János Emília: MÁRAI SÁNDOR: BÉKE ITHAKÁBAN

Kutatószoba
János Emília: MÁRAI SÁNDOR: BÉKE ITHAKÁBAN

Úgy elmondani valamit, hogy azt minden művelt (alapvető műveltséggel rendelkező) olvasó (meg)értse, - ehhez olyan hivatkozási rendszert kell kiépíteni, melynek üzenete minden kor olvasójához szól. Odüsszeusz egy archetípus, az Odüsszeiarésze az európai irodalmi hagyományoknak, a közös kulturális tudatnak, egy komplex jelrendszer, melynek felelevenítése alkalmas arra, hogy a történethez sokféle nézőpontból közelítsünk. Minden olyan kor, amelyhez az eposznak akár csak kis része is köthető, alkalmassá válik a parafrazeálásra. Márai művében az eposzi és a regényszöveg párbeszéde túllép az intertextuális hatásokon és műveleteken: nem az eposz újraírásáról van szó, hanem az újramondás helyeződik át más szintre. Csak az alapszöveget ismerjük, minden más a történet új szövevénye, új dimenziója, új struktúrája.

A modern regény egyik jellemzője, hogy az individuum nem egy egység, nem egy középpont, ahonnan az észlelések kiindulnak, hanem szétszórt nézőpontok halmaza, ezért érdemes egy személyt több szempontból is megfigyelni; és még akkor sem tud(hat)juk meg a teljes igazságot. Márai regényében az elbeszélői nézőpont, beszédhelyzet követi a 20. századi regényben bekövetkezett változásokat és a regényszempontok átalakulását. A műben – ha pusztán csak a szerkezetet nézzük – három családtag, Pénelopé, Télemakhos és Télegonos (előbbi Ulysses törvényes, utóbbi nem törvényes fia) egyes szám első személyű elbeszélései alapján ismerjük meg a háborúból hazatérő Odüsszeuszt/Ulyssest. Tartalmilag azonban ez csak Pénelopé szempontjából igaz. Télamakhos és Télegonos apjukat alig, illetve egyáltalán nem ismerték. Az ő nézőpontjukból – azonkívül, hogy a két fiút megismerjük – inkább valamiféle oknyomozásról van szó. A fiúk „éneke” arról szól, hogy mások véleményét összegyűjtve, azok alapján megismerjék apjukat, magukban valamiféle képet alakítsanak ki róla: ezekben az énekekben tehát tovább szóródnak a nézőpontok. A legfőbb kérdéssé az válik a regényben, hogy kit milyen (v)iszony fűzött Ulysseshez.

A Márai által választott szerzői pozíció analóg a homéroszival, kívül helyezkedik a történeten, csupán összegyűjti és rögzíti a hallottakat, akárcsak Homérosz. A regényben ún. tanúelbeszélők mesélik el az Ulysses hazatérése után történteket. A többféle nézőpontú elbeszélésekből következik, hogy minden tanúelbeszélő másként, saját szemszögéből érzékeli a valóságot, ezért annyiféle valóságot ismerünk meg, ahányan azt előadják, vagyis a teljes igazságot soha nem fogjuk megismerni, legfeljebb kialakul bennünk egyfajta „leszűrt igazság” – akár egy bírósági tárgyaláson: minden tanú elmondja, hogy mit látott, és a bíró igyekszik azok alapján rekonstruálni a múltban ténylegesen megtörtént eseményeket, vagy az ahhoz legközelebb álló igazságot. Ulysses alakja, jelleme így egyre ellentmondásosabb: ahány nő, annyi történet, annyi titok, és ki tudja, hány gyermek, hiszen „Ulysses férfi volt, tehát hűtlen.”

