt a vélekedést erősítik Reményi József Tamás és Szekeres Szabolcs szavai is. Reményi úgy gondolja, Hajnóczy éveken át kitartó figyelme „nem a magyar egészségügy katasztrofális helyzetét kísérte, hanem az elesett lelkek, s a rájuk talált író közös kiszolgáltatottságának témáját”; és Szekeres szerint sem „a kendőzetlen valóság ábrázolásának igénye” mozgatta a szerzőt, sokkal inkább „az az abszurd és kilátástalan küzdelem érdekelte, ami az igazságát hasztalan kereső kisembert, az emberi bánásmódra áhítozó állampolgárt elvileg megilletné”. E témák: Hajnóczy több elbeszélésének kérdései – és egy tervezett regényé.

„Feljegyzések tanúsítják, hogy HajnóczyAz elkülönítőt A fűtőkálváriájához hasonló igazságkeresés morbid tényregényének szánta” – teszi hozzá az előzőekhez Reményi. S bár Az elkülönítőmegmaradt szociográfiának, már a Valóságban közölt dolgozat szövegén érezhető, hogy mondandója szétfeszíti a műfaj kereteit. A hagyatéki papírok között – egy 2 forint 90 fillérbe került kék notesz lapjain – pedig valóban találunk bizonyítékot arra, hogy Hajnóczy Az elkülönítőanyagára regényszerűen isgondolt (sőt, címvariánsokat próbálgatott: A szenvedés díszleteiés a Hálós ágyak balladájamerültek fel további lehetőségként). A nehezen olvasható bejegyzés egy nyilvánvalóan önéletrajzi elemeket is tartalmazó dokumentumregény koncepciójának a vázlata. „Dokumentum regény megírása: a megírás körülményei; ÉS; a futkosás; mikor az anyagtól kiherélt, »közölhető«, irodalmi »mű« akart születni; a Feljegyzés a B. B. Stúdióhoz; a gyávaság, a menekülés, az irtózat e tényektől, a valóságtól; aztán az ellenkezője: mellőzött szerző – kétségtelen motívumként (visszautasított kötet stb.) önpusztító őszinteséggel, de mégis vállalva az igazság kimondásának előrelátható körülményeit (sic!), kimondja az IGAZSÁGOT.”

A meg nem írt regény helyett azonban magának Az elkülönítőnek az évtizeden át gyűjtött dokumentumai léphetnek elénk egyfajta regényként, olyan szövegfolyamként, amelyben egymásba fonódó történetek sora bontakozik ki.

Mindenekelőtt a szociográfiában végig Sz. Alizként szereplő – oldjuk fel a név rejtélyét ennyi év után – Szépvölgyi Alizé. Ő az az „egy ember”, akinek a kálváriája Hajnóczyt Az elkülönítőmegírására indította; Zalaapáti, Szentgotthárd és Intapuszta (később: Intaháza), a három intézet, amelyet megjárt, elsősorban az ő szenvedésének – majd menekülésének – a díszletei a szociográfiában. Szépvölgyi Aliz korán árvaságra jutott, érzékeny idegrendszerű, ám semmiképp nem elmebeteg, érettségizett fiatal nő volt. Az Újpesti Cérnagyár dolgozója, amikor 35 évesen, 1969-ben – életének egy rossz periódusában – szociális otthoni elhelyezését kérelmezte, átmeneti időre, míg testileg-lelkileg újra megerősödik. Arra azonban nem számított, és józan ésszel nem is számíthatott, hogy vállalatának személyzeti osztálya egy, aFővárosi Tanács (ma: Önkormányzat) által Zalaapátiban működtetett elmeszociális otthonban „talál” számára helyet; miként arra sem, hogy oda belépvén szabad visszatérésre nem lesz módja, Ősz utcai lakását napokon belül másnak utalják ki, és négy évet lesz kénytelen „szörnyű rácsok” között tölteni, míg végül Szentgotthárdot „túlélve” és Intapusztáról rehabilitálva szabadulhat. Az elkülönítőa fiatalasszony életének erről a négy évéről s a szabadulás utáni hónapokról ad számot, és egy Hajnóczynak írott levél erejéig az öt évvel későbbi helyzetéről is kaphatunk képet.

