Nemes Judittal és Szöllősi-Nagy Andrással Tóbiás Krisztián beszélget
Tavasszal nyílt meg Balatonfüreden Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit gyűjteményéből a MoMű – Modern Műtár. Az elsősorban európai modern geometrikus művészetet és a fotóművészet egy szeletét bemutató gyűjtemény azért is keltett nagy visszhangot, mert hosszú évtizedek után nyílt ismét állandó kiállítótér Magyarországon magángyűjteményből. A műgyűjtésről és a Modern Műtár létrejöttéről beszélgettünk a műgyűjtő házaspárral.
Tudom, hogy már százszor megkérdezték tőletek az elmúlt időszakban, hogy hogy kezdtétek a műgyűjtést; de mégis, hogy történt? Egyik reggel fölébredtetek, és úgy döntöttetek, hogy ti mostantól gyűjtötök?
NJ: Nem, sőt, épp múltkor valaminek a kapcsán elkezdtem erről gondolkodni, hogy egyáltalán mit is jelentett egy kisgyereknek az '50-es évek végén, '60-as évek elején az, hogy gyűjtemény. A gyűjtemény, mint olyan, az a gyufacímke- meg a szalvétagyűjtemény volt. Az, hogy valakinek valamilyen művészeti gyűjteménye van, szóba sem került. Ami képzőművészeti alkotásokat látott az ember az iskolai múzeumlátogatásokon, azok is mind száz évekkel korábban született művek voltak. Tulajdonképpen az, hogy jelenkori képzőművészeti alkotásokat gyűjt valaki, csak jóval később tudatosult bennünk, holott a rendszerváltás előtt is voltak gyűjtők, csak az nem volt publikus. Mert ugye az egy kapitalista csökevény volt. Akkor, amikor mi elkezdtünk egyáltalán kapni népművészeti munkákat András nővérétől, meg Barta Lajostól műalkotásokat, akkor csak az volt bennünk, hogy jaj, de jó, kaptunk ilyen szép, szuszékot vagy egy korsót, vagy egy rajzot Bartától, de ez mint gyűjtemény szóba nem került nálunk.
SZNA: Már 14-15 éves korunkban, gimnazisták voltunk, bekerültünk egy avantgárd társaságba Budapesten, Petri Galla Pál körébe, szintén Barta közvetítésével. Barta Lajos az Európai Iskola szobrásza, nemfigurális szobrász volt, amit nem tolerált a rendszer. Az ötvenes években jószerivel éhezett. Barta Lajossal a sógorom bátyján keresztül ismerkedtünk meg, aki építész volt. Akkor még volt egy olyan szokás, hogy a beruházásoknak, ha jól emlékszem, egy ezrelékéért lehetett művészeti alkotásokkal díszíteni az épületet. A sógorom bátyja tervezte az észak-pesti vízkivételi művet, amihez díszítésként Bartát kérte fel, hogy készítsen egy szobrot. Ez a szobor most is megvan, és pár évvel ezelőtt láttam is, és le is fotóztam. De valójában annak a hatására kezdtünk el igazából érdeklődni a modern művészet iránt, hogy az akkori hivatalos művészetet ki nem állhattuk. Ez volt az az úgynevezett szocialista művészet, a szocialista realizmus. Ez volt az egyik szál. A másik szál, hogy abban a faluban, ahol laktunk, és ahol most is lakunk, Rákosligeten, volt egy képzőművészeti kör, amit Tóth Tibor rajztanár szervezett. Minden hónapban