Ulysses alakját, inkább emberi, mint isteni jellemét többféle nézőpontból ismerjük meg, de egyik nézőpont sem az övé, énelbeszélőként nem lép be a regénybe – vagyis nem mondja el, így nem tudhatjuk meg a saját verzióját. Ennek két oka van: a regény idővezetése retrospektív, Ulysses felesége és mások (azok, akikkel vándorlása során bármilyen kapcsolatba került) emlékezete alakítja az olvasóban a figura jellemét, másrészt ha a saját történetét mesélné, az a 19. századi regényformának felelne meg, az pedig nem lenne összeegyeztethető a modern regénnyel szemben támasztott elvárásokkal. Az énelbeszélés újabb szintre emelkedik, mivel a két fiú, akik nem tanúelbeszélők, nem a saját véleményüket mondják el, hanem azt a képet közvetítik az olvasó felé, amelyet Ulysses másokban kialakított. A tanú azonban lehet közvetett is – aki mástól hallott valamit, így más igazságát mondja el, ezek az elbeszélők így teljesen hiteltelenekké, inkompetensekké válnak.

A regény másik kérdése, hogy hősnek tekinthetjük-e Ulyssest. A hős hagyományos fogalma az eposzoknál alakult ki (a hős egy egész nemzetet, népet képviselő figura), Márai hősét a modern regény elvárásainak megfelelően, másként formálja. Felmerül azonban, hogy a modern regényben megformált főszereplő, Ulysses esetében beszélhetünk-e egyáltalán hősről. Ulysses alakja a nézőpontok sokasága miatt egyre inkább szétesik, demisztifikálttá válik, és minden, amit addig róla hittünk (vagy amit Homérosz elhitetett velünk) szertefoszlik – már senki és semmi sem ugyanaz, mint az eposzban. Azzal, hogy Homérosz szereplőit – legyenek azok emberek, félistenek vagy istenek – többféle nézőpontból is megismerjük, megkérdőjeleződik nemcsak az eposz, nemcsak a kalandok hitelessége, hanem újabb kérdések merülnek fel a nagy görög mondavilág alapja, a trójai háború körülményeiről is. Még bizonytalanabbá válik minden – kezdve azzal, hogy maga Homérosz személye is kétséges. 

Totális mítoszrombolás történik: nemcsak Ulysses személyisége esik szét, hanem minden, amit történelmi és irodalmi ismereteinkből és az eposzból eddig tudtunk vagy megismertünk Menelaoszról, Helenéről, Pénelopéról és a többi karakterről. A szalmaözvegységében erényes Pénelopé talán nem is volt annyira erkölcsös, az idő vasfoga nyomott hagyott Meneláosz spártai hősben, aki a regényben egy iszákos, vén, elhízott öregember, egy diktátor, akinek hatalmában és jogában áll a maga igazára írni (íratni) a történelmet. A világszép Heléne (aki miatt a Szent Háború kitört) felett is eljárt az idő, amiről nem akar vagy nem tud tudomást venni. Az idő azonban a görög istenvilág szereplőit (Hermészt, Kalypsót, Kirkét stb.) sem kímélte, pedig ők halhatatlanok, rajtuk elvileg nem fog az idő.

Mivel a regény időkezelésének alapját a retrospektív elbeszélések képezik, a mítosz elválik a valóságtól, attól a valóságtól, amit a visszaemlékezők elmesélnek. Hogy mi a valóság és mi az igazság, már sosem tudjuk meg, ám minél színesebb a kép, annál színesebb a hős személyisége: ki volt Ulysses? „Atyám emléke lassan különvált mindentől, amit életében művelt.” Bár Télegonos elbeszélésében a négy szereplő azon iparkodik, hogy megfejtse Ulysses rejtélyes rendeltetésének értelmét, tulajdonképpen ez jelenti az egész regény koncepcióját is: megfejteni Ulyssest. 

A cselekményvezetés (annak ellenére, hogy történnek térbeli mozgások: Pénelopé száműzetése, a fiúk apjuk útját járják újra szigetről szigetre) elveszíti központi jelentőségét, a belső (tudati) történések és az Ulysses által hátrahagyott érzelmek veszik át az uralmat. A regény az ókori görög eposz parafrázisa, ezért elkerülhetetlen, hogy ne legyenek szerkezeti-szerkesztési hasonlóságok. Az elbeszélői énekek római számokkal tagoltak, Márai ebben követi az eposzi hagyományt. Az regényben kevesebb ének szerepel, mint a görög eposzban, egy elő- és utóének zárja keretbe. Ez utóbbiak azonban szokatlanok, idegenek egy eposzban. Az előének azt a pillanatot mutatja, amikor Ulyssesen úrrá lesz a hazatéréstől való félelme, de az utóének is izgalmas megoldás. Általában fülszövegen vagy regény szövege előtt szokás az író részéről a köszönetnyilvánítás, Márai e hagyománnyal több szempontból is szakított: részben egyfajta záróakkordként beépítette a regénybe, másrészt a modern regények egyik nóvuma, hogy a szerző is megszólaltatja magát (lásd Kosztolányi: Édes Anna). 

