A NYUCA Bestiárium megjelenése kapcsán kérdezte Demendy Zoltán a szerzőket: Csepregi Jánost, Dániel Andrást és Kollár Árpádot a műről, a közös szerzés folyamatáról, az elmebaj fertőzőképességéről.
Elolvastam a könyvet, és iszonyú irigy voltam. Olyan projektnek tűnt, ahol egy hosszú este folyamán kitaláltatok egy közös témát, és utána elkezdtetek futni vele. Mindenki amilyen irányba szeretne, termelődtek a szövegrészletek. A bestiárium összefogó keretrendszerként azért zseniális, mert abba minden belefér, eleve nem elvárás, hogy egységes legyen. Működik, hogy a szövegrészletek ellentmondanak, de vannak kapcsolódások, az egész egy világban van, lehet egymásra asszociálni. Nekem olyan asztaltársaságnak tűntök, aminek tagjai leülnek, egymásra kontráznak a poénokkal, ebből lehet Kosztolányi vagy középkori krónika is. Mi volt az eredettörténet, az ősmítosz?
András: Ez szerepel is a könyvben! Igazság szerint nem egy asztal körül kezdődött az egész, hanem egy közös vajdasági túrán. Iskolákat látogattunk meg hármasban, hogy rendhagyó irodalomórákkal szédítsük a gyerekeket, bár valójában a hitelezőink elől menekültünk. Ott mesélte el Árpi a történetet, amit még szabadkai illetőségű unokabátyjától hallott. Ő gyermekkorában a palicsi állatkertben látott két kölyöknyucát, ami, mint az köztudott, nyúl és macska felmenőkkel bíró keveréklény. Ezzel vadította Árpit egész gyerekkorában, aminek meg is lett az eredménye, azóta is nagyon és folyamatosan foglalkoztatja a dolog. A gyermekkori trauma egyértelműen rányomta bélyegét a pszichéjére, ő pedig ezt természetesen át-, illetve továbbadta barátainak is. Ma már közösen járunk terápiára. Az asztal egyébként annyiban azért mégiscsak igaz, hogy különféle sörözőkben is beszélgettünk a nyucáról. Játéknak indult, elkezdtünk szövegeket küldözgetni egymásnak e-mailben, aztán Árpi úgy gondolta, ezeket érdemes lenne egy helyen tárolni, nyitott is egy oldalt, ettől kezdve ott gyűltek a szövegek. Jó ideig nem gondoltunk bele, hogy mit csinálunk. Ha belegondolunk, talán most minden más lenne. Na de viccet félretéve, ez akkor még tényleg csak játék volt, hosszú időnek kellett eltelnie és sok szövegnek megíródnia, mire rájöttünk, hogy mi igazából egy könyvet írunk.
János: A világunk teremtésének pont ez a kohéziós ereje, ez a komplexitás, amit te is említettél. Van egy univerzum, látszólag ellentétes szabályokkal, mert egy hatalmas és sokféle szövegből álló gyűjtemény. Ennek megfelelően nem feltétlenül koherens, sőt sokszor egymásnak totál ellentmondó tartalmakkal. A „Nyuca dominatur in perpetuum in vita nostra” mondást mindenki ismeri, de komolyan már csak kevesen veszik. A nyuca világának ellentétes erői úgy feszülnek egymásnak, úgy feszítik saját határait, hogy mégis összetartják a nagy egészet. Megteremteni, megfigyelni ezt a lényt, a kettősségét; kutatni, hogyan tud reagálni rá a ma embere vagy az évezredekkel ezelőtti hagyomány, ez valóban játék, de olyan, aminek (számunkra mindenképp) tétje van. Lehet-e valamiféle kontinuitást beépíteni ebbe a viszonyulásba, különböző eszközökkel vagy azok imitálásával górcső alá venni, kontextusba helyezni a nyucát? Ezek a kérdések foglalkoztattak bennünket és kergettek előre az elmebaj újabb és újabb ösvényein. Ha az elejétől úgy álltunk volna neki, hogy csinálunk egy nyucakönyvet, ami ilyen meg olyan legyen, akkor ez számunkra is sokkal kevésbé lett volna élvezetes folyamat, ennek megfelelően kevésbé lett volna kreatív.
