péntek 20 április 2018

mail 99217 960 720

Prágay János: A magyar forradalom

  • szombat, 10 február 2018 16:51

Katona Csaba: A forradalom krónikása Amerikában. Adatok Prágay János ezredes könyvének hátteréhez

„mindegy […] akár itt Amerikában éhen, akár ott egy golyó által meghalni” 

(Koszta Márton)

Ahogy arra a jelen kötetben megjelenő írásában Csikány Tamás is utal, elég nehéz rekonstruálni az Amerikai Egyesült Államokba érkező Prágay János első hónapjait. Az bizonyos, hogy 1849. december 9-én érkezett meg az Európa, az őt és könyve társszerzőjét, Fornet Kornélt (1818–1894) szállító hajóLiverpool kikötőjéből Massachusettsbe, közelebbről Bostonba. Itt rögtön megérkezésük után a Tremont House nevű fogadóban szálltak meg, ahova a hajón megismert útitársuk, bizonyos George Price bostoni polgár hívta meg őket mint vendégeit.A városban pedig rövidesen közelebbi kapcsolatba kerültek, még mielőtt továbbálltak volna New Yorkba, a helyi notabilitások közül többekkel. Ennek a jelentősége abban rejlik, hogy az angol nyelvű kötet kiadásában e tényező igencsak meghatározó szerepet játszott. A Fornet Kornél életrajzát bemutató kiadvány konkrétan ír arról, hogy a magyar forradalmárokat egyébként is barátságosan fogadó városban a Putnam család különösen erős szimpátiával viseltetett a menekültek iránt: „Putnamné Lowel Mária nagy lelkesedéssel karolta fel a magyar menekültek ügyét és számos folyóiratban és a napisajtó útján is, megismertette az amerikai néppel szabadságharcunkat.”

Maga Fornet így emlékezett meg erről évtizedekkel később (s talán nem érdektelen hosszabban idézni): „Másnap, értesülvén a hírlapokból megérkezésünkről, a közönség tömegesen özönlött az első, magyar honvédek üdvözlésére. Férfi és asszony, fiatalja és vénje sietett kezet nyújtani egy, a szabadságért küzdött, nemzet fiaival, kik a vérszomjas zsarnokság elől menekülve, a valódi szabadság földjére érkeztek. A többi közt, hozzánk lépett, férje karján, egy fiatal úri hölgy: James Putnamné, aki a rokonszenv és lelkesedés melegétől áthatott tekintettel azon magyar szavakkal nyújtotta kezét: »Uraim Isten hozta!« Ez; üdvözlő, édes hangokra magyarul feleltünk. Kedves látogatónk, franczia nyelven, elmondta, hogy érti ugyan az irodalmi magyar nyelvet, melyet küzdelmünk iránti rokonszenvből tanulmányozott, de, gyakorlat hiányából, társalogni nem képes. A Putnam-család Boston városában egyike volt a legelőkelőbbeknek és leggazdagabbaknak. A szellemes, bájos, fiatal úrnő, alapos, tudományos műveltségénél fogva, előszeretettel foglalkozott irodalommal; nagy sikerrel és lelkesedéssel karolta fel a magyar nemzet ügyét, azt a bostoni Review és az Athenaeum folyóiratokban, valamint a napisajtó utján is, az amerikai nemzettel megismertette és annak rokonszenvét felébresztette, amit, a magyar emigráczió minden-egyes tagja, számtalan alkalommal tapasztalt.”

Némi nyomozás után nem nehéz kideríteni, hogy „Putnamné Lowel Mária”, illetve „James Putnamné”valójában nem más volt, mint Mary Traill Spence Lowell Putnam (1810–1898), James Russell Lowell (1819–1891), a maga korában ismert költő, kritikus, szerkesztő és diplomata idősebb lánytestvére. Mindketten a régi és roppant tekintélyes New England-i famíliaként számon tartott Lowell család nyolcadik generációjához tartoztak, mégpedig az 1639-ben a massachusettsi Newburyben otthonra lelő Parcival Lowle-től számolva.

Mary Lowell társadalmi köreinek megfelelően házasodott, Samuel Raymond Putnam (1797–1862), salemi kereskedőhöz ment férjhez, aki pedig, mint már esett róla szó, az ugyancsak a New England-ielit soraiba tartozó, előkelő és tehetős, salemi kötődésű, gyökereit a XVII. századi koloniális Amerikáig visszavezető család tagja volt. Putnam, akinek tevékenységéből adódóan szerteágazókereskedelmi kapcsolatai voltak Amerika határain túl is, röviddel a magyar emigránsok Egyesült Államokba érkezését követően, nevezetesen 1851-ben Európába, egészen pontosan Angliába, Liverpoolba távozott, majd Franciaországban, Itáliában és Magyarországon élt összesen hét éven át, egészen 1858-ig.Természetesen felesége is vele tartott. E kontinens iránti vonzalmától aligha lehet függetleníteni azt a tényezőt, hogy Mary Lowell Putnam a források szerint folyékonyan beszélte anyanyelvén kívül a franciát, olaszt, németet, lengyelt, svédet és a magyart is (Fornet fent citált emlékezése ezt az információt némiképp árnyalja).A művelt és nyitott asszony több munkájában foglalkozott Magyarországgal. Az első amerikai irodalmi újság, a Bostonban kiadott, 1815 és 1940 között megjelenő North American Review (NAR) több írását közölte a lengyel és magyar irodalomról 1848 és 1850 között (ez bizonnyal összefüggött a forradalmi eseményekhez fűződő szimpátiájával). Ezen túl pedig az 1813-tól ugyancsak Bostonban megjelenő Christian Examiner (korábban Christian DiscipleHistory of the Constitution of Hungarypublished the year before the 1851 visit of Louis Kossuth to the United States címmel közölte egy írását, ami 1852-ben aztán egy kötetben is napvilágot látott.

Közbevetőleg: maga Kossuth Lajos kétszer is járt Bostonban amerikai útja során.Az emigrációba kényszerült magyar politikus 1852. április 27-én a ma is Boston ékességének számító Faneuil Hallban mondott nagyhatású beszédet a nagy számban megjelent, őt éljenző, érdeklődő közönségnek, majd 1852. május 6-án másodízben is tiszteletét tette ott. Igaz, Mary Lowell Putnam és férje, mint láthattuk,ekkor már Európában tartózkodtak, míg a korábban New Orleansban lakó Prágay János pedig már nem volt az élők sorában, hiszen 1851. augusztus 13-án vélhetően önkezével vetett véget életének, hogy elkerülje a fogságba esést Narcizo López (1897–1851) tábornok kudarcot vallott, (elvileg) Kuba spanyol uralom alól való felszabadítását célzó expedíciója után. (A kubai eseményeket Csikány Tamás már többször említett írása taglalja e kötetben.)

A Prágay és társai iránt megnyilvánuló tisztelettel és nagyrabecsüléssel egyébiránt maga Kossuth Lajos is szembesült, amikor 1852-ben kubai emigránsok keresték fel Amerikában. Ők felidéztékPrágay emlékét a vele folytatott megbeszélések során: „annyi hazafi áldozta életét a tisztesség mezsgyéjén, úgy, mint a nemes Prágay János, aki száz magyarral pusztult el barátságra lépve a kubai néppel…”Az eset egyébiránt nem volt egyedülálló.Amikor Berzenczey László (1820–1884) egykori ’48-as kormánybiztos, aki 1851-ben éppen Kossuthtal érkezett Amerikába, 1852-ben New Yorkból Havannába ment, azt tapasztalta, hogy egy dollár ellenében szállhattak ki az utasok a várost megtekinteni. Elmondása szerint azonban, amikor megtudták, hogy ő magyar menekült, Prágay Jánosra emlékezve a vámtiszt tábornok úrnak szólította és nem kérte tőle az egy dollárt.

Visszatérve 1849-re: a Putnam család tagjai, valamint Prágay és Fornet között minden bizonnyal a kölcsönös és erős szimpátia jegyében zajlott a megismerkedés. A magyarokat övező figyelmességet Fornet Kornél már Liverpoolból való indulásukat követően megtapasztalta, még az Európa nevű hajó fedélzetén: „Utitársaink az első osztályban hazatérő amerikai családok voltak, kik az utasok névjegyzékéből megtudván, hogy magyar, menekült-tisztek a hajó második osztályában utaznak: meetinget tartottak, s a különbséget a két osztály között kifizették. Egy küldöttség felkért, hogy legyünk vendégeik az utazás hátra levő része alatt.”

A magyarok kezére játszott Bostonban az a sajátos körülmény, hogySamuel Raymond Putnam rokonságába tartozott George Palmer Putnam (1814–1872), aki ekkor már hosszabb ideje könyvek kiadásával foglalkozott. Még 1838-ban társával, John Wiley-val alapította meg a Wiley and Putnam kiadót New Yorkban, aminek 1841-től londoni fióktelepe is volt, ezt pedig történetesen ő vezette. Ennek is köszönhetően nyilván komoly rálátása volt az éppen zajló európai eseményekre. Amikoraztán éppen 1848-ban visszatért New Yorkba, szakított korábbi partnerével, Wiley-val, és egy önálló kiadott hozott létre G. Putnam Broadway néven. 

A vele fennálló rokoni kapcsolat, majd személyes viszony eredményezhette, hogy Prágayék angol nyelvű kötete ennyire gyorsan megjelenhessen az egyébként igencsak neves kiadónál. A közvetlen kontakt biztos jele, hogy ismert például Prágaynak egy 1850. szeptember 30-án kelt, George Palmer Putnamhez írt levele. E ponton érdekesség gyanánt említhető, hogy Putnam unokája, az ifjabb Geroge Palmer Putnam (1887–1950), maga is jeles kiadó, író és felfedező, nem más volt, mint Amelia Mary Earhart (18971937), az 1937-ben gépével nyomtalanul eltűnő első jelentős női pilóta férje. 

A fent vázolt kapcsolati háló tehát részben magyarázatot kínál arra, hogy miként jelenhetett meg ennyire sebesen a Prágay és Fornet által írt munka. Túl azon persze, hogy az Amerikai Egyesült Államokban mekkora szimpátia övezte a polgárság részéről a magyar forradalmat és szabadságharcot, így a kötet bizonnyal piacképesnek is ígérkezett. A könyv egyébként a megfelelő hírverést is megkapta, így pl. hírt adott róla az 1801-ben alapított New-York Evening Post (ma: New York Post). A rejtélyek sorát gyarapítja azonban továbbra is az, hogy a társzerzős munka miért csak Prágay neve alatt látott napvilágot mind angolul, mind pedig németül. A szerzők közötti nézeteltérésről ugyanisnem tudunk, így valami más ok húzódhat meg a háttérben.

Amerikában kétségkívül mindketten erős politikai aktivistást fejtettek ki, aminek sarkalatos része volt a megjelenő kötet. Így Prágay bizonyosan kapcsolatban állt William Henry Sewarddal (1801–1872), a Szenátus tagjával, későbbi külügyminiszterrel.Az aktív közéleti szereplés bizonyítéka az is, hogy 1850. február 28-án (nem éppen komoly visszhangot kiváltó) dörgedelmes kiáltványt bocsájtott kPrágay és Fornet, valamint Szalay László ezredes, Hamvassy Imre őrnagy, Radnich Imre százados, Damburghy Eduard őrnagy, „volt ügyvivő az USA-ban” és Wimmer G. A., „teljhatalmú megbízott a porosz udvarnál” a „magyar nemzet nevében” Aligha véletlen, hogy 1849 és 1851 között a osztrákKülügyminisztérium Informationsbürójának iratai között akadnak olyanok, amelyek Újházy László és Prágay János Amerikai Egyesült Államokbeli tevékenységével foglakoznak, illetve szintén Prágayról szóló konzuli jelentések is.

Ez az aktivitás lehet pedig a másik magyarázata annak – a fent vázolt kapcsolatok szerencsés kiépülése mellett –, hogy hogyan jelenhetett meg egész kevéssel Prágay és Fornet Amerikába való megérkezését követően a kötet. Maga Prágay így vallott a kiadvány elején: „Hivatalos állásom a Hadügyminisztériumban a Kossuth-kormány alatt, valamint a hadseregben betöltött tábornoki segédtiszti beosztásom, minden fontos összecsapásban való aktív részvételemmel együtt lehetővé teszi számomra, hogy hű és megbízható képet nyújtsak a forradalom teljes folyamatáról. E beszámolónak az Egyesült Államok nemes szívű polgárainak történő bemutatásával ismét szeretném hangsúlyozni határtalan hálámat azonnali nagylelkű együttérzésükért és vendégszeretetükért, amelyet honfitársaim és jómagam irányában mutattak.”

Vagyis: egyértelműen a felvilágosítás, tisztán láttatás szándékával ragadott pennát a szerző (azaz: ragadtak pennát a szerzők), határozottan és deklaráltan az amerikai olvasóközönséget megcélozva írásukkal. Ez a fajta szándék a magyar emigránsok közül többekre is ösztönzőleg hatott, ráadásul nem is bizonyult tévesnek, a magyar katonák visszaemlékezései iránt komoly érdeklődés mutatkozott, elsősorban a német és angol nyelvterületen.

Kérdés azonban, minek tekinthető elsősorban a kötet? Emlékiratnak vagy történeti munkának? A személyes érintettség mindenképp egyfajta emlékirattá formálja a kötetet, a szubjektív szálak hol lazább, hol sűrűbb fonadékként át-átszövik az egyébként objektívnak szánt történetmesélést. Iskolapéldája ennek a szerző(k)roppant erős elfogultsága) Görgei Artúrral szemben. Ma már nincs olyan józanul gondolkodó történész, aki akár csak mérlegelné is a lehetőséget, hogy Görgei valóbanárulást követett el. 

Ezen írásnak természetesen nem célja érvelni Görgei döntése mellett, de említést érdemel, hogymég az oroszországi levéltárakban őrzött források is egyértelműen arról adnak számot, hogy Görgeit a józan mérlegelés vezette és ő maga sem volt tisztában azzal, milyen következményekkel jár rá nézve cselekedete. Csupán egy példa ezek közül 1849 augusztusából (ismeretlen személy feljegyzése): „...attól a pillanattól kezdve, amikor tudomást szerzett az orosz beavatkozásról Magyarország ügyeibe, ezt a hadjáratot vesztesnek ítélte, és kijelentette, hogy nincs lehetőség az ellenállásra.” Görgeijövőjének bizonytalanságát pedig kiválóan érzékelteti az a feljegyzés, amelyet gróf Ivan Fjodorovics Paszkievics,a Magyarországon harcoló orosz csapatok főparancsnoka intézett Fjodor Vasziljevics Rüdigertábornokhoz 1849. augusztusának derekán: „Az uralkodó megértéssel van Görgei iránt szolgálatai miatt, és erről az osztrák uralkodó őfelségének is írni kegyeskedett, emellett azonban uralkodónk örömmel megengedné, hogy Görgei Oroszországban éljen, amennyiben az osztrák uralkodótól nem kap kegyelmet.”

Ám az események sodrából épphogy kiszabadulóPrágay számára (aki természetesen nem láthatott bele az orosz dokumentumokba)az árulás ténye kikezdhetetlen evidenciaként jelenik meg. Ilyen tekintetben a személyesség nem mellőzhető, de Prágay kétségkívül nem önmagára ruházta a főszerepet művében. Az ma már nem vitatott a történészszakmában, hogy az abszolút igazság nem köszön vissza semmilyen forrásban, hanem épp ellenkezőleg, valójában minden írásmű egyfajta egyéni igazságot és meggyőződést közvetít, még akkor is, ha a szerző szándéka éppenséggel a racionális érvekkel alátámasztott érvelés és a kortársak és/vagy az utókor tudatos befolyásolása. A sok magyarázaton át az olvasóhoz nemcsak a szerző által sugallni akart gondolat, hanem– akaratlanul –sokkal több is eljut. Az olvasó szükségszerűen a szerző szemüvegén keresztül látja az eseményeket, nem ritkán kiegészítve a szerző legkülönfélébb tárgyú (tudatos vagy nem tudatos) elemzéseivel, értékítéleteivel. A tudatos szelekcióval mint komoly meghatározó tényezővel kell számolni, de mindig akadnak hibák, tévedések, a csalóka és romló memória játékaként. A megörökíteni szánt részletek kiválasztása és persze a szerző társadalmi hovatartozása, műveltsége, érdeklődése, az, hogy ki célközönség, meghatározzák a tematikát, a hangsúlyokat is. A szerző szándékától függ, hogy erősen reprezentálja-e saját személyét, vagy pedig a szemtanú szerepét öltve magára, a megtapasztaltesemények krónikása óhajt lenniUbbi esetben is képet kapunk az egyénről, de tény, hogy vannak elsődlegesen az egót, s vannak döntően a külvilágot elemző írásművek. E ponton illik utalni Pierre Bourdieau nevezetes tézisére, amelyet az életrajzokkal kapcsolatban fogalmazott meg, de tág értelemben minden írásműre értelmezhető, hogy abból indulunk ki, hogy „az élet maga egy történet, és hogy az élet egyben az individuális létezéssel kapcsolatos események együttese, amely egyszersmind történetként és a történet elbeszéléseként fogható fel”. Vagyis: „élet és történet egybecsúsztatásának problémáira a narratív identitás koncepciói próbálnak választ adni. […] Ahogy Ricouer különbséget tesz »idem« (ugyanazonosság) és »ipse« (önmagaság) között, úgy válik láthatóvá a személyes és narratív identitás megkülönböztetése és összekapcsolódása.”

A Prágayéhoz hasonló írások szükségszerűen visszatekintő jellegűek, egyfajta memoárirodalom jellemzőinek hordozói. E retrospektív jellegnek köszönhetően az események értelmezése, letisztult magyarázata is teret nyer(het) a szövegekben, ugyanakkor kevésbé friss és részletekbe menő, mint például egy, az azonnali reflexiókat sűrítő napló. Prágayék munkája esetében azonbanmég nagyon is friss élményeket rögzítő és határozottan megjelölt közönségnek szánt írásművel van dolgunk. Nincs meg hát az a fajta letisztult szemlélet, távolból történő visszatekintés, ami lehetővé teszi a szerzőnek, hogy higgadtabban, további információk birtokában elemezze a történeteket. A frissesség tetten érhető, de ennek ára épp még elevenen lüktető érzelmi befolyásoltság. E tényező és a propagandisztikus cél nem hagyható figyelmen kívül még ma sem, ha Prágay (és társszerzője) munkáját kézbe vesszük.

Összességében értelmetlen volna vitatni Kosáry Domokos meglátását, mely szerint a munka azon leírások esetében rendelkezik igazán komoly forrásértékkel, amelyeknél Prágay személyestapasztaltait, élményeit írta le. Ilyen például az 1849. évi, januári felső-tiszai harcok leírása, Dembiński fővezéri tevékenységének ismertetése, a tavaszi hadjárat, valamint a nyári és őszi komáromi történések bemutatása. A munka más részeit illetően egyértelműnek tűnik, hogy a rendelkezésére álló hírlapi tudósítások, más emigráns bajtársak elbeszélései, s egyéb híradások alapján dolgozott a szerző. Itt ismét vissza kell utalni Fornet Kornél szerepére a mű megírásában, amely további kérdéseket vet fel. Ő ugyanis először a Perczel Mór vezette Középponti Mozgó Seregben, majd az I. hadtestben, aztán pedig Kazinczy Lajos önálló beregi hadosztályában szolgált. Ám a kötetben az e hadműveletivel kapcsolatos adatok meglehetősen elnagyoltak és többnyire pontatlanok.

Ami a munka hazai visszhangját illeti: a magyarországi szakirodalom csak érintőleg reflektált rá. Szinnyei József sem használta a Komárom 1848–1849. évi történetéről írott munkájában, máshol is alig hivatkoztak rá. Erre magyarázatul szolgálhat az amerikai megjelenés, a kötet igen nehezen kerülhetett Európába az óceánon át, az abszolutizmus időszakában pedig Magyarországra végképp problémás lett volna bevinni. Nyilván önmagában az angol nyelv is nehézséget okozott volna, de mivel rendelkezésre állt a német kiadás, e szempont másodlagos. 

Ferdinand Strobl von Ravelsberg osztrák hadtörténész a kötetet ún. „származtatott” (abgeleitete) munkának nevezte, szerinte annak elsődleges forrásértéke nincs. Kacziány Géza az 1848–1914 közötti magyar memoárirodalomrólszóló munkájában egyszerűen nem említi meg. Szekfű Gyula egyik tanítványa, Nagy Márta volt az, aki viszonylag részletesen ismertette azt az 1848–1849-es emigráció memoárirodalmát tárgyaló doktori értekezésében. Kritikai elemzést végül aztán Kosáry Domokos adott róla a Görgei-kérdés történetéről szóló monográfiájában.

Nem meglepő azonban, hogy az amerikai irodalomra nagyobb hatást gyakorolt, nevezetesen a megjelenése után jószerivel azonnal plagizálták. Kossuth amerikai látogatása alkalmából napvilágot látott egy olyan Kossuth-életrajz, amely címe szerint egy magyar tiszt munkájaE kötetben a magyar szabadságharccal kapcsolatos csataleírások (beleértve az egyértelműen téves dátumokat is!) Prágay munkájából származnak. A mű a Függetlenségi Nyilatkozat szövegét is Prágay fordításában idézi, sőt közlia Prágaynál egyik jegyzetben említett, a világosi fegyverletételt említő osztrák visszaemlékezést is. A munka ilyetén sajátos módon tehát kétségtelenül keltett némi visszhangot.

Végezetül egy utolsó kuriózumra hívom fel a figyelmet. Ma a kommunista Kuba zászlaja nem más, mint egy Miguel Teurbre Tolón y de la Guardia (1820–1857) kubai költő által tervezett lobogó. A csillagot Texas zászlajából „emelte át” az alkotó: a spanyolul La estrella solitariának (A magányos csillag) nevezett motívum mutatja a művészi elképzelések szerint fényével a szabadsághoz vezető utat. Ennek nyomán idővel maga a zászló is megkapta a La Estrella Solitaria nevet. Mégpedig ezt a lobogót először 1850. május 19-én vonták fel Cárdenasban, Kuba északi partvidékén, ott, ahol Narciso López tábornok és emberei, köztük több magyar, így Prágay János, partra szálltak, hogy felvegyék a harcot a spanyol erőkkel. 1902-től számít hivatalosan is Kuba zászlajának. A López szándékával való azonosulás az ideológia jegyében pedig azt eredményezte, hogy a kubai forradalom győzelme után is ez maradt az állami lobogó. 

Annál érdekesebb ennek fényében, hogy Prágay Győző, Prágay János kései rokona miről adott hírt 2007-ben: „A később felszabadult Kuba, Pinar del Rio egyik kórházának kertjében (Hospital del Sangre) oszlopot emelt az elesett felszabadítók emlékére. Amerikai tartózkodásom idején, 1970-ben Kubába szerettem volna utazni, hogy megnézzem az emlékoszlopot. A kubai követ magyarázatot kért látogatásom céljáról, egyúttal eligazítást kért az állami hatóságoktól. Több hónapi várakozás után a kubai követ válaszleveléből megtudtam, hogy a beutazást nem tartják indokoltnak, mert Castro szerint nincs emlékoszlop és ilyen felszabadító harc sem volt.”

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Zalán Tibor, Gálla Edit, Grancsa Gergely és Wislawa Symborska versei, Ferdinandy György és Pataki Tamás Prózája.Arany János összeállításunkban Horváth Anna és Szmeskó Gábor tanulmánya, Hamvas Béla összeállításunkban Rácz Péter esszéje, Hamvas Béla beszéde, Palkovics Tibor és Kurucz Anikó tanulmánya olvasható. Tolnai Ottóval Jász Attila beszélget. Szajbély Mihály, Mikola Gyönygi, Orcsik Roland és Radics Viktória tanulmánya Tolnai Ottó poétikájáról. Földényi F. László esszéje a lapszámot illusztráló Klimó Károly munkáiról. Read More
  • 1

Köz-élet

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2