Szorgalmas volt, kitartó és komoly. Minden bizonnyal bátor is, hiszen egyetemre járt, messze minden ismerőstől. Senkinek nem lehetett ellene semmi kifogása. Én kifejezetten kedveltem.
Már három hónapja nem járt otthon. Az elején azért nem ment, mert sokba került volna, utána pedig azért, mert tanulnia kellett. Most már csak megszokásból. Nincs is miért hazamenni, hiszen rokonai nagyon amúgy sincsenek, Öcsi már fél éve kiment Skóciába, Anya pedig eladta a régi lakást és összeköltözött az újdonsült férjével. Mindenki éli az életét. Majd talán nyáron, hogyha az ég is úgy akarja, el tudnak menni csak ők hárman valahova – gondolta. – Mint régen.
Aznap látszólag minden adott volt ahhoz, hogy remek napja legyen, de ő előre tudta, hogy úgyse lesz az.
„Nekem már nem tudom, mióta nem volt jó napom” – mindig ezt szokta mondani. – „Legjobb esetben is csak átlagos vagy közepes, hiszen olyan nincs, hogy ne történne valami rossz. De hát ezzel kell megelégedni.”
A reggeleket sehogy sem tudta megszokni. Éjszaka nehezen tudott elaludni, és reggel nehezen kelt. Nem reggelizett, csak hogy öt perccel többet maradhasson az ágyban. Az az öt perc, a paplan melegében, az volt a nap fénypontja. A metrót legtöbbször éppen elérte, de ha volt ideje, akkor is futott lefele a mozgólépcsőn.
Sokszor az egész nap eltelt úgy, hogy csak bement az egyetemre, majd hazajött. Nem szólt hozzá senki, talán észre se vették. Ő sem erőltette, nem volt az a hivalkodó fajta. Az előadásokon nem szokott jelentkezni, még akkor se, ha éppen tudta a választ. Néha elképzelte, milyen lenne láthatatlannak lenni. Talán nem is volt olyan messze tőle. Ő itt csak egy volt a nagy egészben. Gyűjtőfogalmak része. Egyetemista, budapesti egyetemista, mérnökhallgató.
Nem voltak igazán barátai, a régiek mind otthon maradtak vagy külföldre mentek. Szomorúnak kellett volna lennie, de nem érezte magát annak. Tulajdonképpen nem érzett semmit, csak ürességet. Egyre gyakrabban beszélt magában, természetesen akkor, amikor senki sem láthatta, hiszen volt mit mondania, csak nem volt, aki meghallgassa. Régen esténként videójátékozni szokott, de egy ideje már azt is abbahagyta.
A napok egyre inkább összemosódtak. Mindegyik egyforma volt, ugyanolyan menthetetlenül semmilyen. A végére már szinte nem is volt múlt vagy jövő, csak a jelen, a nagy, üres, szürke semmi.
Amikor észrevettem, hogy eltűnt, eléggé meglepődtem, hiszen mégiscsak én találtam ki őt. Az enyém volt, és fel sem tűnt, hogy elvesztettem. Ami azonban még inkább nyugtalanított, az az, hogy ő maga sem vette észre. Nekem kellett tehát elmondanom neki, és féltem, hogy esetleg kellemetlenül fogja érinteni. Engem egészen biztosan kellemetlenül érintett volna.
Általában jól bánok a szavakkal, de akkor olyan kényelmetlenül éreztem magam, mint még soha. Végül aztán sikerült valahogy előadnom neki a történteket.
– Tehát eltűntem, megszűntem létezni – ízlelgette a szavakat. – Érdekes.
Nem látszott különösebben meglepettnek vagy kétségbeesettnek. Én viszont annál inkább. Egyikünk sem tudott hirtelen mit mondani. Hosszú csend következett.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte egy idő után, én pedig óhatatlanul zavarba jöttem.
– Nem tudom – vallottam be, és tehetetlenül széttártam a karjaimat. – A világ megy tovább nélküled.
– De hát a világ bárki más nélkül is továbbmegy – felelte bizonytalanul.
– Ez mondjuk igaz – ismertem el. – Viszont mostantól azt csinálsz, amit akarsz. Ez nem is hangzik olyan rosszul.
Szerettem volna, ha valahogy ki tudom engesztelni, és amikor ez eszembe jutott, egészen fellelkesedtem. Szinte fel sem tűnt, hogy nem válaszol, csak folytattam.
– Jól hangzik, ugye? Elmehetsz bárhova, láthatod a legszebb helyeket, városokat, a tengert is. Én mindig is látni akartam a tengert.
Itt aztán hirtelen megakadtam. Ő udvariasan várta, hogy befejezzem, végighallgatott, de láttam, hogy valami nem stimmel.
– Hát nem örülsz?
Válasz helyett csak megvonta a vállát.
– Nem is vágysz semmire?
– Nem, nem hiszem – rázta a fejét.
Keserűen elnevettem magamat.
– Lineáris algebrára viszont szívesen bejárnék még…ha lehet – sütötte le a szemét. – Nem szeretek félbehagyni dolgokat. Talán az volt a kedvencem.
(A 2023 évi Pannon UniFest díjazott írása)
