vasárnap 18 augusztus 2019

mail 99217 960 720

Németh István Péter: Summázó sétából tájregény (Bodosi György: Itiner)

  • szerda, 06 február 2019 06:24

 „… a legszebb alkotás a séta”

(Weöres Sándor) 

Pécselynek orvosa és költője is lett abban a pillanatban, amikor Dr. Józsa Tivadar, írói nevén Bodosi György, megérkezett a faluba. Szolgálati helyének tekintette egész pályája során a Balaton parti települést, s nem csupán a gyógyító értelem, de a szellemi alkotások nevében is. Budapesti születésű, 1950-től orvos, először a veszprémi kórházban praktizált, majd onnan jött Pécselyre.

1946 óta íródik majd’ minden műfajban az életműve, amely ihletettség tekintetében rendhagyó, de pontos településtörténet is. (1979-ben látott napvilágot Völgyvallatás című prózakötete. Esszéírásra még Németh László biztatta.)

Bodosi György a tájjal maradt, mert ezt a vidéket választotta, s viszont: eldöntetett, hogy a völgy is kiszemelte az íróját. A nyugalmazott orvos – számtalan verses könyv, szociográfiai és szépírói tollal megírt próza, színpadi mű alkotója – túl a kilencvenedik esztendején – remekbe szabott új kötettel lepte meg olvasóit. Nem mintha nem lett volna önmagában elég s szenzációval fölérő csöndes öröm, hogy valaki időskori alkotása friss, eleven, gondolatgazdag, színes, de szerzője még az eddig nem próbált műfajra is újonnan lelt. Tájregény – írta könyvének címe, az Itiner alá Bodosi György.  

         

A teljes cím a következő: 

ITINER

JELTŐL JELIG, TÁJREGÉNY 32 STÁCIÓN ÁT,

A BALATON-FELVIDÉK EGYIK GYÖNYÖRŰ

MEDENCÉJÉBEN, PÉCSELYEN

Útikönyvbe illő bekezdések, Ágostoni vallomások, memoár-szerű fejezetek, máshonnan nem tudható kultúrtörténeti adalékok, faluszociográfia-részletek, mikrohistorikus megközelítések, sőt, lírai törmelékek állnak itt egyetlen kompozíciót alkotva egybe, s adják ki Bodosi „szerelmes földrajz”-át. Regényes írás, fogadjuk csak el regénynek. (Hiszen a hagyományos román után annyiféle esszé-, dokumentum-, kollázs-regénnyel, lírai prózával ismertetett meg minket a 20. század már, hogy illik közéjük végre egy tájregény! Főhőse a Pécselyi medence tája, de szereplői között ott van Illyés Gyula, Borsos Miklós, Bohuniczky Szepi, Németh László, Passuth László, Kralovánszky Alán régész, Keresztury Dezső, s felbukkan Tristan Tzara, a dadaista, Amerigo Tot szobrászművész, Latinovits Zoltán… A kortársak közül Illyés Mária művészettörténész, Kodolányi Gyula, Németh Magda… S természetesen a regény elbeszélője! 

A regényíró sétája szövegszervező elem, hiszen olyan kört tesz meg, amivel – az ősvallás szerint – akár kultikusan megjelölheti, „körbekerítheti” létezése terét. (Ennek a regénybeli felületnek természetesen időbeli kiterjedése is van.) Akinek útja kört zár be, annak nem ér véget a haladása, hanem egyfajta örök pályára áll. (Lásd a csillagok járását.) Egyszer egy haiku-szerzőt aggkorában megkértek, hogy ossza meg tanítványaival az életről szerzett legfontosabb tapasztalatát. Ecsetet kért az a távoli bölcs, s kisvártatva egy határozott kör-alakú piktogramot kanyarított a fehér lapra. Jelei jeléül hagyta környezetére a japáni költő a kört. Tájregénye végén Bodosi György is oda érkezik vissza, ahonnan könyve iniciáléját vette. Az első és utolsó úgynevezett stáció egy szobor környéke-közele. (A szobor alkotója Farkas Ádám, Kossuth-díjas művészünk, aki ajándékba készítette a mementót, amit Illyés Mária avatott föl 2017-ben. A kompozíció címe a ’JEL’ lett. Tövében gonddal vésett fölirat:

A PÉCSELYI VÖLGYTEKNŐBEN
HÉT ÉVEZRED ÓTA ÉLT
PARASZTSÁG EMLÉKEZETÉRE

Hétezer évesek azok a körárkok a történelmi Zala megyében, amelyekről ma már nem tudjuk, hogy csak kultikus, vagy tényleges fizikai védelmet is nyújtottak hét évezrede. Higgyük: mindkettőt. S gondoljunk arra, hogy minden alkotás védi az idő ellenében készítője, az ember eszményeit. Akár körárokról beszélünk, akár olyan irodalmi műről, amelyben kört ír le a benne ábrázolt valódi, vagy akár virtuális sétájával az író. (A 9. stációnál azt olvasom: „Hiteles helynek már a középkorban is azokat a kultikus helyeket tekintették, ahol menedékre leltek az üldözöttek.” A folytonosság tehát nyilvánvaló. Bodosi György azzal tudta megvédeni a hely hitelességét, hogy mindvégig igazat írt itt. Bodosi regénybeli első stációját Borsos Miklós azon szobrához is hasonlíthatjuk, amihez képest mérik hazánkban a távolságokat, vagyis a budai 0-s kilométerkőtől…)

Szakralizálódik Bodosi (32 állomást érintő) sétaútja a stációk említésével. A stációk ugyanis a templomok Keresztút-állomásait is asszociálják, Jézus passiójának 14 jelenetét. A Via Crucis-t a szabadban úgynevezett Kálvária-dombokon csodálhatjuk meg. A Balaton-felvidéken és a közeli tájakon a leghíresebb a magyarpolányi, de a tihanyi, a barnagi, a vöröstói stációk Bodosi íróasztalának közelében mondják el új meg új nemzedékeknek a Megváltó szenvedéstörténetét. 

 Bodosi 32 stációján úgy haladunk végig, akár a Kálváriák megállóin (ez még lineáris útvonal), de úgy is, mint ahogy a templomfalakon belüli Keresztút-állomások már kört érzékeltetnek.

A stáció szavunk értelmezésére van egy kézenfekvőbb hagyomány s magyarázat. Csak Csokonai vígeposzáig kell visszanyúlnunk, mégpedig ahhoz a szánka-menet-leíráshoz, amit az olvasó a farsangoló Kaposig kísér. Ám közben, a Balaton déli partján – idézem – Löllén egy stációt csinálván magának, /Igyekezett a Lengyel urak Tótijának… Csokonai a ’stáció’-t egyszerűen ’megálló’ értelemben használta. A szánkán utazó régiek a mai Lengyeltóti felé megálltak a mai Balatonlellénél. Erről szól Csokonai két sora. Bodosi Györgynek szintén van egy verse, Füred stációi… Így jelent az Itiner oldalain minden stáció megállót, jelölt helyet. S így, a passió-passzió szenzusa szerint szenvedéllyel, akár szenvedéssel (mindenképpen megemelkedett érzelmi állapottal) töltődött állomást. Illyés Gyula is egymás mellett szerepeltette verssorában e két szót: ’szenvedély’ és ’szenvedés’ (Testvérek). Bodosi György a ’szenvedély’ szövegkörnyezetében nem csupán a ’szenvedést’, hanem hangsúlyosan a régiesebb szóalakot, a ’szenvedelmet’ szerepelteti. 

A második fejezetben például egy olyan helyszínnel ismerkedhetünk meg, amelynek szőlején hagyományos (így eredményes) gazdálkodás folyt, s aminek tiszta rizlingborából Borsos Miklós is oly jókat kortyolt hajdanán. A gazdának pedig olyan lemezt domborított a nedűért, ami két – rúdon hatalmas szőlőt cipelő – férfit ábrázolt. S nem csak egy szüreti zsánerkép, de ószövetségi jelenet ez a javából. Mózes előreküldött emberei hoztak így Kánaán földjéről óriás fürtöt. Borkóstolót is rögtönzött ebbe a pécselyi-kánaáni környezetben Illyésék számára Bodosi György. A klasszikusaink természetesen naplóikban nem hagyták említetlenül a derűs összejöveteleket. Bodosi gonddal számontartja, mely' műveikben s hol találhatók a Pécselyre s a pécselyiekre utaló bejegyzések. 