András, téged mennyire vont be az illusztrátor a munkába? Mennyire volt nyomás rajtad, hogy grafikai oldalon támogasd a folyamatot?
András: Az eredeti elképzelés az volt, hogy ez a könyv olyasmi lesz, mint egy képes enciklopédia, ahol a képanyag, a szövegekhez hasonlóan, technikailag és stílusát tekintve eklektikus. Mindenféle műfaj képviselteti magát ebben a kötetben, az újságcikktől a versen át a mitológiai szövegekig. Úgy terveztük, hogy ehhez hasonlóan az illusztrációk is sokfélék lesznek, a manipulált fotóktól a középkori metszeteken át az ötvenes évekbeli amerikai újságillusztrációkig. Én pedig majd mint képszerkesztő fogom össze az egészet. Aztán ennek megmutatkoztak az idő- és energiabeli korlátai, meg a könyv is átjutott közben néhány szerkesztési fázison. Olyan terjedelművé duzzadt, ami megkövetelte, hogy koncepciót váltsunk: hagyományos módon egyvalaki illusztrálja. Ez a mi dolgunkat is leegyszerűsítette, viszont olyan illusztrátor kellett, aki sokféle grafikai vagy vizuális nyelven tud megszólalni, ahogy mi tettük ezt a szövegekben. Így nagyon örültünk a kiadó ötletének, hogy Nagy Norbert legyen ez a valaki, akivel Árpinak már volt tapasztalata, hiszen két könyvét is ő illusztrálta. Én is ismertem a munkáit, tudtam, hogy remek illusztrátor, bíztunk hát benne, hogy rá fog érezni a könyv hangulatára és izgalmas kihívást jelent számára a feladat. Norbi az elején kissé rémülten szembesült ezzel az őrülettel, de nagyon gyorsan ráhangolódott a nyucológiára, végül mintegy negyedik szerzőtársként működött közre.
Nekem nagyon tetszettek az illusztrációk, az ezerféle téma és megközelítésmód.
András: A többieknek is, de nekem ez egy különlegesen izgalmas élmény volt, mert általában magam szoktam a könyveimet illusztrálni. Ritkán vagyok abban a kivételes helyzetben, hogy egy másik grafikus képzeli újra azt, amit én írtam.
Miközben bővült a szöveghalom, hogyan folyt a kollaboráció? Hogy reflektáltatok egymás szövegeire? Volt olyan szöveg, ami azért került ki a korpuszból, mert egyikőtök negatívan reagált rá? Hogyan adtatok egymásnak pozitív támogatást a közös alkotás folyamán?
János: Egymást pörgettük, a legnagyobb inspiráció talán ez a közös ráébredés volt a nyuca addig rejtett világára. A nyuca volt számunkra a flippergolyó, mi pedig a kis karok, amik csapdosnak a játékgépben. Egyre nagyobb gellereket kapott a golyó, mi pedig egyre merészebben, akár egymásra licitálva próbáltuk eljuttatni újabb és újabb irodalmi terekbe. Ugyanakkor az is igaz, hogy reflexív módon viszonyúltunk az egyes szövegekhez, belenyúlkáltunk egymás szövegébe, akár bele is dolgoztunk, vagy javaslatokat tettünk. Ebből a szempontból tényleg egy közös alkotófolyamat volt. Nem autonóm szerzők közössége voltunk, hanem egy csapat, így idővel már kevés jelentősége volt annak, melyik szöveg kinél indult el. Rettenetesen bénán hangzik, tudom, de kicsit olyan volt, mint amikor a különböző apró szörnyek összeolvadnak a legnagyobb bestiává – idővel mi is a nagy nyuca részeivé váltunk.