Ulysses minden (a regényben megismert vagy név szerint megemlített) fia a Téle- előtagot kapta, mely nem véletlen, hiszen egyértelműsíti a származást, a családi köteléket, legyen az törvényes vagy sem. A mondatfűzés és szerkesztés megfelel a 20. századi magyar nyelv szabályainak, bár itt-ott régiesebb kifejezésekkel is találkozunk (pl. antul), ezek inkább az író szókincséből adódó szóhasználatnak köszönhetők azzal együtt, hogy Márai az emigrációja előtti magyar nyelvet birtokolta. Izgalmas a szöveg kódoltsága, mivel abba a szerző olyan szövegidegen, leginkább a hivatali, illetve politikai nyelvezetből származó kifejezéseket szőtt bele, amelyeknek (anélkül, hogy az életrajzi elemeket megemlítenénk), kifejezett és célirányos üzenete van: például nyomozás, pletyka, történelemhamisítás stb.

Szembetűnő, hogy Márai szívesen használta az eposzi jelzőket, ám az egyes énekekben eltérő súllyal. Míg Pénelopé elbeszélésében csupán néhány helyen tűnik fel Ulysses mint a Hazatérő, a Várdúló, a Fénythozó (ezek a klasszikus eposzi hősre utalnak), ám Télemakhosz énekében jelentősebb, több és színesebb jelző tűnik fel. Ennek egyik oka az lehet, hogy ebben az elbeszélésben/énekben ismerünk meg két nagyon markáns érzést, a haragot és a szerelmet, és az ezekhez kapcsolódó csalódást-csalódottságot – ezekhez ugyanis nagyon sok jelző kapcsolható. Másrészt pedig a második énekben térünk vissza ahhoz az eposzi helyzethez, amikor Odüsszeusz elmeséli saját addigi kalandjait – nyilvánvaló, hogy ezeken a meséken keresztül kialakult emlékkép is sok jelzőt generál, és azt is figyelembe kell venni, hogy egy fiúgyermekben az apjáról kialakított eszményi kép rendkívül színezett, idealizált.

A cím alapján azt gondolhatjuk, hogy Ulysses hazatérésével béke lesz Ithakában, de Márai ezt a mítoszt is lerombolja. Ulysses távollétében a szigeten egyfajta béke uralkodott (pontosabban nem dúlt háború), ám hazatérésével magával hozta a harci erőszakot. A béke akkor lett valóságos, amikor Ulysses végleg távozott az élők sorából, a béke tehát az erőszak távozásával érkezett meg. 

A regény kérdések sokaságát veti fel az olvasóban. Kérdés, hogy érdemes-e a távolban élőről erényes (idealizált) képet kialakítani, vagy szembenézni a valósággal. Mi történik, ha nem azt kapjuk vissza, mint amit/akit gondolatban felépítettünk? A visszaemlékezés mennyiben befolyásolja a kialakított képet? Képesek vagyunk-e mi, emberek a másik embert tárgyilagosan megismerni és megítélni? Vajon minden helyzetben mások vagyunk, más arcunkat mutatjuk? Álarcot viselünk, és soha nem mutatjuk meg senkinek a valódi, teljes énünket? „Semmi nem nehezebb, mint megismerni önmagunkat”, hiszen az ember még önmaga számára is megismerhetetlen. S hogy milyen kép marad rólunk az utókorra?  Lesz egy mindenki számára ismert, jól megformált, „vágott verzió,” és lesz annyi, ahány embert ismertünk életünkben.

Hogy ki, és milyen volt Ulysses? „Azt hiszem, ilyen volt vagy ilyesféle. De a valóságban nem tudhatom, milyen volt. – Mert én csak [a regénynek az olvasója] voltam.

 

 

Felhasznált irodalom: