csütörtök 27 június 2019

mail 99217 960 720

Orcsik Roland: Hódolat

  • kedd, 09 április 2019 06:31

Amikor valakinek bemutatnak, az első, amire felfigyelek, az a kézfogás állaga. Ez nem minden esetben ad pontos képet arról, akivel találkoztam. Meglehet, csupán az adott pillanatban jelzi a másik hangulatát. És hozzá kell tennem, a saját hangulatomat, állapotomat. A kézfogás sokszor az előítéletek forrása is. Az izzadó tenyér a szorongás manifesztációjaként, a túl szoros kézfogás pedig a durva személyiség jegyeként él a köztudatban. Holott számos esetben az is szorong, akinek nem izzad a tenyere, és az is durva tud lenni, akinek normális a kézfogása. És máris vitába kell szállnom azzal, hogy létezne normális kézfogás. Elkülöníthetek típusokat, ám egyik sem „normális”, mert mindegyiknek sajátos természete, vegyülete, párlata van. 

            Pár napja tértem vissza a második indiai utamról, ahová Wilhelm Zoltán révén a Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ támogatásával jutottam ki. Két irodalmi fesztiválon szerepeltem, és Köves Margit kedves meghívására Delhi Egyetemen tartottam előadást. Egy indiai családnál volt a fő szállásom: az Új Delhiben élő barátom, Aadi Rajesh, azaz Krisna-nevén Madhav és szülei fogadtak be pár napig. Betekintést nyertem egy hagyománytisztelő hindu család hétköznapjaiba. 

Akárkivel is kezet ráztam Indiában a tíz napos utam alatt, finom és gyengéd viszonzással találkoztam. Mivel férfiakkal fogtam kezet, úgy is mondanám, hogy kézfogásuk férfiasan gyengédnek tűnt. Ez furcsának hangozhat azoknak, akik Indiát elsősorban a nők megerőszakolásával kapcsolatos hírekkel azonosítják.  

            Az indiaiakat minden szívességük ellenére rejtőzködőnek éreztem. Nem tudhatom, milyen, amikor két indiai férfi fog egymással kezet. Ritkán is láttam, hogy lekezelnének. A hagyományos üdvözlés vallásos jellegű: a hinduk szív előtt imatartásban tartott kézzel, enyhe bólintással, de leginkább a „namaszté” vagy „namaszkar” szóval köszöntik egymást. A „namaszté” szó többféleképpen magyarázható. A szanszkrit „namah te”: hódolatom neked. A hódolat a mindenkiben benne rejlő Visnu istenségnek is szól. Ez fölidézi a minden élőlénnyel való spirituális egységet. Természetesen, nem minden esetben látni a hindukon a szellemi áhítatot a köszönéskor, ám tudat alatt ott munkálhatnak az említett archetípusok. 

            Indiában én is sokszor a namasztéval köszöntem. Ám több esetben ösztönösen nyújtottam oda a kezemet. Talán azért is, mert nincs vallásom. Azok a hinduk, akikkel kezet fogtam, tiszteletből viszonozták. Egyszerre volt a kezükben nyitottság, elfogadás és rejtőzködés. Nyújtják a kezüket, ám nem adják oda. A kézfogás jobban belelép a másik magánszférájába, mint a fejbólintás vagy a szó. Ilyen értelemben az európai köszönés erőszakosabb a hindunál. Persze, ostobaság lenne részemről azt állítani, hogy Indiában nincs erőszak. Inkább valami alapmentalitásra célzok. Már amennyiben általánosíthatok. Azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy aki más indiai államokban járt, több időt töltött kint nálam, annak gyökeresen más a tapasztalata. Ashis Kaul, az indiai író, akit a guváhátí Brahmaputra Irodalmi Fesztiválon ismertem meg, mosolyogva mondta, hogy az indiaiakat nem zavarja, ha félreértik őket. Többek között éppen ennek a szelíd intésnek köszönhetem, hogy minden egyes Indiával kapcsolatos benyomásomat, gondolatomat, állításomat idézőjelesen értem. Az én Indiám: májá-élménymozi. 