Árpád: Két dolog: az egyik az eredetmítosz, amihez visszatérnék még egy picit. Nemrég voltunk Szabadkán, elvittem a könyvet unokatestvéremnek, Zokinak. Nem volt otthon, de beadtam, jusson el az ősforráshoz. Nélküle nem jött volna létre, egy egyszerű kis történetből született, abból a faktumból, hogy a palicsi állatkertben voltak nyucakölykök. Mi ezt így tudjuk, és sokan így tudják. A nyomozásunk innen indult, és most eljuttattuk a mesefához, az ősforráshoz a könyvet. Csak pár üzenetet váltottam az unokatesóval, aki láthatóan megszeppent attól, hogy a nyuca könyvvé változott. Mondta, hogy próbálja majd megérteni, mi lett ebből, szerintem ő is rádöbbent, hogy szörnyet alkotott. Felelőtlenül nem lehet történeteket mesélni, mert az valósággá válik. Mondta, hogy nem minden részét érti még, de megnyugtattam, hogy mi sem értjük az egészet.
A közös munkával kapcsolatban még rátennék egy lapáttal: folyamatosan inspiráltuk egymást. Volt egy Messenger csoportunk, amiben ment a permanens ötletelés. Bármit láttunk vagy olvastunk, lefordítottuk nyucára. Elkezdődött egy szöveg- és ötletgenerálás, ott beszéltük meg, hogy ezt még meg kéne írni; ez neked áll jól, írd már meg. Győzködtük egymást, dobáltuk fel a magas labdákat, folyamatosan inspiráltuk egymást és magunkat ebben a kis csoportban.
Van konkrét példa a fejetekben, amikor valamiről eszetekbe jutott a nyuca?
András: Egy idő után eljutottunk oda, hogy mindenről ez jutott eszünkbe. Bármilyen hírt olvastunk, bárhová vetett minket a sors, a világ bármilyen szegletébe, ott nyuca jött szembe. Félelmetessé is kezdett válni, hogy mindenben ott van ez az aspektus, leírható, belelátható.
Árpád: Olvastam egy újságcikket, és már egyből lefordítottam nyucává. Egy skót férfi kijött a kocsmából, és a sétabotjával agyonvert egy sirályt. Ebből természetesen nagyon jó nyuca-sztori kerekedett, ami nem került bele végül a könyvbe. Mint a törpének a viccben, mindenről ugyanaz jutott eszünkbe, ez pedig a nyuca volt.
Szerkesztettétek egymást?
András: Ilyen talán nem volt. Bele-beleírtunk időnként egymás szövegeibe, reflektáltunk is rá. Inkább az önkontroll működött. Arra nem emlékszem, hogy azt mondtuk volna egymásnak, hogy ez annyira szar lett, inkább hagyjuk ki…
János: Mert annyira nem vagyunk őszinték. Igazából inkább a másik háta mögött ment az ilyesmi. Már látom, mikor a Broadwayen a nyuca-musicallel szerzett első dollármilliárdok kitermelődnek, akkor veszünk majd össze véglegesen, ahogyan azt már sokan megjósolták. Amúgy a szerkesztéssel kapcsolatban mindig előhozom (mert roppant kicsinyes vagyok), hogy Elekes Dóra ki akarta dobni a „Nyuca számokban” fejezetet. A könyvbemutatón Péczely Dóra pont ezt a szöveget választotta ki az egyik blokknak. Miután Scherer Péter felolvasott belőle, megjegyeztem, hogy kevésen múlt, hogy ez bent maradt, Péczely Dóra megdöbbent. De ez a mikrotörténet természetesen nem a szerkesztésről szól, hanem a könyvvel kapcsolatos szándékainkról. Szerintem talán az a legnagyobb erénye ennek a kötetnek, hogy miközben ez az egész egy koherens valami, bizonyos részei Monty Python-szerűen zavarba ejtik az embert, míg más szövegek nagyon, de nagyon más részét szólítják meg az olvasónak. Jó, ha sokféle olvasó talál benne magának olyasmit, amit szeretni tud. Nem baj, ha egy adott pillanatban nem mindegyik szöveggel tud mit kezdeni, ez így van jól. Ez idővel és az aktuális olvasói hangulattal is változhat, épp mert annyira sokarcú ez a könyv. A kötet és a befogadó közti efféle kommunikációnál többet, izgalmasabbat nem nagyon remélhet egy szerző, pláne három. Piszok nehéz dolga lehetett Elekes Dórának.
Szándékos, hogy bizonyos karakterek a kötet több pontján is feltűnnek? Hogyan jöttek létre ezek a szereplők, hősök? Használtátok egymás elemeit, vagy ha egy angol vénkisasszony nyucatenyésztő működéséről olvasok a könyvben több helyen, akkor az valószínűleg ugyanannak az írónak a megjelenése?
