csütörtök 27 június 2019

mail 99217 960 720

Orcsik Roland: Memento mori

  • hétfő, 28 január 2019 09:25

Isten szeretnék lenni!, mondta a fiam, miután befejezte a reggelijét. Egy pillanatra megakadt a kenyérhéj a számban. Kértem, ismételje meg, biztos rosszul hallottam. Isten szeretnék lenni!, válaszolta újra magabiztosan a négyéves kissrác. Csönd telepedett a konyhára. Min rágódik ez a gyerek, gondoltam, majd lenyelvén az utolsó falatot, rákérdeztem, hogy mégis miért? Mert akkor sohasem halok meg!, bökte felém, és a szobája felé iramodott, hogy megnézze a születésnapjára kapott királyteknőst.Teki húsz-húszonöt évig fog élni. Nem így lányunk hörcsöge, Mogyi, neki két évet szentelt a sors. 

            Lányunk két éves korában „fedezte fel” a halált. Épp a becsei temetőben jártunk a feleségemmel, virágot vittünk a nagymamám sírjára. Eszünkbe sem jutott, hogy kislányunkat intenzíven fogja érdekelni, hogy miért haltak meg a nagyszüleim. Egyáltalán, milyen és micsoda a halál. A nagyszülők elaludtak, mély álomba merültek, magyarázta a feleségem. Ha elaludtak, akkor mikor ébrednek fel?, firtatta a lányunk. És ha felébrednek, hogy kelnek ki a koporsóból? Hát ők már nem ébrednek fel, bizonygatta a feleségem. Akkor nem is alszanak?, furcsállta a lányunk. Közbeszóltam, hogy talán nem is alszanak, hanem a lelkük átköltözött egy újabb testbe. A lányom lehurrogott, egyrészt nem engem kérdezett, másrészt arról volt szó, hogy elaludtak. Behúztam fülem-farkam, hagytam, hogy a feleségem intuíciója oldja meg a helyzetet. 

Az ébredés nélküli alvás gondolata nem nyugtatta meg a lányunkat, ugyanis onnantól kezdve szinte naponta emlegette az örökre elaludt nagyszülőket. A feleségemmel pedig rendszerint széttártuk a karunkat, amikor kifogytunk az érvekből. 

Pár évvel rá a csehországi Kutná Hora-i csontkápolnában jártunk. Apa, ez brutális!, kiáltotta az akkor még ötéves lányunk, és velünk együtt nem tudott betelni a csontok, koponyák geometrikus installációival. Onnantól kezdve gyűjti a kis koponyákat, csontvázacskákat. Pofonegyszerű lett az, amit mi, a szülők különböző kerülőutakon próbáltunk megközelíteni: ha nincs rá magyarázat, barátkozz meg vele.  

            A halál engem is gyerekkorom óta foglalkoztat. Sehogyan sem tudtam elképzelni, hogy a szüleim egyszer majd örökre eltűnnek. Hogy én megszűnnék. Gyakran befeküdtem az ágynemű-tartóba, lélegzetvisszafojtva elképzeltem, milyen a teljes mozdulatlanság. Ám hiába, a tudatom éber maradt, így nem tapasztaltam meg, milyen, amikor az is kikapcsol. A szűk térben pedig szorongás tört rám a sötétben. Meg aztán a faragasztó savanyú szaga is facsarta orromat, úgyhogy végül feltámadtam a koporsómból. Hiába facsartam én is a szüleimet, mi a halál. Azzal próbáltak vigasztalni, hogy majd a gyerekeimben fogok „tovább élni”, ahogyan ők bennem. Ki vagyok akkor én, ha mások élnek bennem?

            Hasonló tanácstalansággal találkoztam később, amikor Halász Péter utolsó elődadásán jártam a budapesti Műcsarnokban. Halász ravasz gesztussal búcsúzott a magyarországi barátaitól, Budapesttől, a színháztól és – az élettől. Az előadáson felravataloztatta magát: befeküdt a szűk fakoporsóba, s onnan hallgatta a barátai nekrológját. Kétoldalt és szemben a falakon nagyméretű, fekete-fehér Halász-portrék. A májrákban szenvedő alkotó nem sokkal rá New Yorkban, családi körben eltávozott. A Műcsarnokban elhangzott nekrológok olyanok voltak, amilyenek, mégis mit lehet ilyenkor mondani? A legemlékezetesebb számomra Szentjóby Tamás megnyilvánulása volt. Egyáltalán nem sajnálkozott, nem akart vigasztalni, nem akart gyászbeszédet tartani. Úgy rémlik, a csavargásaikat idézte fel, hogy az egész életük valójában nagy csavargás volt. Mindezzel persze nem akarom minősíteni a többi beszédet, eléggé abszurd lenne, és ismerve Halász Péter műveit, ez a fekete humor nem is állt távol a szerzőtől, főleg, hogy a színpadi koporsóból olykor felnevetett. Volt azonban egy érdekes mozzanat: a beszédek alatt egyszer csak levált a falról a közönséggel szembenéző fekete-fehér Halász-portré. Valami ellenállt a tervnek, a rendezésnek. Ettől a „véletlentől” lett számomra az, ami félig viccként is működött, igazi performansszá és misztériummá. 

            Vajon Halász fejében megfordult a ravatalon a gondolat, amelyet a fiam felvetett, hogy Isten, vagyis halhatatlan szeretne lenni? 

A kapitalista társadalmakban a halál az egyedüli, ami fogyaszthatatlan. A reprezentációja persze sikertermék, ám maga az esemény továbbra is eladhatatlan, megvásárolhatatlan, kisiklik a projekt-tervezések alól. Halál vagy halhatatlanság – elhamvadni vagy lángra lobbanni? 

              

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Várady Szabolcs, Závada Péter, Aczél Géza, Tatár Sándor, Ádám Tamás, Juhász Tibor, Vargha Bálint, Szabó Gergely és Jiří Žáček versei, Kredeczki Zsombor, Erdei L. Tamás és Murányi Sándor Olivér prózája. Összeállítás a tavaly megrendezett Városfejlesztés konferenciánkról (Mester Béla, Wesselényi-Garay Andor), Tersánszky Józsi Jenőről (Szilágyi Zsófia, Szirák Péter, Pataky Adrienn) és Szentkuthy Miklósról (Keserű József, Konkoly Dániel, Kerber Balázs, Tompa Mária). A lapszámot Szentkuthy Miklós rajzaival illusztráltuk.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2