A levél így szól, kelt Intaházán, 1978. december 30-án.

Kedves Péter!

Rövid levelének tartalma aggasztott. Hogy-hogy, már csak én gondolok Magára? Beteg, vagy összeveszett a családjával?

Tudom, hogy ezekhez semmi közöm, de már három éve nem láttam Magát és telefonon is hiába kerestem, mindig azt mondták, hogy „nincs itthon”.

Sajnáltam, hogy egy jó barátot vesztettem el Magában, de az ember nem fut olyan szekér után, ami nem veszi fel. Édesanyja, különben is mintha haragos lett volna a telefonban. Hát nem tudom…

Azóta írtam három novellát, több verset és a szociális otthonban történteknek a felinél tartok. A novellák, 30–40 gépelt oldal terjedelműek, a regény eddig 90 oldal, de még csak a Zalaapátiban történteknél tartok. A főorvos úr szerint tehetséges vagyok, sokat csiszolódott a stílusom, azt is megígérte, hogy majd felveszi a kapcsolatot Magával, megérdeklődni, hogy is kell az írói pályán elindulni, mert sok szerkesztőségben ismeretlen emberek művét el se olvassák. Nem is merek sehová beküldeni, nehogy kedvem vegyék az írástól. Itt, Intaházán, egyedül az a munkaterápiám, hogy írok. (Persze, pénzt nem kapok érte). Jó lenne, ha a problémáimra válaszolna, bár három évvel ezelőtt megígérte, hogy segít, de az rég volt. 

Egyébként, minden novelláját olvastam. A legjobban „A halál kilovagol Perzsiából” című tetszett. Gratulálok hozzájuk. 

Még mindig a mozi vállalatnál vagyok, mint pénztáros. Négy éve. De már nagyon unom őket, nem engednek előbbre jutni, mert megtudták, hogy valamikor szociális otthonban voltam. A sok sikkasztó főnök nincs terhükre.

Nem tartom fel tovább, szeretném, ha válaszolna. Addig is üdvözlettel maradok,

 Aliz. 

Ui: elnézést a géphibákért. Magamtól tanultam meg gépelni, persze, hogy nem megy flottul.

 Aliz

„Nem tehetek róla, hogy túlérzékenynek és nőnek születtem. Szüleim korai halála és két egymást követő szerelmi csalódás annyira megráztak, hogy 26 éves koromban elhatároztam: befelé forduló életet fogok élni. Időmet a zenének és az irodalomnak szentelem, s ha a sors újabb megpróbáltatás elé állítana, nem fogok harcolni ellene.”

Ezzel a bekezdéssel indul Szépvölgyi Aliz önéletrajzi regényének kézirata, amelyben – álneveket használva ugyan – megírta összeroppanásának, elmeszociális otthonba kerülésének és onnan való szabadulásának történetét.

„Dolgozni már 19 éves koromban dolgoztam, apám kevéske jövedelméből nem tudta beteg anyámat és engem is eltartani. Tekintve, hogy szakmám nem volt, egy textil vállalatnál helyezkedtem el három műszakos, gépi munkára, gimnáziumi tanulmányaim mellett. A negyedik osztály osztályvizsgája után pár nappal meghalt az anyám. Bár halála régen várható volt, mégis annyira megrendített, hogy képtelennek éreztem magam az érettségi vizsga letételére.  Rövidesen apám is követte őt. Nem gondolhattam továbbtanulásra […]. Tetszett, nem tetszett, motringolnom kellett a megélhetésemért, ami eleinte nem is tűnt olyan fáradságosnak, mint a továbbiak folyamán. Talán könnyebb lett volna mindezek elviselése, ha nem szakadtam volna el az iskolában szerzett baráti körömtől, vagy ha az üzemben új barátokat tudok szerezni. Csakhogy fiatal kolléganőim érdeklődési köre merőben más volt, mint az enyém: tánc, fiúk, ruhák. És megfordítva: ruhák, fiúk, tánc. Nem néztem le őket, csak nem találtam közös témát velük. A három műszakos elosztás sem kedvezett új kapcsolatok kialakításának, így rövidesen oly magányossá váltam, mint Robinson a maga szigetén, azzal a különbséggel, hogy az emberek látása fokozta a magányérzetemet, míg Robinson a maga szigetét egész lényével betölthette. Időm nagy részét olvasással töltöttem, de ez sem kárpótolt mindenért. A nehéz fizikai munka és az egyedüllét lassú biztonsággal őrölték az idegeimet. Hárshegyre kerültem, funkciós idegosztályra.

