szombat 19 október 2019

mail 99217 960 720

Csobánka Zsuzsa Emese: Kilenc hónap

  • kedd, 20 augusztus 2019 09:14

9 hónap mérlege az írországi Corkból

 

Azt mondják, foganni könnyű, de ismerek olyat, aki sokadjára próbálkozik hiába. Lélekemésztő. Kis lombikokban várnak a petesejtek, és van, amelyik kecsegtet, aztán öt nap múlva derül ki, életképtelen volt ő is. A nő arcát nem mesélném, a fájdalom szemérmessé teszi a homlokot, inkább csak a szemét, mert egyre repedezettebb a felülete, a szivárványhártya sávosan mélyül, csontfekete az alja, nem tudok elég mélyre nézni, hogy elérjem a kezét, és visszahúzzam a kútból, ahova ereszkedik. Zuhan, miközben meséli a beültetést, zuhanok utána. Azt mondja, anya akar lenni. Nem merem megkérdezni, mi hiányzik neki ennyire, hiszen már van egy lánya. Miért nem elég az, ami van? Nincs válasz, a szeméből könny indul, akkor állok fel az asztaltól, mondván, indulnom kell.

 

Azt is mondják, kilépni könnyebb. Ezt gyakorlom, amikor előszeretettel katapultálok, tudom, milyen kiugrani autóból, férfi mellől, helyzetből, tudom, milyen konfliktust kerülni, a másik szemébe egyszerűen nem nézni bele, mert elvakítana, mint a reggeli ébredő nap. Nem mondani ki, ami van, mert látszólag elmenekülni a legkönnyebb. Mutogatni, hogy ő a hibás, ha nem ő, akkor a világ, az égbolt csillagképei. Vagy Istent hinni, de legalábbis ördögöt festeni a falra, hogy lehet, legyen másképp, elkerülendő a megaláztatást, a szégyent, a szeretet kínzó hiányát és az elválasztottságot, mert azt tanultam, a végén úgyis az marad. Hogy nem vagyok Egyben. Van a kinti világ és vagyok belül én, ostobán lebegve a felszínen, mint egy üres műanyagpalack. Elszakadtam, elválasztottak, elutasítottak, és a visszavezető kaput hiába keresem, befalazták, vagy sose volt. A kaput alkotó téglák réseiből virág nő ki. Olyan lila virágzik június elején, amilyen lilától a Teremtő is zavarba jön, ha létezik. Mit bánom én azt a lilát, ha mégsincs odafent senki. Akkor hiába mászom az égi lajtorján. Sokkal hosszabb az éjszaka, amíg az angyallal küzdök, nem jutunk dűlőre. Másnap újrakezdjük az egészet. Lélekemésztő döntetlen küzdelem életre-halálra.

 

Anyának sikerült harminchat évvel ezelőtt, kérdezem, hogyan csinálta, mert én bizony küszködök. Akit ő a világra hozott, az fehér volt, tabula rasa, én most egy Whitegate nevű ír kisvárosban fejtegetem a felesleges rétegeket magamról, hogy visszataláljak oda, ahol még semmi sincs. Semmi sincs, csak fehér fény van. Körülöttem jégfal, és időbe telik, míg belátom, az is én vagyok. Van egy olyan, aki képtelen felengedni, lepattan róla minden, és olyan erősen áll ellen, hogy aztán csöndesen beleroppan. Egy olvadó jégtömb a gyerekmedencében elég hülyén néz ki.

 

Írországban megkerülhetetlenek a sziklák, bármerre járok, a sziget szélére jutok, oda, ahonnan ugrani kell. Mögöttem ring a zsongó dallamot játszó búzakalász, szemben a tenger fuldoklik, és a kövek között keresem azt az egyetlent, ami mindöröktől az enyém, csak mert egyszer egy versben ezt írták, és én elhittem, hogy létezik az a kő. Elhittem a morajlást, elhittem a színeket, elhittem a sós levegő ízét a számban, el a félelmet, hogy mindezt elveszíthetem majd. Azóta rettegek. Azt az egyet felejtettem el, hogy mi van, ha mindez egyáltalán nem igaz? Mi van, ha teremthetek szebbet, teljesebbet, és az elválasztottság sem teher, ellenkezőleg, az érzékelés feltétele, amit különben annyira szeretek. Megalkottam a bot két végét, rangsoroltam, ítélkeztem, Istent játszottam, aztán méltatlankodtam, hogy üres felettem az ég. Nem segíthet senki, hiszen én magam vagyok a segítség. 

 

Nincs kívülem senki, aki jobban tudná, mire dobban meg a szívem. A bőség kapuja minden pórusom, ezer és ezer kis kapu nyílik a világra, hogy befogadja azt. A bőr a levegővel ér össze, kitölti a teret, amit aztán belélegzek, így válok teljessé. 

 

Gyerekkoromban a Nők Lapjában olvastam, hogy meg kell tanulni vágyakozni az után, ami a miénk. Az Istennek nem értettem. Aztán másokat kérdeztem arról, ki mit ért alatta. A szavakat értettem, persze, a struktúrát is. De Írország tanítja meg, mi van a felszín alatt. Mit jelent másként gondolkodni ugyanarról a dologról. A gondolat mögötti mélyréteget, a teremtő erejét a nyelvnek. Mit jelent valamit elveszíteni, amihez annyira ragaszkodtam korábban, aztán megtalálni valami mélyebbet, igazabbat, teljesebbet. Hálásnak lenni tanít a kilenc hónap, mert minden öröme és nyűge által több lettem, legfeljebb illúziókat vesztettem, és lassan-lassan felszámolódnak a kérdések is. Tűnik el a nyelv, az a régi, most is érzem, hogy dadogok arról, amit pontosan kellene elmondani, hogy te is értsd. Te, aki olvasol. Valahogy hallgatni esik jobban, mint beszélni. 