Milyen unalmasnak hatna, ha felsorolásukba kezdenék, vagy, hogy kik is voltak jelen a pinceszereken? S mennyivel érdekesebb, ha azt mondom: Illyés Gyula lekulákozta Németh Lászlót, s ledigózta Bodosi Györgyöt. Ha a szövegszerkesztő programom engedné, mosolyikont is tennék ide. (Szegény Illyés, akit ellenfelei annyiszor legyaláztak s legyuláztak… Bodosi György édesanyja olasz származású.) A történetet a 18. fejezet (stáció) örökíti meg, s igazat adhatunk Bodosinak: irodalomtörténetileg is fontos esemény volt, hogy Németh Lászlót és Illyés Gyulát a Zádori-dűlőbe hívta, béküljenek ki. Persze hogy nem ez állt az invitáló kártyán. Sikerült. Bodosi nagyszerűen kieszelte a barátkozási alkalmat. Dehogyis számítottak e meghökkentő epitheton ornansok sértéseknek ott.

A regény főszereplője a táj, ezt most csupán azért ismétlem, mert a többi szereplő seregszámláját készítem e sorokban… Az irodalom- és a művészettörténet fényes lapjairól sorolhattam eddig a neveket, ám jöjjenek a többiek. Ők, akik nem egyszer igen jelentős szellemi műveket, akár példaértékű életmintákat hagytak maguk után, s akiknek sorsa alig részesedett még a közfigyelemből, vagy legalább a tovább élők emlékezéséből, mint az utókor jóvátételi szándékából. A regény-forma – s ez műfajából következik – a szereplők között nem tesz különbséget, kik lettek híresebbek, ki hírhedettek, ki mire vitte?  Akadt, aki áldozati szerepben sem érezte, hogy elrontott életét élt, bárhogyan is gyötörték meg azok, akik a gyötretők fizetett mesterségét választották. A regény poétikája nem ismeri a társadalmi kánonokat. (Tegyük hozzá, a főszereplő táj sem.) Álljon itt a 17. fejezetből Miklós Zoltán neve. Miklós Zoltán „jól tudta, hogy az igazi szövetkezeti gondolat mit jelenthetne a parasztság számára, de soha nem fogadta el annak durva, erőszakos létrehozását… Talán ezért is ő húzta a legrövidebbet, hiszen bárhol próbált az országban elhelyezkedni, mindenütt utánanyúltak…”

Az 1956-os nemzeti forradalmi bizottság tagjainak koszorúit már csak három temető sírjaira tudta szétosztani az elbeszélő. A 25. fejezetben található az enumeráció: „Álljon itt a nevük: Bácsi József, Tobak Imre, Ifj. Nyusal Sándor, Kis Sebők Ernő, Miklós Gyula, Páhi Károly, Ódor Pál, Takács Gábor, Tóth Gábor, Petrikowsky Ottó.” (Utóbbi bohém zeneművész, aki megjárta a frontot, túlélte a hadifogságot, osztályidegenként is szívesen rendezett Pécselyen amatőr szereplőkkel színjátékokat. 1956. október 27-én, akár Brusznyay Árpád tanár úr Veszprémben, „megrótta a zsarnokot, de óvott mindenkit az önkényeskedéstől”. 1993-ban hunyt el, Bodosi György itt közli azt a nekrológot, amit Petrikowsky sírjánál mondott el. 

A regény szereplői közül végül Merzáné Margit, a kuláklistára tett, az otthonából kidobott grófnő jelenik meg. Az ő alakját festi meg líraian és érzékletesen Bodosi. A hősnő, aki átkel 1957-ben a Fertő-tó fagyos zsombékjait kerülgetve a határon, s ahogy távolodik szemünk elől „ez a sok szenvedésen keresztülment asszony”. Ő, a szabadság staffázs-alakja. (Szívszorítóan szép befejezés – nyugat-dunántúli tájban.)