Akkoriban még azt hittem, hogy egy ideggyógyászati kezelés mindent megold. Nem tudtam, és az orvosok sem mondták, hogy a körülményeimet kellene megváltoztatnom. Minden rutinszerűen ment, meghallgattak, gyógyszereltek, kezeltek, hazaengedtek. Otthon minden kezdődött elölről, fél év múlva újra Hárshegy, és ez körforgásszerűen folytatódott mindaddig, míg az üzemorvos megelégelte, és »levett« a gépről. Könnyű munkára javasolt. […]

A csomagolói munka látszatra könnyű volt. […] Persze, hogy ezt a munkát se bírtam. Szégyelltem magam, mentem volna vissza a gépre dolgozni, de tudtam, hogy úgysem egyezne bele senki, az orvos különösen nem. Ha hajtani akartam magam, felugrott a vérnyomásom, de olyan is megesett, hogy az összeesésig lezuhant. Ilyenkor felbolydult az egész üzem, szent isten, rosszul van […], minek jött be dolgozni, az nem igaz, hogy már otthon nem érezte. És minden egyes rosszullétem után megkeresett az osztályvezető helyettes azzal az ötletével, hogy keressek magamnak másik vállalatot.

A körorvosom szerint »egy idegbeteg akkor lesz rosszul, amikor akar«. Az idegosztály mindössze annyit tett értem, hogy gyógyszereket írtak fel rosszullét esetére, aztán megunva személyemet, átpasszoltak az ideggondozóba, az elmegyógyásznő legnagyobb felháborodására. […]

Mindenütt rosszhiszeműség vett körül. […]

Ha nem olvastam volna Simone de Beauvoir-tól a rosszhiszeműségről, azt kellett volna hinnem, hogy üldözési mániám van, de így tudtam, hogy erről nincs szó. Csak a hozzátartozók, a pártfogók hiányáról. Ki vagyok én? Senki sem igazolta erkölcsi hovatartozásomat, csak a fizikait. Azt is inkább a személyi igazolványom. És soha senkinek nem beszéltem önmagamról, komor voltam és hallgatag. Igaz, érdeklődni se nagyon érdeklődött senki.

Otthon verseket írtam, de azok sem érdekeltek senkit.”

Stb.

Az elkülönítő, amennyire egy szociográfia erre képes lehet, elmondja Szépvölgyi Aliz kálváriájának további eseményeit. A regény – egy újabb kézirat lezáratlan története– a mai napig kiadatlan. Szépvölgyi Aliz halála után az Intaházai Pszichiátriai Betegek Szociális Otthonának padlására került szerzőjének egyéb írásaival együtt, ott kutatta fel 2012 őszén Hosszúné Nyári Ildikó, az intézet osztályvezető ápolónője.

Szépvölgyi Aliz a teljes rehabilitálását követően is gyakran járt vissza Intaházára, s a Pszichiátriai Betegek Szociális Otthonának létrejöttét követően állandó lakója lett az intézetnek. Az osztályvezető ápolónő visszaemlékezése szerint: „Aliz úgy járt Intára, mintha haza jönne, és úgy gondolom, haza is ért. Igazi pesti nő volt, csinosan érkezett mindig, igaz fáradtan, mert sokat utazott, hogy ide érjen, volt olyan, hogy gyalog jött be a bekötőúton a nagy bőröndjével, ha nem kapott az állomáson taxit. Intán mindig mindenki szeretettel fogadta, imádott a nővérek közelében lenni, gyakran éjszakákat fent volt velünk. Sokat olvasott, írt, nem is értettük, hogy lehet olyan nagy körmökkel írógépelni, de Aliz nagyon tudott. Nem volt olyan nap, hogy ki ne festette volna magát, jól állt neki a rúzs, a kék szemfesték, imádta a fehér ruhákat, szinte minden ruhája fehér volt.” Az írás mellett asztrológiai, majd teológiai tanulmányokat folytatott. A celldömölki kórházban hunyt el 2006. július 26-án.