rendeztek egy képzőművészeti bemutatót. Nem valódi kiállítást a szónak abban az értelemben, hogy az több hétig nyitva van és látogatható. Ilyet nem lehetett volna megtenni a Képzőművészeti Lektorátus, illetve a pártbizottság engedélye nélkül, hanem csak egy hétvégi bemutatót lehetett szervezni. Tóth Tibornak – aki egyébként Szőnyi-tanítvány volt és egy elég konzervatív festő – sikerült megnyernie az akkori fiatal avantgárdot ahhoz, hogy ott rendezzenek kiállítást. Például Nádlert állított ki vagy Frey Krisztiánt, akik akkor még kezdő művészek voltak. És Bálint Endrét, Gyarmathyt, Ország Lilit. Ebbe a társaságba jártunk mi. Olyan művészek munkáival ismerkedtünk meg, akik ma már a modern magyar klasszikus művészet részei. Valószínűleg ezek hatására kezdtünk el rajzolni. Az volt a tervünk, hogy mind a ketten művészek leszünk, de nem ez a szocialista realista, hanem az igazi avantgárd része. Kaptunk egypár meghatározó, az absztrakt festészetről szóló könyvet, amelyek véletlenül átcsúsztak a fináncok ellenőrzésén. Meghatározó volt Michel Seuphor absztrakt festészetről szóló könyve. Ekkor láttunk először – jóllehet reprodukciókban – Jackson Pollock-, Ben Nicholson- és Henry Moore-műveket. Azokat a festőket és olyan műveket, amelyekről ma már mindenki tudja, hogy kicsoda és micsoda, de akkor számunkra ez egy új világ volt. Mikor befejeztük a gimnáziumot, én rájöttem arra, hogy nem vagyok tehetséges, ezért abbahagytam. 17 éves koromban festettem az utolsó olajképet, ami... hát... én nagyon szeretem a szürrealistákat, főleg Salvador Dalit, aki persze egy prostituált volt, és egy idő után kiábrándultam belőle. Jutka pedig Jackson Pollockot szerette nagyon, és a nagy gesztusfestészetet. Én kiábrándultam, nem a művészetből, hanem saját magamból. Beiratkoztam a Műegyetemre. Annak is megvan az oka, hogy a vízmérnökséget választottam. Elég közelről láttam egy jelentős árvizet a falunkban. és nagyon érdekelt, hogy mi az oka, és hogyan lehet megelőzni a katasztrófát. Jutka meg elment külkereskedelem szakra. Évek múltán, miután befejeztem a Műegyetemet, akkor egy társaságban találkoztunk Kolozsvári Ernővel. Ő gimnáziumi tanár volt Győrben a ’60-as, ’70-es, ’80-as években, majd a rendszerváltás után az SZDSZ színeiben Győr polgármestere is volt. Egy házibulin ismerkedtünk meg vele ’72–’73-ban. Ernőnek hihetetlen modern magyar gyűjteménye volt, elsősorban az Európai Iskola és a közvetlenül utána következők. Főleg Ország Lilitől, akitől hihetetlen nagy gyűjteménye van, Bálint Endrétől, Veszelszkytől...; a tiltottaktól, akik egészen a hetvenes évekig voltaképpen csak megtűrtek voltak. Kolozsvárinak volt egy Trabantja, és nyaranta azzal szállította a zsennyei művésztelepre a művészeket oda-vissza, és ezért néha adtak neki egy-egy művet. Gimnáziumi tanári fizetésének jókora részét művek megvásárlására költötte.
Mikor elvégeztük az egyetemet, Ernőtől vettük az első Bálint Endre-képünket. Akkor az én mérnöki fizetésem – kezdő mérnökként – 2000 forint volt. A képet tízezer forintért vettük, és egy évig törlesztettük. Nagy gyűjteményük akkoriban orvosoknak, ügyvédeknek meg színészek volt. De ők is zömében a ’40-es évek konzervatív munkáit gyűjtötték, amik minket annyira nem érdekeltek. Teltek az évek, lassan bővült a gyűjtemény. Még nem lehetett gyűjteménynek nevezni, csak ácsingózásnak, mert nem volt hozzá pénzünk, és nem is ismertük a művészeket. Egyébként azt nyilván észrevetted, hogy a gyűjtőknek két típusa van. Az első típusú a nagyon gazdag. Ezek régen az arisztokraták voltak. A másik kategória pedig a művészek. Ők egymás között cserélgetnek. ’89-ben megpályáztam egy állást az UNESCO-ban, egy nagy, tudományos hidrológiai világprogram igazgatói pozícióját, amit megnyertem. Akkor már itthon is szabadabb világ volt. Még nem teljesen szabad, hiszen itt voltak a szovjet csapatok. Látszódott, hogy át akarta magát menteni az akkori politikai rezsim, azonban az is egyre világosabb lett, hogy ez a dolog nem fog működni, és össze fog omlani a rendszer. Kimentem ’89 augusztusában, Judit meg januárban, amikor a gyerekek elvégezték az első iskolai félévet. Ott bekerültünk egy művész társaságba, méghozzá Lucien Hervének, a magyar fotósnak köszönhetően, aki Elkán László néven született Békéscsabán egy gazdag bankárcsalád gyermekeként. Hervé balos érzelmű volt, és nagyon összeveszett a bankár papával. Mert ő baloldalinak vallotta magát, így nem volt maradása. Feltehetőleg volt ebben szülőtagadás, is, ami normális egy kamasz gyereknél. Végül is kiment Párizsba a ’20-as években. Teltek-múltak az évek, bekerült egy újsághoz fotóasszisztensnek. Majd kapott egy megbízást, hogy Le Corbusier épületeiről készítsen riportot. Mire mi kimentünk, ő már egy elismert fotográfus, sőt, amikor megismertük, akkor már világhírű volt. Meghívott minket vacsorára, mert a franciáknál az UNESCO-nak van egy egészen speciális, mondjuk, íze, ugyanis a franciák a szellemi együttműködést tartják fontosnak. A kultúrát, a tudományt, az oktatást. Ellentétben például azzal, ami Magyarországon mindig is volt, hogy ez marginális, itt csak a hatalom számít, az erő és a pénz. De ott nem, ott az intellektuális kooperációnak fontos szerepe volt és van. Amikor a párizsi magyar művészek megtudták, hogy jött egy új magyar „madár”, akkor elhívták, hogy megismerjék. Mert sokan nem voltunk. Összesen négyen voltunk magyarok, az UNESCO különböző területein. Azon az estén ott volt Márkus Anna (Anna Mark), Molnár Vera, Bródy Vera és Fejtő Feri is. A már idősebb magyar alkotók krémje, akik akkor Párizsban éltek. Mivel nekem a valószínűségszámítás hidrológiai alkalmazása a szűkebb szakterületem, a vacsorakor Molnár Vera mellé ültettek, tudván, hogy a valószínűség és a véletlen szerepe az alkotás folyamatában nagyon érdekli Verát. Mikor lesz a rendből káosz, vagy mikor lesz a káoszból rend. Létezik-e egy átbillenési pont. Nagyon sokat beszélgettünk Verával aznap este. Tulajdonképpen így kezdődött, ez volt az, ami a lökést adta, hogy újra nagyon fontos lett a modern művészet az életünkben. Nagy örömünkre bekerültünk ebbe a társaságba, sok embert megismertünk jóvoltukból, és tulajdonképpen kézről kézre adtak minket, „művészről művészre”. És akkor újra felébredt a szenvedély, és ismét elkezdtük a gyűjtést. Inkább impulzív volt, mint nagyon tudatos. De már alakult.
Ekkor már tudtátok, hogy milyen műveket szeretnétek a gyűjteményetekbe? Európai geometrikus absztrakt és semmi más?
NJ: Ekkor ez még egyfajta leletmentés volt, mert úgy gondoltuk, hogy csak egy-két évet leszünk Párizsban, és aztán jövünk vissza. Ezért a kint élt, főleg a kint még élő magyar művészektől, amit lehet, megvásároltunk azzal, hogy ezt majd hazahozzuk. Majd egyre hosszabbodott, egyre hosszabbodott a kinn tartózkodás. Végül több mint 20 évig maradtunk. Az, hogy mi a művészekkel összeismerkedtünk, az még mindig csak egy olyan lépés volt, hogy jaj, milyen szép darabokat tudunk megvenni olyanoktól, akik már nincsenek, de éppen árverésen volt a műtermük anyaga. Egyik kézből kerültünk a másikba, és ez olyan szempontból volt jó, hogy ott már eleve egy olyan színvonal volt, ami hozzásegített minket, hogy színvonalas művekből vásárolhattunk.
SZNA: Ekkor választásaink már tudatosak voltak. Azonban főleg a saját szemünk és agyunk élvezetére gyűjtöttünk. Hogy a környezetünk színvonalas legyen. Ha már ott vagyunk, és kulturálisan magyarok vagyunk, akkor próbáljuk összegyűjteni a 20. század folyamán Párizsban élt magyar művészek munkáit. Amikor lejár a mandátumom, két év után, akkor hazahozzuk, amit sikerült összegyűjtenünk, az akkor egy hézagot tölthet be itthon. Itt a Párizsban élt magyar művészek közül ismerték Vasarelly-t, Schöffert és még néhány alkotót. Semmi olyan szándékunk nem volt, hogy ebből valaha is múzeumi anyag lesz, de talán lehetne hézagpótló. Elérkeztünk ’94-hez, amikor is rádöbbentünk arra – és akkor már úgy tűnt, hogy maradok huzamosabb ideig –, elérkeztünk oda, hogy túl kell lépnünk a Párizsban élt magyar művészek alkotásainak gyűjtésén.
NJ: Nem is hirtelen. Volt egy folyamat, hogy vettük azokat a műveket, amihez hozzáfértünk, akikhez el tudtunk menni, de hát az egy zárt közeg volt. Árverésen is vettünk dolgokat, de ez nem volt úgymond tervezhető. Teljesen véletlenszerű volt, hogy éppen most valaki mondta, hogy van egy ismerőse, akinek van valami magyar művésztől munkája, de nem szereti, és hogy megnéznénk-e. Megnéztük, kiderült, hogy az ismerős ismerőse francia, aki Magyarországon töltött több évet, azt hiszem, hogy a Francia Intézet igazgatójaként, és Czóbeltől kapott dedikált művet, amit a felesége nem nagyon szeretett. Egy barna krétarajz volt. Boldogan megvettük. Úgy tűnt, mintha megállt volna a gyűjtés, amit mi igazán nem gyűjtésnek, hanem vásárlásnak neveztünk. Akkor kezdtünk hosszas vitába, hogy most hogyan tovább, hogy mit gyűjtsünk, mi az, ami a következő lépés lehet, és tulajdonképpen merre tovább? Vera Molnárral akkor találkoztunk, és vele később egy rendkívül jó barátság alakult ki. Verának a léte, meg az, hogy nagyon óvatosan és szelíden, de irányította a vásárlásainkat azzal, hogy bemutatott nekünk művészeket, lehetővé tette, hogy elmenjünk olyan művészekhez, akik boldogan megmutatták a munkáikat, pláne, amikor még vettünk is. Tulajdonképpen akkor elkezdődött egy másik irány. Nem zárult le a magyar anyag vétele, de esetlegessé vált. A későbbiek folyamán például gyűjteményből szereztük az első Hantai-anyagot. Az ő munkái már akkor is rendkívül drágák voltak, függetlenül attól, hogy a Hantai akkor már régen nem dolgozott, akivel galeristával lehetett, összeveszett. Más gyűjteményből tudtunk pótolni egypár ilyen fantasztikus anyagot. Ez utána kezdődött el, hogy a geometrikus művészet irányába mentünk el.
SZNA: ’94-ben érett meg a gondolat, ami nagyjából egy kicsit cinikusnak hangzik, de megfogalmazódott: az, hogy valaki magyar művész Párizsban a 20. század folyamán – zömében politikai okok miatt –, az legfeljebb pech, de nem műfaj. Mondhatnám, egy természetes folyamat volt a geometrikus absztrakt, tekintve az én matematikai hátteremet és az érdeklődésemet. Próbáltunk szűkíteni.
NJ: Ki kellett jelölni egy irányt, és gondos mérlegelés után a konkrét művészet maradt fenn a rostán.