A szoborrá merevült egykor élők a föld alatt, fölöttük a mementók. A ’JEL’ című kompozíció közelében áll a szoborpark kopjafája, 1996-ban faragta ki a honfoglalás évfordulójára Jarina Róbert. Bodosi György Sigmond Olivér alkotást is szeretné már a felavatott alkotások között látni. Még csak gipszöntvényben, amúgy teljes szépségében látható, ez a jövendő szobor.  (A 19. fejezet szól Valéria császárnő Sigmond Olivér által újraálmodott alakjáról. E sorok írójának, a recenzensnek, annak idején elmesélte Olcsi bácsi, hogy nem kellett a szőlővesszőt vidékünkön meghonosító császárnő egész valóját megálmodnia, mivel karjának és kézfejének vonásaihoz modellt ült egy balatonfüredi diáklány, Simon Kinga.) Íme egy stáció, ami még nem létezik a valóságban, csak a regényben. A Pécselyiekre vár: legyen. Szép ehhez a szobor: inkarnálódjék az ige. 

Az elbeszélő nem kicsit úgy dolgozik, mint a képzőművész vagy a régész: dirib-darabokból illeszti össze az egészet. S ez nem költői túlzás. Ez is valóság.

Bodosi és szerettei évtizedek türelmével gyűjtötték össze mindazt, amit kivetett a föld.  Azokat (a 30. stációban szereplő) cserépdarabokat, furcsa köveket, fémdarabkákat, amikről kiderült, beszédes archeológiai kincsek. Megtörtént, hogy bronzkori égetőkemence is fényre került (lásd a 15. stációban!). Ezekből a megmentett leletekből is kirakták Pécsely pannóját. Sajnos, a gyűjteményt nem fogadta be senki. Még a falu sem azt, ami az övé. Pedig ha valamiben, ebben joggal bízhatott a regényíró és környezete. Rónay György mondta ki, hogy nem a szeretetlenség vagy a ’szánatlan maradt kín” (Németh László) a legfájdalmasabb a világon, hanem az átadhatatlan szeretet. A be nem fogadott, visszautasított gyűjtemény tárgyi gazdagsága is szomorú látvány lehetett, de a gyűjtő érzése – még inkább.

         Bodosi György tájregénye pillanatra sem feledkezett meg a tájban élő emberről. Számon tartotta, megírta, milyen veszélyek fenyegetik, amelyek egyszer már pusztították. Például a háború (amiben a polgári áldozatok száma meghaladta a frontokon elesettekét), a falurészek egymással való áldatlan civódása, a falkaszellem védte önző érdek, a torz hatalmak  folytonos legitimálása… A figyelmes olvasó ezeknél is több intelmet kap. A 25. fejezet például a kultúrházban játszódik. Három évtized alatt már az anekdoták világába hajlítódhatna a történet arról, mi volt, és mi nem?

„Az első szabadnak mondott polgármester-választáskor is megtelt a terem. Én is felszólaltam, bár jobb lett volna hallgatnom akkor is. Tudnom kellett volna, hogy valójában semmilyen rendszerváltozás nem történt...”

Rilke parancsa viszont elhangzik a regényben, s mindigre aktuális marad: Változtasd meg életed! Hiszen egykor mind ködlovagokká változunk. – A kis sédek táplálta nádasokon túli temetőre találta mondani, ha teátrálisan is, Latinovits Zoltán.  Mindenki hallhatta ott. Bodosi György becsülte meg, őrizte s közkinccsé tette most művében a színészkirály szavait. Üzeni általuk, hogy ködlovaggá-válásunkig még dolgunk van, akár úgy is, hogy egy újabb könyvet írunk a tájhazáról.

 

  • Megjelent a Tempevölgy legújabb száma! +

    Benne: Térey János, Szilasi László, Bartók Imre és Lengyel Zoltán prózája, Lanczkor Gábor, Vörös István, Bozsik Péter, Áfra János, Bíró József és Oláh András versei. Szépvölgyi Alíz hagyatékáról Németh Zsófia tanulmánya, Ladányi István Szilasi Lászlóval beszélget, Vojnics-Rogics Réka és Nagy Gabriella Ágnes gyerekirodalmi tanulmánya. A lapszámot illusztráló Fenyvesi Ottóról Orcsik Roland írt.
  • 1

Széljegyzetek

  • 1
  • 2
  • 3

Partnereink

 

14781B08 F5E6 42F4 9C29 D4542DA5920B

FFAE6044 A975 4F18 9ACB 2E2C56174FB9  

logo2

A20D66FA 2148 4626 A29F 14614DE661A2

hirdetes logo 2