            Odisha állam fővárosában, Bubanésvárban, a „templomok városában”, ahol a 7000 szentélyből mára „csak” kb. négyszáz maradt, meglátogattam a déli peremen található három templom-csoportot. Közülük egy, a feltehetően 11. században épült Lingarádzsa zárva a nem hinduk előtt. Egy emelvényről szemlélhettem a magas, bordázott tornyú szakrális építményt. Látni láthattam, kívülről, ám be már nem mehettem. Namaszté, üdvözölt a templom, én pedig meghajoltam előtte.

A másik, a guváháti Navagraha-templomban azonban egészen más fogadott. A bubanésvári templomokhoz képest elhagyatottabbnak tűnt, ám csak kívülről. A szentély a Chitrasal vagy más nevén Navagraha hegyoldalon áll, ahonnan pompás kilátás nyílik Asszam állam fővárosára, a dinamikus Guváhatira. A templom bejárati, vagy inkább a „feljárati” lépcsőinél néhány majom bolhászkodott és kotort a szemétben. Amikor fölmásztam a vörös lépcsőkön, a templom bejárata előtt levettem a cipőmet. A hagyomány úgy tartja, a templomban az imába foglalt kívánságokat teljesíteni fogja a kilenc isteni bolygó (navargaha szanszkritül: kilenc bolygó). Alapvetően nem hiszek az ilyen aranyhalacskás kívánság-teljesítésekben, viszont azt meg túl snasznak tartottam, ha pusztán bámészkodom a szentnek tartott helyen. Beléptem a mécsekkel megvilágított, homályos templombelsőbe. Amikor az órajárásnak megfelelően körbejártam a nyolc lingát (a Siva isten absztrakt oszlop alakú szobrai), egyszerű imát mondtam. Nagy erőhullámot éreztem, a fejemtől lefelé áramolt át a testemen. Némán figyeltem a középen izzó „bolygót”. Ekkor hátam mögött megjelent a templomi pap, bátorított, menjek csak a kilencedik égitesthez. Elindultam, s olyan érzésem támadt, mintha nem is kövön, hanem meleg fekete viaszon lépdelnék. Letérdeltem a mécses fényben homályló Nap-linga előtt, ösztönösen hozzáértem. Ekkor eszembe jutott, készítek egy fotót. Ám bizonytalan voltam, szabad-e, a pap pedig eltűnt, nem volt kitől megkérdeznem. A templom közepén guggolva a telefonommal lefotóztam a fénylő bejáratot. Majd a bejárathoz mentem, hogy a belső térről is készítsek képet. Amikor megnyomtam a felvevő gombot, a telefonom kikapcsolt, semmire sem reagált. Ahogy kijöttem a templomból, gond nélkül beüzemelt. Világos: a kilenc bolygó elfogadta a „kézfogásomat”, ám a titkaiba már nem avatott be. Nem kizárt, hogy én is tartózkodó voltam, hogy én sem ajánlottam föl teljesen magamat Sivának. 

Köszönöm India, hogy a vendéged lehettem.  

            

              

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Várady Szabolcs, Závada Péter, Aczél Géza, Tatár Sándor, Ádám Tamás, Juhász Tibor, Vargha Bálint, Szabó Gergely és Jiří Žáček versei, Kredeczki Zsombor, Erdei L. Tamás és Murányi Sándor Olivér prózája. Összeállítás a tavaly megrendezett Városfejlesztés konferenciánkról (Mester Béla, Wesselényi-Garay Andor), Tersánszky Józsi Jenőről (Szilágyi Zsófia, Szirák Péter, Pataky Adrienn) és Szentkuthy Miklósról (Keserű József, Konkoly Dániel, Kerber Balázs, Tompa Mária). A lapszámot Szentkuthy Miklós rajzaival illusztráltuk.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2