 

Pedig hiszem, hogy rend van a világban, és a megfoganó vágyak, szavak visszanézve sormintát adnak ki a szőnyegen. Írország különben ilyen, óriási takaró, foltokból összevarrt nagy terítő, befedni szívet-lelket, ha túl sok volt a fájdalom. Olyan, mint anya. Betakar, ha elalszom, elsimítja a ráncokat. Ami előtte volt, annyi év csiszolódás, tanulás, egy másik otthon, egy másik álom éjszakája. Most ez az enyém. A hirtelen esővel, a hideg széllel, a zöld máshol sosem látott árnyalataival, az élénk színekkel a házakon, hogy ellenpontozza valami a szürkeséget, ha több napon át esik az eső. Nem hagy belekényelmesedni a létbe. Nincs állandó fűtés, nincs erős melegvíz sugár, nincs kigyomlálva a kertben. Előbb elengedni tanít, hagyni, leváljon minden, amire már nincs szükségem. Ad időt, kivárja, hogy összeszedjem magam, mint egy erős ütés után. Tudja, milyen, ha zsong a fejem, tudja, milyen kettőt látni. Nem találni sehol a helyem. Hagy időt elgyászolni, kéri, hagyjak magamnak én is. Tudja, milyen, amikor megszakad a szívem, milyen, amikor nem ismerek sem istent, sem embert, csak rombolnék dühömben, mint sebzett vadállat egy kulcsa-nincs ketrecben, tudja azt is, minden összeforr, és a hegek alatt az új bőr sokkal erősebb, életrevalóbb. Velem ellentétben ő nem hiszi, hanem tudja, hol lakik az Úristen. 

 

Csak néz, ahogy a gyerekét engedi elmenni az ember, mikor ideje van. Nekem erről azt mutatta az élet, hogy lökj rajta, mintha fellélegezni tanítanád, mintha hintát lendítenél. Hallod, hogy kacag, kitölti a füledet és a szívedet a hangja, nyikordul a lánc, billen a hinta, te magad vagy a pillanat elviselhetetlen könnyűsége, és észre sem veszed, hogy már nem gyerek, mert benned valahogy örökre az marad, ott, ahol az idő megállt azon a hintán – mert elengedni ennyi, egyetlen bólintás, hogy köszönöm, hogy voltál, gyere bármikor. Amikor én indultam, engem is löktek. Így mutatták, merre van az út befele. Ismételgetem, tudok mindent, most már haladjak a saját utamon. Akkor dühös voltam és csalódott. Gyerek. Aztán most úgy vagyok vele, nem kell annyit drámázni ezen sem. Ha leszakadt az ég, el fog állni az eső. Felszárad, elolvad, kinyílik, lehullik, talán épp ez aggaszt annyira, hogy nincs mit megragadni. Sokkal egyszerűbb és szebb, mint ahogy tudom akarni, milyen legyen. 

 

Kilenc hónap alatt van, aki a világra jön, én világgá mentem. Na és? Ki gondolta, hogy a világ hagyja, hogy otthon legyek benne? Ahogy lépek, teremtem, ahogy mozdulok, mozdítom, árnyak vagy fénynyalábok, rajtam áll, miféle rendben vagyok otthon. Mondják, önmaga elől nem tud elfutni az ember. Írországban úgy élem meg, csak két évszak van, van az esős és a naposabb, átlagban 7 fok minden időben. De ahogy telnek a hónapok, érkezem, közeledik a forma, meglep, mennyire máshogy képzeltem el azt a nőt. Megvárom a tengerre néző padon, tudjunk kicsit hosszabban beszélni.

 

A konyhában ülök, zúg a gép, zúgnak odakint a fák is, a macska nemrég indult el, a reggel fogott egér maradványai a kertben oszlanak. Buja zöld növények indáznak körben, voltam futni, mostam hajat, eléggé megnőtt, mióta Magyarországról eljöttem. Futás közben már ránézek a szembejövőkre, biccentek, ahogy ma is biccentettem, egy középkorú pár volt, pajkos, nevető tekintetek szemben. Udvarias köszönés, választ nem várnak. Az írek ilyenek. Örülnek, ha meglátnak, nevet a szemük, aztán megy mindenki a maga dolgára. 

 

Jó belenézni ebbe a tükörbe. Azt mondja, köszönöm, hogy vagy. És elhaladva mellettem visszafordul, hozzáteszi, örül, hogy végre hazaértem.

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: A 2019 évi Salvatore Quasimodo költőverseny díjazott versei (Géczi János, Aknai Tamás, Fodor Balázs, Csobánka Zsuzsa Emese, Csongor Andrea, Fellinger Károly, Fenyvesi Félix Lajos, Gyukics Gábor, Veres Tamás, Vicei Károly, Vitéz Ferenc, Zsávolya Zoltán), szépirodalmi összeállításunkban Agi Mishol, Tömöry Péter és Kalász Márton versei. Tematikus összeállításainkban Tandori Dezső versei, Tóth Ákos és Fried István tanulmányával, illetve Mezősi Miklós, Kerpics Judit, Sziklay Cs. Mónika, Kiss A. Kriszta, Kusper Judit és Gál József tanulmánya.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2