vasárnap 18 augusztus 2019

mail 99217 960 720

Ambrus Máté Bence: Platánfa

  • szerda, 30 január 2019 13:58

Egy terebélyes almafa alatt ült Sir Isaac Newton és nézte, ahogy a falevelek megremegnek a széltől, és feltűnik mögöttük a Hold. Nézelődés közben a fejére esett egy alma, és akkor már tudott mindent, amit a gravitációról tudni kell. Körülötte a grantham-i birtok az emeletes szürke házzal, a dimbekkel s dombokkal, a rajtuk legelő birkákkal és az almafával együtt észrevétlenül araszolt a tizenhetedikből a tizennyolcadik század felé. Hasonlóképp ült a vendégház teraszán Desiré, egy foltos törzsű platánfa alatt. Egyedül érkezett az esküvőre. Miután sikerült felvonszolnia nehéz bőröndjét a teraszra, kilihegte tüdejéből a vonatút állott levegőjét, az orrán és a száján keresztül távozott a zsíros üléshuzatok undorító szaga, aztán leült a dohányzóknak fenntartott asztalok egyikéhez, és tüdejét mentolos cigifüsttel regenerálta. Az orrán át fújta ki a füstöt, amely az ég felé szállt, de félúton a lombkoronába ragadt. Az ágakról szőrös termések lógtak, mintha buzogányokkal aggatták volna tele a fát. Desiré a buzogányokat bámulta, melyek kilengtek, mint az inga, ha jött a széllökés, és eszébe jutott Newton, meg az almafa, meg a nagy felfedezés, hogy nem csak a föld vonzza magához az almát, melynek következtében az alma egyenes pályán haladva közelít a pázsithoz, hanem a szöcskéktől hemzsegő pázsit is elindul az alma felé, csak az ő mozgása –tömegénél  fogva– kevésbé látványos. Desiré ezt az elméletet saját helyzetére vonatkozóan is igaznak találta. Csak ki ne derüljön az ellenkezője! gondolta. A platánfa ágai közé nézett kérlelően, hogy ha lehet, az ő fejére ne essen egy buzogány sem, hogy Newtont cáfoló felismerést véletlenül se tehessen. A szél felerősödött, és a buzogányok metronóm módjára egyre gyorsabb ütemet diktálva lengtek jobbra, meg balra, az egyik nem bírta tovább, szára elengedte az ágat, és Desiré szerencséjére nem az ő fejét találta el, hanem a csempekövet. Desiré újabb cigarettára gyújtott, tüdeje ismét mentollal telt meg. Körbe nézett, ismerős cigisdobozt vett észre az egyik asztal tetején. Valaki ott felejtette, és a valaki bármikor visszajöhet érte, és nem láthatja őt koszos ingben. Elnyomta a füstölgő szűrőt, és magával vonszolta bőröndjét a portáig, hogy bejelentkezzen, és seperc alatt átöltözzön. A vécécsésze és a csap közé préselődve inget váltott, nyakkendőt kötött és rohant a teraszra. Amikor kinyitotta az ajtót, a valaki –akit Majának hívtak—már az asztal körül sétált fel-alá, és a platánfa lombkoronáját nézte. Minden lépése megfontolt volt, ügyesen kerülgette a lelógó terméseket, mintha attól félne, hogy fejbe kólintja az egyik. Ha hirtelen egy arcába lógó buzogánnyal találta szembe magát, lassított, oldalra biccentett fejjel haladt tovább. Gondterheltnek látszott. Fehér bőre a szokásosnál is fehérebb volt, azok az apró anyajegyek, amelyek orrát és arcát pöttyözték, most teljesen kifakultak. Fehér selyemruha volt rajta, rózsaszín nyelvű flamingóvirágok nyalogatták az itt-ott elszórt pálmaágakat, lila orchideákat. Hasonló mintájú selyemöv szorította csípőjéhez a ruhát, és az öv miatt keletkezett kis gyűrődésekben kitárt szárnyú madarak lapultak meg. Megállt az asztalnál, a dobozból egy szálat húzott elő, és rágyújtott. Hallotta, hogy a háta mögött ajtó csukódik, megfordult, s ahogy meglátta Desirét, elmosolyodott. Gyorsabb léptekkel visszaindult a székhez, és egy hajszálon múlott, hogy az egyik buzogányt kikerülte. Maja kifújta a füstöt, aztán szájba harapta magát, a hajába meg csigákat csavart, és tovább mosolygott. Az arcába újra visszatért a szín.

-Bonzsúr, Desiré! Már át is öltöztél? 

-Vi! Korán értem ide. 

