csütörtök 27 június 2019

mail 99217 960 720

Kállay Eszter: Kimozdító biztos pont

  • vasárnap, 21 április 2019 16:14

„Neked nem volt napszemüveged, / nem fért bele a tenger.” olvassuk Simon Bettina Strand című kötetében, amiből jól kirajzolódik a kötet címe és versei között fennálló feszültség. A cím ugyanis rengeteg nyárhoz kapcsolható tárgyat, élethelyzetet megidéz: nyílt víz, napsütés, úszás, hajózás. A kötetben mindezek a képek jelen vannak, és nyomasztó súlyokat hordoznak magukban. Négy cikluson keresztül a strand díszletei egyszer sem jelennek meg a felszabadultság kontextusában. Éppen ellenkezőleg, a nyárhoz sokszor az öregség, a halál képei társulnak, az egyes szám első személyben megszólaló versbeszélő menekül előle: „Nyár van, és mint egy mentőcsónakba, / kapaszkodom télikabátodba a fogason.” (Mentőcsónak). Az eredetileg könnyed, de itt nyugtalanító strandkellékek párhuzamban állnak a központi szerepet betöltő anya köteten belüli megjelenítésével: a hagyományosan biztonságot adó anya figurája ellentmondásos módon jelenik meg, alakjához gyakran kapcsolódik a félelem, a bűntudat vagy a bosszú érzése. Az Anya kétszer című nyitóvers azonnal szembesíti ezzel az olvasót: „…rajta/kívül minden szavam hazugság”. Ebben a versben a gyerek a babáját bünteti az anyjával való konfliktus miatt; ugyanúgy, ahogyan az anya bünteti a gyermekét a társadalomból és a közéletből való kiszorulás miatt. Ez utóbbi gondolat a bántás vagy a bántalmazás terjedéséről a könyvben több helyen megjelenik. A Díszítősor bójákból című versben a háborgó Balaton és az anya érzelmi zsarolása egyazon versben találkoznak, a harmadik ciklusban így összeér a kétféle bizonytalanság, melyeket képileg a bóják imbolygása köt össze. Az anya jelenléte a negyedik cikluson kívül folyamatos, az ő alakja tehát egy biztos pont, amely mégis mindent kimozdít – maguknak a verseknek a keletkezése is gyakran hozzá köthető: „Meglátogattam anyám, / de egy fénykép várt a helyén. / Úgy döntöttem, írok neki egy verset.” (Tíz igaz állítás); „Aztán a versekre gondolok, / amiket neki írtam vagy róla, / nem számít, melyik, úgyse / mutatom meg neki. // Anyám jókat mond, fel kéne vennem, / de félek, hogy akkor elhallgatna.” (Látogatás az otthonban). 

 A versbeszélő az anyával való azonosulás és anyától való eltávolodás között egyensúlyoz. A Szabad országból érkezett vendég című versben például a többes szám első személy, azaz a „mi” egyértelműen a lírai én és az anya közösségére utal: „Akkoriban új bútorokat vettünk. / Miután megemeltük a szekrényt / és az ágyat, mentesültünk minden / gond alól.” Ugyanakkor a kötet más verseiben a versbeszélő világosan arra törekszik, hogy tudatosan felhúzza a határt saját maga és az anya között. Ez az eltávolodás egyszerre pszichológiai és társadalmi: a versekben gyakran megjelenik az őrült anya képe és az örökléshez kapcsolódó szorongás, illetve a félelem a társadalomból való kieséstől. A versbeszélő félelme, hogy belecsúszik az ’őrült, hisztérikus nő’ szerepébe, erősen felidézheti bennünk Elena Ferrante Amikor elhagytak című regényét, amelyben a főszereplő nagyon fél az ’őrült nő’, illetve a ’szegény, elhagyott nő’ sztereotípiáitól, miközben érzi, hogy ezek a női mítoszok működésbe lépnek benne, meghatározzák a viselkedését – ezért folyamatosan reflektál magára, kívülről figyeli önmagát. Ez a mozzanat Simon Bettina kötetében is nagyon erős, költészetét ezért sem nevezném egyszerűen traumaköltészetnek: sok helyen ugyanis mély terápiás munka rajzolódik ki a versekből, amelyben a tudatosság jóval nagyobb szerepet játszik, mint a traumák átadása vagy újraéélése. A kötet első felében található verseire jellemzőbb, hogy az őrület és a traumák explicit leírás helyett jelenetek, képek formájában, plasztikusan ábrázolódnak a versekben: „Hazudtam, amikor megkérdezték, / mivel foglalkozol, azt válaszoltam, / térképész vagy. Pedig évtizedek óta / fehér lepedőkkel teregetted körbe a lakást, / nem fértek el tőlük a bútoraink” (Bűntudat); „Új bútoraid / egyenként vitted a ház elé. És közben végig / beszéltél, hangosan, hogy mindenki meghallja.” (Kivilágítás). A második és harmadik ciklusban azonban felépül a Ferrantéval párhuzamba állítható önreflexiós sík, tehát konkrétan megjelenik a versbeszélő saját helyzetének értelmezése. Erre példa a Történetcímű vers, az első, amelyben szó szerint le van írva a bántalmazás. A leírás gesztusa távolodás az azelőtti, képeken keresztül kommunikáló versnyelvtől: „Ha sírtam, háromszor megvert, / hogy legyen miért, aztán lefeküdt aludni, hogy legyen miért. / Sírtam, volt miért.” 

A harmadik ciklusban található egyik legfontosabb vers a Levél a pszichológusomnak, amely megmutatja, hogy a tudatosság és reflexió, illetve a képekre épülő versnyelv nem egymást kizáró dichotómiaként működnek, hanem együttes erővel adnak lendületet a kötetnek: „Tojáshéjtengerről írtam egy novellában / tíz évvel ezelőtt. Konyhai jelenet, két szereplő. / Az egyik mosogat és sír, a másik ezt nem veszi észre. / Úgy tűnhet, hogy férfi és nő a két szereplő, / pedig egy gyerekről és az anyjáról van szó. / A bántalmazó párkapcsolatban az áldozat úgy / érzi, tojáshéjon kell járnia mindennap, ezt olvastam / a könyvben, amit a pszichológusom ajánlott.” Itt az önértelmező síkkal együtt megjelenik az ábrázolás és a leírás (új) problémája is: „Az írókörben azt a tanácsot kaptam, húzzak a képekből. / Kék láng, gázrózsa. Az ablakban egy üveg főtt étel. / Hét év és a klozapin. A szemközti háztömb gyanakvása. (…) Kihúztam azt a részt is, / ahol a tojáshéjról írok.” Tehát a tudatos szerkesztés összekapcsolódik a tudatos önelemzéssel. A Majdnem olyan kék című vers ugyanígy játszik az önvizsgálat és az írás összefonódásával, ahogyan kezdősoraiban megidézi magát a könyvcímet: „A benned épült strandon megállsz. / A medence körül felszáradtak a lábnyomok.”

A szerzői én azonban nem csak pszichológiai, hanem (irodalom)történeti és tágabban vett társadalmi értelemben is kijelöli a saját pozícióját. Erre példa a Szárítás című vers, amely a több versben megjelenő, nehéz bútorokkal (és lelki súlyokkal) teli intim lakástereket Meliorisz Béla költészetének olvasásával köti össze („..az öblítőszag ki-be járt a lakásban, amikor megkérdezted, / mit gondolok Meliorisz Béla költészetéről”), de erre példa az egész negyedik ciklus is, amely Noé bibliai történetét értelmezi és meséli újra. A Tapad című vers egy, a női test kiszolgáltatottságához kapcsolódó szégyen-tapasztalatot vázol fel („Elindultál, de a kezed / itt hagytad a hátamon. Marad a szégyen.”), a Lassú kertcímű versben az egyes szám második személyű megszólított anyja hajléktalanná vált, kiesett a társadalomból: „…egy este láttam utoljára édesanyád. (…) A templom előtt állt meg, ahol ételt osztottak. / Téged küldtelek, hogy amennyi pénz nálunk / van, add a melegítőruhás nőnek, aki elsietett.” Ez utóbbi kép visszavezet minket az anya sorsának megismétlésétől való félelemhez, illetve az anya egyszerre stabil és instabil figurájából adódó feszültséghez. 

A stabilitás emléke és annak megfoghatatlansága konkrét tárgyakon keresztül is megjelenik a versekben. Ezekhez a tárgyakhoz tartoznak a már említett strandkellékek, de ilyenek a (nyaralásokon vagy a múltban készült) fényképek is. Utóbbiak homályosan őriznek valamit a gyerekkorból, amely a lencse szűrőjén át idillinek tűnik – ugyanakkor a fényképek homályossága, túlexponáltsága utal az emlékezés megfoghatatlanságára: „Mivel fényképeinket széttépték, / általában sétálunk és beszélgetünk” (Látogatás az otthonban); „A mi családi képeink gyárban készültek, / vallottad be az egyik orvosi vizsgálaton.” (Lassú kert); „Csak belülről újítják fel a megsérült / épületeket, így emlékeznek a háborúra. / Régi fényképeiket kidobálják. (…) / Kár elégetni, elég lenne széttépni őket. / Így azt fogják gondolni, üzenni szeretnénk / ezzel a nagy tűzzel.” (A táj magánya). A fényképek és a napszemüveg ugyanúgy homályosítja el a történelmi és a személyes emlékezetet.  Eszünkbe juthat róluk a disszociáció nevű pszichológiai jelenség is, melynek során egy traumát átélt fiatal személy védekezésképpen kitörli az emlékezetéből a traumát okozó eseményt, így később, ha szeretné sem tudja felidézni azt. Ehhez szorosan kapcsolódnak a versbeszélő gyerekperspektívából való megszólalásai, és a gyermek képét gyakran a növény (vagy lakáson belüli dísztárgy) passzív képével összekötő megoldások: „A vázán, amiben / születésedkor / az asztal közepére / állítottak, // arcvonásaid helyén / észreveszed / a hajszálrepedéseket.” (Dísz); „A gyerekeket, akiket akaratuk / ellenére hoztak világra, a mezőkre / vitték és fagyott földre fektették. (…) Anyám arcára gondolok, / amikor hosszasan várok valakire a jeges / utcán, jöjjön értem, és etessen meg.” (Árnyékok délben). A gyerek alakja tehát az események tehetetlen megfigyelőjeként, tárgyiasulva van jelen. Ugyanakkor megjelenik a sérült szülőjét gondozó gyerek képe és szégyenérzete is: „Anya testén barázdákat ejt / a bánat, és szégyenemben / nem tudok máshova nézni. Anya mit sem tud erről, csak / lóg. A keze elvarratlan szál, ha / megfogom, magától begyógyul.” (Összekötni a várost a testtel). 

Az anya és gyerek közös terét meghatározó tárgyak közé tartoznak a bútorok is: „Amikor észreveszem, hogy a szavaimat feleslegesnek tartod, mintha bútorokon / felejtett tárgyak lennének, megpróbálok úgy alkalmazkodni hozzád, / hogy igyekezetem láthatatlan maradjon.” (Bontási terület).„Félretett pénzed bútorokra költötted, és télre műkörmöket is szerettél / volna. Félig bordó, félig ezüst mintát, strasszokkal.” (Kivilágítás).A kiköltözés, a beköltözés, a bútorok áttolása, és az újrakezdés mániákus átrendezéssel való összekötése jól illeszkedik az eddig felvázolt őrület-narratívához a belső rend és rendetlenség problémájához: „Amikor az ápolók arra kértek, új bútorokat / vegyél a spórolt pénzeden, megtagadtad tőlük, / mert észrevetted a folyosóra kihelyezett / kényelmetlen fotelokat, és más sorsra vágytál.” (Szerződés) Az eltolt bútorok falon hagyott körvonalai ugyanolyan megfoghatatlanná teszik az emlékezést, mint a túlexponált, kifehéredett fényképek. A bútorok mozgatása, valamint a gyerekszereplő tárgyiasulása utalhat a gyerek-és bútorelhelyezésre, a válásra is. 

Simon Bettina Strand című kötete tehát komplex módon építkezik, a családtörténetbe rendszerszintű problémák ágyazódnak. A versnyelv itt nem platform, amelyre kivetülhetnek a belső traumák; inkább eszköz ahhoz, hogy a bántalmazás, intimitás és a gyerekkor témáját szigorú önreflexióval vizsgálja meg. 

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Várady Szabolcs, Závada Péter, Aczél Géza, Tatár Sándor, Ádám Tamás, Juhász Tibor, Vargha Bálint, Szabó Gergely és Jiří Žáček versei, Kredeczki Zsombor, Erdei L. Tamás és Murányi Sándor Olivér prózája. Összeállítás a tavaly megrendezett Városfejlesztés konferenciánkról (Mester Béla, Wesselényi-Garay Andor), Tersánszky Józsi Jenőről (Szilágyi Zsófia, Szirák Péter, Pataky Adrienn) és Szentkuthy Miklósról (Keserű József, Konkoly Dániel, Kerber Balázs, Tompa Mária). A lapszámot Szentkuthy Miklós rajzaival illusztráltuk.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2