SZNA: Túl akartunk lépni a magyar kontextuson. Akkor kezdett megfogalmazódni az, amit ma már majdnem alapelvként tekintünk, hogy a magyar művészetnek a nemzetközi kontextus ad rangot. Azaz, bele kell helyezni a nemzetközi kontextusba. Mert az, hogy magyar, másképp nem jelent semmit és könnyen marginalizálódik. Ez volt az egyik alap ahhoz, hogy a gyűjteményt kiterjesztettük nemzetközire, de ugyanakkor leszűkítettük a gyűjtési kört. Elsősorban a geometrikus, illetve a konkrét művészeti mozgalmakra. A helyzetünk adott volt Franciaországban. Ott kezdtük el francia geometrikus művészekkel. És utána kibővült a svájciakkal, a németekkel, dél-amerikaiakkal, japánokkal. Körülbelül 2000 környékére jutottunk abba az állapotba, hogy kezdett túlnőni rajtunk a gyűjtemény. Még az a körülmény is közrejátszott, hogy egy-egy gyűjtemény méretét a lakásban rendelkezésre álló falfelület mérete határozza meg..., de azon már túl voltunk. És akkor jött a következő dilemma: akkor most ezzel mit csináljunk? Van benne rendszer, de mi benne a rendszer? A gyűjteményt leszűkítettük, a vezérlő elv az volt, hogy legyen nemzetközi kontextus, elsősorban európai, Nagyjából akkor kezdtünk el azon gondolkodni, hogy mit csináljunk ezzel hosszú távon. Akkor, amikor megöregszünk. Nem akartuk pénzzé tenni, vagy hogy széthulljon negyven év gyűjtői munkája. Szerettük volna egyben tartani a gyűjteményt, hiszen egy kollekció attól gyűjtemény, hogy a műveknek van összjátéka, összefüggenek, azaz a gyűjteménynek van belső koherenciája.
Franciaországban milyen visszhangja volt a gyűjteményeteknek? Ha jól tudom, az első kiállításotokat még ott rendeztétek.
NJ: 2001-2002 táján Vera Molnár ismerőse, a Angersben élő Jean-Pierre Arnaud hallotta Verától, hogy van egy magyar házaspár, akik gyűjtenek. Mikor eljött hozzánk és körbenézett, nagyon tetszett neki, és gyűjteménynek nevezte az anyagot. Akkor döbbentünk rá, hogy méreténél fogva már igen, lehet, hogy az, csak mi tudatosan még sose nyilatkoztunk úgy, hogy ez most egy gyűjtemény.
Arnaud elmondta, hogy 2002-ben Angersben egy gyönyörű, felújított, III. Napóleon korabeli, nagy épületnek a város kulturális szerepet szán, és a mi gyűjteményünkből szeretné összeállítani a nyitókiállítást. Gondolhatod, hogy nagyon meglepő volt. Ugyanakkor kétoldalú volt a megközelítése. Először is azt mondta, hogy nagyon érdekes, hogy magyarokat is gyűjtünk, Franciaországban élő magyar, meg magyar magyarokat is természetesen, mert amikor nyaranta hazajöttünk, mindig valamit vásároltunk. Ő főleg magyarokat választott a gyűjteményből, és hozzá olyan franciákat, amelyek egy nagyon érdekes kontextusba helyezték az egészet. Még nagyon érdekes volt, amit mondott, hogy ezzel a kiállítással azt is szeretnénk bizonyítani a franciáknak, hogy nemcsak milliárdosok, nemcsak vagyonokon ülő emberek, hanem normális fizetésből élő polgár is tud egy nagyon koherens gyűjteményt összeállítani. Ez nekünk is nagyon tetszett. Végül nagyon nagy sikere lett a kiállításnak. Utána mondta Arnaud, hogy a kiállítás után nagyon sokan utaztak el Magyarországra, és mindenki el volt ájulva, és a többségnek nagyon tetszett a magyarországi kirándulás. Ugyanakkor Arnaud, aki később az európai városokat összekötő bizottság élére került, azt is hozzáfűzte, hogy ő szeretne Magyarország egy régiójával egyfajta testvérvárosi kapcsolatot teremteni. Mondtam, hogy nálunk olyan régió nincs, nálunk egész Magyarország akkora, mint egy franciaországi régió. Végül így hoztam őket össze Veszprémmel.
SZNA: Aminek az volt az oka, hogy Angers Anjou megye fővárosa, Veszprémben pedig sok Anjou királyt koronáztak magyar uralkodóvá. A veszprémiek azonnal válaszoltak, úgyhogy megkötötték az azóta is szépen működő testvérvárosi kapcsolatot.
SZNA: Még mielőtt hazajöttünk volna, már voltak itthon kiállításaink, meg nemzetközi kiállítások is. Az Juditnak volt nagyon jó döntése, hogy ezekről a kiállításokról szülessék egy-egy katalógus.
NJ: Mikor hazaérkeztünk, és mondtuk azoknak a szakembereknek, többek között Ébli Gábornak, aki foglalkozott a gyűjteménnyel, ő például a tézisét is a magyarországi magángyűjtőkről írta. Akkoriban – ilyen-olyan okokból – még nem sokan vállalták nyíltan és nyilvánosan, hogy ők gyűjtenek. A franciáknál sem volt ez elfogadott dolog, de ott inkább az adóhivatalbeli zaklatásokat próbálták kikerülni. Amikor Éblinek jeleztük, hogy itthon vagyunk és a gyűjteményt is hazahoztuk, akkor már láttuk, hogy előbb-utóbb jó lenne valahová tartósan elhelyezni, így biztosítva egyrészt a hozzáférést a közönség számára, másrészt azt, hogy a gyűjtemény ne essék szét. Ébli jelezte, hogy a szűk szakmán kívül ezt a gyűjteményt – érthető okokból, mert kint volt – nem ismerik az emberek. Először kiállításokat kellene csinálni és megismertetni az anyagot. Öt olyan kiállítás készült a gyűjtemény különböző oldalairól, amihez katalógust is csináltunk. Az első volt a fotó, ami az éppen akkor kezdődő 2017-es budapesti fotófesztiválra készült. Utána volt a geometria, mert a geometrikus művészetnek nagyon nagy szerepe van a gyűjteményben. Majd a Párizs, amelyben a Párizsban, Franciaországban élő művészek anyagát mutattuk be. Ezt követte a Luminokinetika kiállítás. Vera Molnárnak is volt egy külön katalógusa és kiállítása a Kiscelli Múzeumban és a debreceni MODEM-ben. Úgyhogy gyakorlatilag egyre komolyabb helyeken, hazai és külföldi múzeumokban állítottuk ki az anyagot.
2023 tavaszán Balatonfüreden megnyílt a MoMű – Modern Műtár. Mi volt az eredeti elképzelésetek? Füred? Vagy csak így alakult?
SZNA: Már öt kiállításon túl voltunk, elég jó helyeken, Pesten, a Kiscelli Múzeumban, a Bibliamúzeumban, sok helyen, nagy galériákban Budán, a németországi Ettlingenben... Tulajdonképpen itt fogalmazódott meg, hogy mi is lesz a gyűjteménnyel miutánunk. Ahogy említettük, nem akartunk a gyűjteményből pénzt csinálni. A gyűjtők közül jó néhányan öregkorukra „eladogatják a munkákat, és szétesik a gyűjtemény. Ha egy gyűjteményt elkezdesz így eladogatva rostálgatni, akkor eljutsz egy olyan kritikus szakaszhoz, hogy megszűnik a gyűjtemény belső tartása. Megszűnik a koherenciája. Akkor az egy műtárgylista lesz, de nem lesz többé gyűjtemény. Eljutottunk oda, hogy a gyűjteményt valahogy a köz számára hozzáférhetővé kell tennünk. Elmentünk különböző városokba, Tokajba, Győrbe... Elég reménytelennek látszott mindenhol. És teljesen véletlenül kerültünk Füredre. Talán emlékszel arra, hogy a Budapest Víz Világtalálkozó sorozat, amit Áder János akkori köztársasági elnök kezdeményezett 2013-ban – amikor Hollandiában éltünk –, majd ’16-ban, ’19-ben is sor került a rangos eseményre. Engem kért meg az elnök, hogy vezessem a Nemzetközi Program Bizottságot. Miután én UNESCO-s voltam, volt nemzetközi kitekintésem, kapcsolatrendszerem. Ezt örömmel vállaltam. 2019 októberében volt a harmadik programbizottsági találkozó Tihanyban, a Limnológiai Intézetben. Ott ültünk tizenhárman két napig, hogy a konferencia záródokumentumát megfogalmazzuk. Ezek nem könnyű dolgok, mert egy csomó diplomáciai finomság is van benne, hogy a konszenzus fokozatosan kialakuljon. Az ülés végén, a második nap estéjén Bóka István, Balatonfüred polgármestere meghívta a bizottságot vacsorára. Jobbra ült mellettem a polgármester, másik oldalról Cserép Laci, a füredi önkormányzat művelődési osztályának vezetője. Már úgy untam a vízről beszélni, hogy javasoltam, inkább igyunk bort, vízről ne beszéljünk. Hozzátettem félve, hogy nekünk van egy nagyobbacska gyűjteményünk, amit szeretnénk egy városnak tartós letétbe adni. Érdekel ez titeket? Ott semmi reakció. Borozgattunk tovább. Másfél hónappal később hívott fel a polgármester, hogy áll-e még az ajánlat. Igen volt a válaszom. Talán mondanom sem kell, hogy ujjongtunk örömünkben. Így kezdődött. És onnantól kezdve gyakorlatilag három év alatt épült fel a Modern Műtár.
NJ: Úgy, hogy közben volt két év COVID.
SZNA: El kell mondanom őszintén, hogy nem voltak Magyarországgal kapcsolatban olyan előfeltételezéseim, hogy itt minden flottul megy, ám ami ennek a projektnek a keretében megtörtént, ezt megcáfolta. Ez megdöbbentő volt. Ennyi jó szándékú emberrel, ennyi segítéssel és segítőkészséggel nem találkoztam egész életemben. Még a saját szakmai területemen is. Hihetetlen az egész történet. Vikár Andrásékkal találkoztunk egy szilveszteri bulin, elsőre elmondtuk neki, hogy mi alakul, erre azt mondja, hogy hát öregem, ez egy baromi jó dolog, ebben benne akarunk lenni. Az egész építészeti tervet szőröstül-bőröstül ingyen megcsináljuk. Majd együtt ültünk szemben a MoMű-vel, a Blaha étteremben a polgármesterrel és Vikárral. Mondtam félve, hogy jó lenne valahogy összekötni ezt a két épületet, például valamiféle vitorlával, hogy nehogy megázzanak az emberek. Vikár erre rátett egy lapáttal, hogy egy üvegfolyosóval kell összekötni. Ha a Louvre-ban lehet csinálni egy üvegpiramist, ami bejáratként szolgál, akkor miért ne lehetne Balatonfüreden? Volt egy csomó ilyen apró kis motívum. Egyetlen egy gáncsoskodással sem találkoztunk. Elmondtuk, hogy nekünk soha nem járt az eszünkben, hogy a gyűjteményt Budapestre hozzuk. Azért, mert ez az ország kulturálisan nincs önmagával egyensúlyban. A pannon területeknek olyan kulturális értékei vannak, amelyeket meg kell mutatni, és azokat kell gazdagítani. Szóval, ha a MoMű Pesten lenne vagy Budán, akkor egy lenne a sok múzeumból.
Épp ezt akartam megkérdezni, csak én arra lennék kíváncsi valójában, hogy Budapesten, még ha a MoMű egy is lenne a sok közül, akkor is sokkal több ember eljutna oda, nem? Mennek a boltba, munka után betérnek egy kiállításra. Sokkal valószínűbb, hogy többen látogatnák a kiállítóteret, mint az, hogy leutaznak Balatonfüredre.
NJ: Szerintem nem feltétlenül van így. Egyrészt, amikor nagyon sok a felajánlott lehetőség, akkor az emberek egy idő után belefáradnak, hogy igen, el kéne menni, mint az, hogy itthon nagyon sok gyönyörű hely van, és mégis inkább külföldre mennek el az emberek. Fürednek van egy vonzereje, egy kulturális központ, egy régi reformkori városmaggal rendelkező város. A Balaton is egy olyan hívószó, amire még külföldről is idejönnek. Nagyon érdekes volt az egyik látogató, amikor azt mondta, nagyon tetszett neki, nagyon élvezték, ők is és a gyerekeik is, de azt mondta, hogy ez olyan emberléptékű, be lehet járni, vissza lehet menni a másik terembe, hogy ott mi is volt. Tehát tulajdonképpen ide úgy jönnek el az emberek, hogy tényleg rászánják az időt, nem olyan „kipipáltam, hogy itt is voltam”. Rá is szánják az időt, és az a lehetőség, hogy úgymond játszva nézzék meg a kiállítást, hiszen föl is szólítják őket, hogy tessék játszani a képekkel, a képek is játszanak egymással. Nézd meg, hogy te mit tudnál még játékként hozzáfűzni. Ez nagyon sokat számít, mert eleve leveszi a nézők válláról azt a dolgot, hogy itt most valami nagyon komoly van, itt most nagyon fontos munkák vannak, és eszed, nem eszed, ezt meg kell nézned; hanem van benne egy könnyed játékosság. Ezeket a dolgokat például a gyerekek pillanatokon belül átlátják, mutogatják, hogy jaj, de érdekes. Itt is van, meg ott is van hálózat. Tehát ennek a kiállítótérnek a legideálisabb helye mégiscsak Füreden van.
SZNA: Ha végigsétálsz Füreden, valami olyan elegancia van ebben a városban, ami visszahozza a reményt, hogy ebből az országból előbb-utóbb mégiscsak egy európai ország lesz. A város rendben van, és nyitott az új kultúrára. Ez egy nagyon fontos dolog. A külföldi látogatók meg nagyra értékelik a helyet. Nézd meg a vendégkönyvet.
A nyitókiállítás, ami egyben az állandó kiállítás is, az Európa összeköt címet kapta.
SZNA: Valahogy örökül szeretnénk ezt hagyni egy nagyobb közösségnek. Azt, hogy Magyarország Európa része volt, és voltak ugyan diszkontinuitások, de Európa része kell, hogy legyen. Márpedig az összekötő kapocs Közép-Európa és Nyugat-Európa között a kultúra. A kultúrán belül pedig az a művészet, amit próbálunk itt reprezentálni, hogy Európa összeköt, dacára a borzasztó politikai rezsimeknek jobbról balra az elmúlt száz évben. Azok a művészek, akik magyar részről szerepelnek, mind tiltva, vagy éppenhogy csak tűrve voltak a Kádár-korszakban. Ám mégis volt egy kapcsolat Európa nyugati felével. Volt egy kulturális kontinuitás a nyugat-európai művészekkel. És ez az, amit szeretnénk igazolni, és ezt sikerült igazolnunk Angersben is. Ahhoz is szeretnénk hozzájárulni, hogy ne legyen ebből visszatérés. Ne legyen az, hogy egy-két idióta diktátor politikai, nacionalista és ostoba, rossz szándékokból megváltoztassa azt az utat, amit Magyarországnak be kell járni. Úgyhogy ez, lehet, hogy naivitásnak hangzik, de számunkra ez az a motívum, ami fontos. Nem a saját mauzóleumunkat akarjuk építeni, hanem egy kulturális helyet szeretnénk felépíteni, ahhoz segíteni, és hozzájárulni, hogy ez a múzeumpedagógiával, múzeumshoppal, tárlatvezetésekkel beépülve a helyi közösségekbe, kapcsolatot teremtve a helyi rajztanárokkal, nemcsak Füreden, hanem a nagyobb vonzáskörzetében is hatékonyan működjék. Érzékennyé tenni azt a törekvő ifjúságot, aki egyébként nagyon intelligens, csak mi elrontjuk az oktatási folyamat során mindenféle poros ideológiákkal. A gyerekek nagyon érzékenyek erre. Szeretnénk a magunk lehetőségeivel hozzájárulni ahhoz, hogy szűnjék meg valamikor végre az a közép-európai szorongás, ami tulajdonképpen egy kisebbségi érzésből fakad.