Desiré szívott és fújt. Eddig, valami bogár akarta kikaparni magát a bőre alól, de a bogár a mentoltól biztosan elájult, mert a nyakon hirtelen elmúlt a lüktetés. Vagy talán a franciáskodás nyugtatta meg… Legyünk merészek, és utaljunk! gondolta Desiré:

-Láttam a dobozt, sejtettem, hogy te hagyhattad itt, más nem szív ilyet! 

Maja abbahagyta a hajbirizgát, szívott a cigarettából, és új témát kezdett:

-Milyen volt kint?

-Jó volt, elég is volt! A végén már nagyon szerettem volna hazajönni.

-Hogyhogy?

-A honvágy, és hiányozni kezdtek az emberek….—Desiré megvárta, míg eloszlik a füstfal, amelyet Majával közösen épített az asztal fölé, majd folytatta: Egy-két ember.  

-Milyen a hely? Sokat hallottam róla, de még soha nem jártam ott.

-Hideg van, és a levegő miatt védőruhában kell lenni egész nap. Az ember egyedül van, és van ideje gondolkodni mindenfélén. „Általérzi tűnő életét”….

-Kosztolányi! – vágta rá Maja sugárzó örömmel.

-Igen!

-És mit tudtál csinálni egy ilyen lakatlan helyen, ha éppen nem volt munka?

-Olyan sokszor volt, akkor jutott idő az olvasásra is. Végre befejeztem a Szerelem a kolera idején-t. Tudom, kicsit lapos a szerelmi szál, szappanoperába illő, hogy hatvanévesen találnak egymásra, de szép az üzenet, hogy annyi éven át …

Nyílt az ajtó, és egy magas, kopaszodó férfi lépett a teraszra. Gyulus! integetett Maja. Desiré hátrálni kezdett, és a feje az egyik buzogánnyal koccant össze. Nem volt erős az ütés, de Desiré érezte, hogy máris púp nőtt a helyén, és ahogy kitapogatta a kis puklit a forgója kellős közepén, feljajdult a fájdalomtól. Hideg terjedt szét a púpból, már az egész feje elzsibbadt tőle. A hátán legalább tíz verejtékcsepp indult a startvonaltól, és most egymással versenyeztek, ki jut el előbb a célvonalig: az övvel szíjazott derékig, és közben a férfi közeledett. Newton mégiscsak tévedett! Desiré nem akarta levonni ezt a következtetést, de a platánfa kikényszerítette tőle. Tehát ő Gyulus. Eddig csak hallomásból tudott a létezéséről, de most végre bebizonyosodott, hogy nem pletyka, a Gyulus létezik, és közeledik húsvér valójában. Fekete zakó lógott rajta, meg kék csíkos nadrág, az ing gallérja mit sem törődött a szabályokkal, hogy neki a zakó hajtókája alá kéne simulni, magabiztosan meredt a hajtóka fölé, holmi kitárt albatrosz-szárny módjára. Nyakkendő? Dehogy! Hagyjuk az effélét a hanyatló Nyugat ópiumának! Desiré inkább egy újabb cigarettát vett elő, a mentoltól várta a segítséget.Maja bemutatta egymásnak a két férfit. Desiré jobbal parolázott, bal kezével a zakója zsebében kotorászott öngyújtó után, mégis a rágót sikerült elővennie, azzal akarta meggyújtani a cigarettát. Elmosolyodott és köhécselt, az arca felforrósodott, a többiek is kuncogtak a tévedésen, végül előkerült az öngyújtó és Desiré rágyújthatott. 

-Ide állj, hogy be ne verd a fejed ezekbe a buzogányokba. –mondta Maja, s közben távolodott a platánfától.

-Nem izgat! Kicsit fejbe kólint, oszt akkor mi van? – vicceskedett nyeglén a Gyulus. Maja ennek ellenére sem akart a buzogányok alá állni. Egyedül Desiré értette a félelmét. Ezek a buzogányok megváltoztathatják az ember életét, pedig az embernek nincs is rá igénye. Gyulus átölelte Maját, aztán Desiréhez fordult, mintha országos cimborák lennének, és évek óta együtt teáznának Mádám Rökamé szalonjában:

-Mit dolgozol?

-Én? – eszmélt fel Desiré.

-Igen.

-Fizikus vagyok.

-Én kamionozgatok.

-Tudom. –mondta Desiré köhécselés közben. 

Csend lett, Desiré a cipője orrával köröket rajzolt a csempén, a bőrtalp súrlódása, és a buzogányok kilengő kattogása hallatszott. Maja mosolya lekonyult. Gyulus törte meg a csendet:

-Mit csinálsz?

-Mondom, fizikus vagyok. 