András: Törekedtünk efféle kereszthivatkozásokra, nem mondom, hogy túlerőltettük, de azért szerettük volna, hogy a szövedék erősebb legyen. És itt emlékeznék meg a 102 évesen nemrégiben elhunyt Miroslav Zikmund hírneves cseh utazóról. Ő és Jiři Hanzelka annak idején egy Tátra autóval körbejárták a Földet – ez a híres utazás is több helyen felbukkan a Nyuca bestiáriumlapjain.
Előfordult, hogy összejöttetek nyucázni?
János: Ebben a formában nem, pontosabban, amíg bíróság előtt nem kerül bizonyításra, addig én következetesen tagadni fogom a dolgot. Viszont a terveink között a jövőre vonatkozóan valóban van ilyen, mert elkotyogtam, hogy van a szekrényemben egy húszéves skót whisky. Azt gondoltam, hogy ez felvágásnak elég lesz, de a srácok szerint elpusztítandó termékként megér annyit, hogy összejöjjünk. Ha amúgy utáljuk is egymást, legalább egy viszkizésre.
Árpád: Több alkalommal is volt olyan, hogy összeültünk írni és szerkeszteni.
János: Igen, virtuálisan. Én klasszikusra gondoltam, hogy tényleg kivonulunk, elmegyünk és dolgozunk. Bár ilyen is volt, ugye, csak próbáljuk elfelejteni a dolgot.
Árpád: A Vajdaságban elvonultunk, megpróbáltunk könyvet létrehozni a szöveghalomból. Teljes, totális kudarccal végződött. Mindannyian lebetegedtünk, és szinte semmit nem haladtunk. Két alkalommal is megpróbáltuk. Ami a további terveket illeti, egy dokumentumfilmet szeretnénk forgatni Palicson, föl akarjuk keresni a még élő szemtanúkat.
János: Ez nem vicc, vagy csak félig! A nyucának megfelelő, áldokumentarista-dokumentarista megközelítésben tervezzük a dolgot. Itt még vannak kiaknázatlan lehetőségek, és tartozunk is ennyivel a világnak.
Árpád: Én ezt halálosan komolyan gondoltam. János félig viccnek nevezte, de itt vannak élő szemtanúk, őket fel kell keresni és dokumentálni kell, hiszen nem biztos, hogy a könyv alapján elhiszik nekünk, hogy ez egy valós sztori. Annál is inkább, mert a Budapesti Illusztrációs Fesztiválon díjat nyert Nagy Norbert munkája, és hát hol? A fikciós kategóriában, ami egy nagy arculcsapás mindannyiunknak. Nyilvánvalóan nagyon örültünk a díjnak, de ez a félreértés zavarba ejtő.
János: Mondjuk ki végre, elég a nyuca fikcionalizálásából!
A keletkező szövegcsomag sokféle verziót és stílust hordoz. Milyen arányban akartatok saját forrású szövegeket létrehozni, és hány százalék a paródia, átírás, imitáció?
János: Többnyire saját szövegek voltak, paródiát nem akartunk. Inkább csak parodisztikus térbe kerültek, mint amikor azon gondolkodtunk a versek kapcsán, hogy hogyan lehetne mozgalmi dalokban éltetni a nyucát. Amúgy, ha irodalomtörténeti korszakok szövegvilágát szeretnénk nyucásítani, akkor óhatatlanul becsúsznak olyan klasszikusnak számító művek, amik valamilyen viszonyulást feltételeznek vagy kényszerítenek ki az emberből. Pont a Tudósok vagy maga Dr. Máriás annyira a vajdasági meta-univerzumba tartoznak, hogy az elejétől nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen Tudósok-szövegszerűséget kellene csinálni. Nem paródiaként, nem kiforgatni, hanem inkább imitálni nyuca-tematikában.
Árpád: Van pár átírás a könyvben, nyucásítás, de sok olyan szöveg van, ami nyuca ürügyén született. Saját, csak éppen beúszott a nyuca tematikája. Vannak átiratok is, például a pacalos szöveg, ott egyszerűen kellett hozzá a végén Cserna neve. A meséknél, a mítoszoknál, a könyv gerincét adó novelláknál nagyon erősen saját szövegek vannak. Inkább az orra meg a farka, az eleje és a vége nyucásított. A gerincét a saját alanyi jogból született szövegek adják.
János: Ez egy picit a nyuca földhözkötése. Legyenek olyan biztonsági köteleink, amikkel a mindennapi olvasóhoz is könnyebben el lehet jutni. Egy Cserna-Szabó valóban referenciaszemély tud lenni, rajta keresztül már a nyuca is befogadhatóbbá válik.
A projekt hány százaléka volt pihenés, kreatív röhögés, és hány százaléka munkaszerű munka?
András: Ezt nehéz volna megmondani. A szövegek megírása nagyon nagy százalékban játék volt, de a szerkesztés fázisában az egész egyre inkább munkának kezdett tűnni. A szövegek véglegesítése sok időt és figyelmet igényelt, sokadszorra is találtunk rajtuk alakítanivalót. Nagyon sokat dolgoztunk azzal, hogy ebből egy koherens könyv szülessen végül. A legtöbb időt talán azzal töltöttük, hogy megtaláljuk egy-egy szöveg helyét a könyv folyamatosan alakuló struktúrájában. Ült mindenki otthon a gépénél, és küldözgettük egymásnak a verziókat. Árpi egy idő után nem is aludt, csak a szövegeket rakosgatta egy megosztott doc fájlban. Bár az is lehet, hogy igazából álmában csinálta… Éjnek évadján hívott föl minket telefonon, hogy ébresztő, mindenki a gépéhez! Elkészült egy újabb sorrend, mi volna, ha ezt a fejezetet átraknánk oda, azt a szöveget egy másik helyről ide. Olyan volt, mint egy nyucákat üldöző vérfarkas! Jánossal egy idő után kezdtünk aggódni érte, meg olykor magunkért is.
János: Igen, Árpi sokszor aludni sem hagyott, én emiatt akkoriban sokat sírtam. És persze ne felejtsük el a furcsa kísérleti pszichológiai eljárásokat sem! Amikor arra volt igény, hogy öltözzünk nyucának és úgy olvassuk fel ezeket a szövegeket, mert akkor jobban bele tudunk helyezkedni, akkor meg is tettük. Azt is fontos kiemelni, hogy Árpi nagyon jól mederben tartotta a dolgokat. Ahogy utaztam, jöttek a hülyébbnél hülyébb ötletek és elmebajok, amiket dobáltam be az Akik nyucává operálták magukat nevű Messenger csoportunkba. Mindig Árpi volt az, aki jelezte, hogy nem ide, hogy elég, hogy másold ki, vidd a Drive-ra, írd tovább, de azonnal! A szerkesztésnél is Árpi adott keretet a közös munkának. Amikor már lett egy hivatalos szerkesztője, akkor is tovább gondozta. Neki volt ezzel a legnagyobb munkája.
Árpád: Igen, ebbe majdnem belepusztultam.
János: Mi fogadtunk is Andrissal egyébként, mind a ketten arra tettünk, hogy meg fogsz halni.
Árpád: Tudom, nagyon sajnálom, hogy vesztettetek. A rengeteg eklektikus szövegből valami értelmes ívet faragni így sikerült. Az írást borzasztóan élveztük mindannyian. János nyilván, de Andris is eljutott az őrületig. Ezt el is szoktuk mondani, hogy nem tudta abbahagyni. De komolyan. Ki kellett tépni a laptopot a kezéből az utolsó pillanatban, hogy ne írjon már több szöveget. Ő is monomániás, szóval csiszolta volna még, bennünk is volt erre igény, mert tényleg magas esztétikai minőséget szerettünk volna kihozni a végére, miközben iszonyatosan jól szórakoztunk. Móka és kacagás volt, amíg írtuk, a szerkesztés pedig vér és könnyek.
Mit kaptatok vissza? Milyen utóélete lett a munkának?
András: Barátaink már nincsenek.
János: Persze jogos a kérdés, voltak-e valaha?
András: A Nyuca megjelenése után azonnal történt egy elképesztő esemény. Még szinte ki sem jött a nyomdából a könyv, amikor Messengeren kaptam egy üzenetet egy távoli ismerőstől. Rátalált a Nyuca Facebook oldalára, és azt a megdöbbentő kijelentést tette, hogy ő pontosan tudja, hogy ez az egész nem kamu. A nyuca nem fikció! Ő palicsi származású, és a nyolcvanas évek második felében kisgyerekként járt a helyi állatkertben, látta a két szemével abban a bizonyos, a könyvünkben is leírt ketrecben a kölyöknyucákat. Rögtön lett tehát egy szemtanúnk! Ez bizonyíték arra, amit az előbb Árpi mondott: ha mesélni kezdesz, az valósággá válik!
János: És még a nyuca szó is tőle származik!
András: Az Árpi által már említett dokumentumfilmben őt mindenképpen szeretnénk megszólaltatni mint koronatanút.
Árpád: Így van, ez egy nagyon-nagyon fontos faktum. Illetve jönnek visszajelzések utcai észlelésekről. Vannak olvasóink, akik találkoztak a könyvvel, és jelentkeztek nálunk, hogy a Pilisben találtak egy nyucakápolnát. Az olvasóink veszik a játékot, és tovább írják a történetet. Ez egy szertelen jó játéknak indult, ami halálosan komollyá vált. Utólag fogalmaztuk meg magunknak, hogy mi is ez a könyv: mindenkiben ott a nyuca lehetősége, de hiányzik az emberi történelemből. Mi a nyuca történetét írtuk meg, a históriától a tudományon keresztül a gasztronómiáig és a képzőművészetekig. A világ szinte minden területéhez hozzányúltunk és kimutattuk a nyuca jelenlétét, de ennek a történetnek a története nem ért véget. Ezért kaphatunk visszajelzéseket, nyucaészleléseket, ahogyan számosan váltak nyucológussá a könyv hatására. Még két konkrét visszajelzést említek a könyvvel kapcsolatban. Két bemutatónk volt eddig, így két embernek hivatalból el kellett olvasnia a könyvet. Az egyik Szekeres Niki volt, a másik Péczely Dóra, és mindkettőtől nagyon jó visszajelzést kaptunk: nem mondták le a bemutatót, amire felkértük őket. A játékossága mellett a mélységeire is érzékenyek voltak, és ez is baromi jó visszajelzés. Úgy éreztem mindhármunkon, hogy kettős cél mozgatott minket. Egyrészt a játék, az írás öröme, másrészt az alkotáson keresztül azért sok komoly dologba is belebonyolódtunk. Sok olyan szöveg született, ami nyuca nélkül nem jött volna létre, de a könyv már említett gerince mégiscsak az, ahol van tétje a szövegeknek. Igenis meg tudja érinteni az olvasókat, csak ez egy à la carte étlap: aki beleolvas, szemezget belőle, az megtalálja azt a szöveget, azt a részletet, ami nagyon el tudja találni őt.
János: Én két markánsan eltérő olvasattal is találkoztam. Az egyik, hogy most ez egy könyv, ami nem akar szólni semmiről? Nem komoly, nem valós, nem kézzelfogható: ez a vélemény volt az, ami a varázstalanított világból érkezett. Ugyanakkor nagyon sokan felszabadítónak találták. Olyan világban élünk most, különösen a járványban, hogy mindenhol ott vannak a szabályok, a keretek, az állandó prés. A játéknak nincs helye. Pedig pont ez: hogy minden szabályt felrúgunk, de mégis rendszerbe építünk valamit: ez a játékosság az, amire szükségünk (is) van. Nagyon vonzó tud lenni, ha felszabadult befogadó lehet az olvasó. Fontos, értékes ajándék, amikor olyan olvasmánnyal tudunk szolgálni, ami játszani hív, ami kicsit kimozdít a berögzült látásmódokból. Nekem ez a könyv a nyucával együtt egy olyan alkotás lett, aminek van tétje. Megjelenik egy csomó minden a nyuca bundája mentén, de a mindennapi életről szól, meg a mindennapi küzdelmekről, érzelmekről. Amikor ezek a szövegek születtek, maga a nyuca is a megküzdés eszköze lett, vagy a terhek kompenzálása. Azt hiszem, itt kell abbahagynom.