Hajnóczy Pétert érdekelték Szépvölgyi Aliz versei, egy közülük megtalálható Az elkülönítőhagyatéki anyagában.

NYUGTALAN ÉJJEL

Temető a város.

A házsorok kihalt kriptái közt, kóbor kutyák üdvrivalgó
vonyítása visszhangzik a Holdról.
Nem is vonyítás ez, hanem gyűlölet, vonyító gyűlölet…
Valakivel tusakodnak,
könyörögnek, nekiszöknek.
Oh, fölrivalgó kín, könyörtelen világegyetem! A házak
kavicslapok törékeny fejünk felett, s árnyéktalpak lépkednek
álmodó életünkre. Valahonnan túlról, túl, túl, kívül a
formák egységes világán, fekete habok mossák nyugvó
csontjainkat…
Egyet üt csak. Hát sosem lesz már vége?
A kést, a kést, azt jól meg kéne fenni,
Hogy derűs halál hajnalodna reám…
Vagy bedeszkáztatni magam lelkem rémeitől, mint
O’Neill Elektrája…
De a kés is búvik, reszketeg a fénye,
S szívem magánya sem véd már semmitől.

Nyugtalan éjjelei Hajnóczy Péternek is voltak, mint tudjuk az épp emlegetett kisregényből (A halál kilovagolt Perzsiából) és az életére visszaemlékező beszámolókból egyaránt. A két ember osztozott sorsuk zaklatottságában. A szövegek szintjén persze nyilván nem ez a fontos, sem az igazán lényeges kapcsolódási pont. A közvetlen textuális összeköttetést Hajnóczy szociográfiája és Szépvölgyi Aliz önéletrajzi regénye között a szerzőnő egyetlen, a Vigiliacímű folyóirat 1983. szeptemberi számában megjelent írása teremti meg, amelyhez írója Az elkülönítőből választott mottót. A novellaként publikált szöveg a szerző életének azt a pár napját beszéli el, amikor a vállalati ügyintézők „segítségével” bekerül egy olyan intézménybe, amelyet szociális otthonnak gondol, ám ott szembesülni kénytelen azzal, hogy valójában elmeszociális otthonról van szó, s onnan nem szabadulhat. (A regény egyetlen megmaradt gépiratából éppen ezek az oldalak hiányoznak; valószínűsíthetően a megjelenés után a folyóirat szerkesztőségéből soha nem kapta vissza az eredeti példány ezen részét.) A történet ugyanaz, mint amiről Hajnóczy ír, a szereplők „azonosak”, a mottó paratextusként egybekapcsolja a szociográfiát és Szépvölgyi Aliz elbeszélését.

Ami azonban fontosabb, az a két szöveg közötti – nevezzük így – metaforikus kapcsolat. Megjelent kötetei alapján Hajnóczy Pétert a kisebb prózai formák mestereként szokás számon tartani (ahogy például Mándy Ivánra is elsősorban novellistaként emlékszik a kánon). A hagyatéki anyag láttán azonban kiderül, hogy Hajnóczyt egész pályafutása során foglalkoztatta a regényírás gondolata. Több töredék, vázlat, szövegkezdemény található az anyagban, amelyek ezt igazolják. A tervezett művek soha nem készültek el. Ám az egyiket Szépvölgyi Aliz – még ha kettejük írásművészetét nem is lehet összevetni – megírta Hajnóczy helyett. S ha már kéziratok sorsával kezdtük: a regényes önéletrajz szövegének története a mai napig hasonlít arra, ami Az elkülönítőé volt három évtizeden át. Kiadatlan.