-De mit csinál egy fizikus?

-Most egy fél évig betonszarkofágot foltoztam, hogy ne szivárogjon a sugár.

Gyulus életében nem hallott ilyenről, hogy szarkofág, meg sugár. Tátott szájjal adta jelét értetlenkedésének:

-Honnan ne szivárogjon? 

-A reaktorból. 

-Hol van ilyen reaktor?

-Ukrajnában például. 

Desiré türelmetlenül nézett körbe, Maja arra a sárga falevélre meredt, amely hajóként siklott a csempekövön, ahogy lökést adott neki a szél.

-És te mikor házasodsz? – kérdezte Gyulus.

Desiré hirtelen jajgatástól hangos pincében érezte magát, szemébe vakított a többszáz wattos vallatólámpa fénye, amit arcába tolt ez a pribék. Nagyot nyelt. Erre mit kéne válaszolnia? Már csak a szűrő füstölgött az ujjai között, elhajította és egy újabb szálra gyújtott. Majára nézett, a lány háttal állt nekik, és az egyik buzogányt bűvölte. Tőle nem várhat segítséget, gondolta Desiré. Erőt vett magán, és valami idegen nyugodtsággal ennyit mondott: Még nem tudom.

Feltárult az ajtó, ketten léptek a teraszra. Jónás és Ilma, az újdonsült lelkész és lelkészfeleség. Ilma Majához szaladt, megpuszilták egymást és a hogysmint felől érdeklődtek. Jónás a két férfihoz sietett, így kettejük beszélgetése félbeszakadt. Ezt a lelkészt tényleg az Isten küldte! gondolta Desiré, és hálát adott. Bemutatkoztak egymásnak, majd a lelkész Gyulussal kezdett beszélgetni. Desiré így gondolataiba merülhetett. Most először jutott eszébe az elhagyatott város, valahol a kimondani is szörnyű Pripjaty folyó partján. A folyó fölött foszforeszkáló lények lebegtek esténként, valamikor régen leette róluk a húst a sugár, és csak a lélek maradt meg belőlük, legalábbis így hallotta Desiré. De látott ott kétfarkú kutyát is, meg hétfejű sárkányt kóborolni a kihalt utcán. Az ablaktalan betontömbök, a sugártól Sztálinnná mutálódott Lenin-szobor, és a légisziréna tűrhetetlen vinnyogása eddig nem éltek benne jó emlékként. De ha visszagondolt az ott töltött időre, elismerte, hogy az mégiscsak álomvilág, mesebeli szörnyekkel. Jobb, mint a valóság! Ott egyedül lehetett, és gondolatait úgy gondolhatta ki, hogy azok váljanak valósággá. Itt, a platánfa alatt viszont semmi befolyása nem volt a valóságra… Desirét egy meleget lehelő vigyor zökkentette ki. Ilma állt előtte, és már kezdte is:    

-Desiré! Látom jót tett neked az a fél év, teljesen kicserélődtél! Előtte búskomorság, semmi mosoly, most valósággal sugárzol!

-Igen, amióta hazajöttem Csernobilból, nem panaszkodhatom! Bár most éppen megint nem érzem jól magam… Furcsa dolog a magány. Eddig haza akartam jönni, most hirtelen visszavágyom. Olyan az, mint a puha, meleg paplan.

-Milyen értelemben? – kapcsolódott be Jónás, a lelkész.

-Az ember szereti áltatni magát. Hittem, hogy jó itthon, hazavágytam, mert hiányoztak az emberek. Egy-két ember. De most….semmi sem olyan, ahogyan elképzeltem.

-Mi Görögországban voltunk nászúton. Jártas vagyok az ógörög nyelvben, így meg tudtam értetni magamat a görögökkel. Nem tudom, tudod-e, lelkész vagyok. Nálunk a teológián…

Desiré hunyorogva fülelt, mintha a hunyorgástól nagyobbra nőhetne a füle, s hallhatná, hogy mit sugdolózik Maja és Gyulus. De a lelkész monoton hangja, amelyet Desiré 160 decibel értékű hangszennyezésként definiált, nem akart megszűnni, és bántotta a dobhártyáját. 

-Főleg az egyházatyák szövegeit olvasom, módfelett tanulságosak! Ahogy a Szentírásban is olvasható –itt elhadarta, hogy kettőmózesharminctizenhárom, és idézte is, mintha a szószékről mondaná. Desiré bólogatott, de közben Majáékat figyelte. A lány engedte, hogy Gyulus homlokon puszilja, meg valami disznóságot suttogjon a fülébe. Maja nem mosolygott. Gyulus átölelte, ujjai, mint a fürge póklábak másztak egyre lejjebb a lány hátán, s illetlen helyen táboroztak le. Maja zavartan nézett körbe, hogy nyilvánosan ilyet azért mégsem kéne, és lehámozta fenekéről Gyulus kezét. Desiré elkapta a szemét, és a lelkész beteges viaszarcán állapodott meg. Gyulus újra puszit adott, Desiré hallotta a száraz cuppogást, a férfi súlyától Maja kissé megtántorodott és hátralépett egyet. Épp, hogy le nem fejelte a fölötte lógó buzogányt. Ezek a vackok, hogy mindig üldöznek! sóhajtotta elégedetlenkedve. 

Elmúlt négy.A lábak idegesen dobogtak a kövön, hogy a busznak ideje lenne megérkeznie, mert a végén még lekésik az esküvőt. Motorzúgás hallatszott, a hang egyre közeledett, felcsillant a remény, aztán hamvába hullt, mert a hunyorgó szemek busz helyett csak egy sárga traktort láttak elhaladni a platánsor előtt. A lombkorona ernyőként feszült a fejük felett, amíg a levelek valamelyikére lyukat nem rágott egy féreg. A lyukon forró fénynyaláb tört át, és célba vette az újdonsült lelkész beteges viaszarcát, amely a melegtől olvadva csöpögni kezdett, mint a gyertya. Elfelejtették, hogy vagyunk, mondta Maja. 

A lelkész végig simított az arcán: Erről a bolond és a balga példázata jut eszembe! A kert végéből dudaszó hallatszott, majd a murva kattogott a kerekek alatt, ajtó nyílt, és a társaság elindult a busz felé. Gyulus előre szaladt, meg sem várta Maját. A lelkész hajthatatlan volt az ötödik parancsolat kérdését illetően. Desiré leült az asztalhoz, Maja megkérdezte, hogy jön-e, mert végre itt a busz. Desiré legyintett, hogy mindjárt, csak elszív még egy utolsót. A doboz üres volt. Maja megkínálta egy szállal, és Gyulus után indult. Nesztelenül lépkedett le a lépcsőn. A lépések közben a bőre teljesen kifakult. A kert végéből még visszanézett, mintha csak a fától búcsúzna, és Desiré látta, hogy az arcát pöttyöző anyajegyek is fakóvá váltak, pedig szerette volna még utoljára képzeletben összekötni őket, hogy kiadják a Göncölszekeret. Desiré fejét szétfeszítette a gomolygó mentol, az agyába csípett, Desiré szeméből ettől könny eredt. Elnyomta az utolsó szálat, az üres dobozt a földre dobta és rátaposott. Eldöntötte: visszamegy. Az esküvő kit érdekel, sértődjön a menyasszony, úgysem fognak találkozni legalább egy évig! Visszabújik a puha meleg paplanba, és úgy képzelheti el a dolgokat, ahogy neki tetszik. Ahogy kellemesebb, kevésbé valóságos. Aztán legfeljebb hazajön megint, mert megint hiányozni fog az egy-két ember, aztán visszamegy ismét, és betonszarkofágot foltozgat, és megint haza és megint vissza. Hányszor játszódott már le ugyanez?!

Hintázni támadt kedve. Nyikorgott alatta a szék, hiszen közönséges szék volt, nem hintaszéknek lett teremtve. Desiré a platánfa ágai közé nézett. Eszébe jutott Sir Isaac Newton, meg az almafa, meg a nagy felfedezés, és nem értette, hogy a természet miért oly kegyetlen, hogy neki, egy mezei fizikusnak kellett Newtont cáfoló felismerést tennie. A buzogányok kilengtek a széltől, és feltűnt mögöttük a Hold. Kisebbnek tűnt, mint máskor. Desiré erősen hunyorítva nézte, a vakító fehértől a könny még inkább kicsordult. A Hold már almaméretűre zsugorodott. Végül egy fehér pötty lett belőle a platánfa mögött. Messze keringett a Földtől. Olyan messzire, hogy végül Desiré már nem látott semmit az égen, csak a sötétséget.

Budapest, 2018. október 8.

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Térey János, Szilasi László, Bartók Imre és Lengyel Zoltán prózája, Lanczkor Gábor, Vörös István, Bozsik Péter, Áfra János, Bíró József és Oláh András versei. Szépvölgyi Alíz hagyatékáról Németh Zsófia tanulmánya, Ladányi István Szilasi Lászlóval beszélget, Vojnics-Rogics Réka és Nagy Gabriella Ágnes gyerekirodalmi tanulmánya. A lapszámot illusztráló Fenyvesi Ottóról Orcsik Roland írt.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2